„A tabletták nem hoznak helyre kihűlő házasságot, magányt, elvesztett önbecsülést”

Alapvetően nem vagyok gyógyszer-, alkohol- vagy drogellenes, sokkal inkább felépülésbarát. Tehát

semmi bajom a gyógyszerekkel, ha azokat arra és olyan mértékben használják, ahogyan és amire valók. Hozzám azok jönnek, akik elvesztették a kontrollt és visszaélésszerűen használják. 

„Csak a tünetet kezeli, az okot nem…”

Ahogy a bevezetőben is írtam, manapság nem arra ösztönzik az embereket, hogy nézzenek rá magukra, a helyzetükre: mitől stresszesek, mitől nem tudnak aludni. Hogyan kellene az illetőnek átalakítani az életét ahhoz, hogy javuljon az állapota, vannak-e ehhez szükséges eszközei, erőforrásai, azokat szükség esetén tudja-e működtetni. A gyógyszerek inkább benne tartanak sokakat a problémában elkerülvén a változtatás szükségességét. Ezáltal marad minden ugyanúgy, csak szép lassan az illető gyógyszerfüggővé (is) válik, miközben az alapproblémája nem oldódik meg.

Hadd hozzak egy személyes, végső soron pozitív kimenetelű példát arra, mennyire egyszerű gyógyszerhez jutni. 

„Már hosszú ideje, több mint tíz éve voltam józan, amikor nehezebb élethelyzetbe kerültem (munkahelyi és magánéleti problémák miatt), elkezdtem szorongani, rosszul aludtam, felment a vérnyomásom. Mit javasolt szinte azonnal az orvos? Természetesen Xanaxot. Annak ellenére, hogy tudatában volt annak, hogy gyógyszer-, alkohol- és drogfüggő vagyok, de valahogy nem rakta össze, hogy emiatt hiba lenne nekem azt felírni. 

Szerintem sok más esetben ki sem derül, hogy alkohol-/drogfüggő-e az illető, akinek elkezdik írni a gyógyszert.

Pedig ez fontos kérdés, műtét előtt is mindig megkérdezik, van-e érzékenységem valamilyen gyógyszerre, így nem kapok soha ópiátokat fájdalomcsillapítás gyanánt. Hála istennek, a nyugtatót és az altatót nem fogadtam el, csak a vérnyomáscsökkentőt (nem volt könnyű visszautasítani őket, kísértett rendesen az ördög). Viszont hoztam egy remek, immár több mint öt éve tartó döntést, és szakemberhez fordultam, egy klinikai szakpszichológushoz, és elkezdtem terápiára járni, aminek eredményeképpen szép lassan oldódtak, megoldódtak a problémáim. Sok befektetett időbe, munkába és persze pénzbe is került, ám őszintén mondom, hogy minden percért, forintért megérte/megéri.” 

 

Milyen eseteim vannak? 

A klienseim egy (kisebbik) része orvosi rendelvényre kezdett el valamilyen tényleg létező pszichés problémájára benzót vagy fájdalomcsillapítót kapni, de rajta maradt, fokozatosan kezdett nőni az adag, és kialakult a függőség.

A klienseim másik (nagyobb) részét képezik azok, akik egyéb függőségi problémáik miatt kerültek ellátásba, ám csak gyógyszeres támogatást kaptak, így csöbörből vödörbe kerültek. Teszem azt, például az illető elmegy azzal orvoshoz, hogy túl sokat füvezik, és ráállítják a Rivotrilra, mintha ez bármit is megoldana, azon kívül, hogy hamarosan gyógyszerfüggő is válik belőle. 

El nem tudom mondani, hány alkoholistával találkozom, aki a pia mellett gyógyszerfüggővé is vált, és persze az alkoholizmusa és egyben az állapota is csak súlyosbodott a két szer kölcsönhatása révén.

Az alkoholista nem szokott emiatt kevesebbet inni, viszont a két szer kölcsönösen erősíti egymást, azaz már kisebb alkoholdózis is erősebb hatást vált ki a gyógyszerrel együtt. 

Ha jól visszagondolok, az én droghasználatomban is fontos szerepet játszottak az első pillanattól ezek a szerek. „A drogambulancián azonnal adták őket már a nyolcvanas években is. Sose felejtem el, milyen kéjes érzés volt először kialudnom magam úgy istenigazából az ópiát mellé beszedett barbiturát-tartalmú altatótól (Noxyron). Amiből a későbbiekben már minimum napi tíz vagy több darabot is szedtem az ópiátok mellé. Az amfetamin-, valamint kokainhasználat okozta feszülés ellentételezésére is jól jöttek a nyugtatók, amitől kialakult egy libikóka: felpörgettem magam, és amikor már sok volt, és szét voltam feszülve, jött a nyugtató intravénásan vagy tablettásan, amitől aztán jobban lettem, és már alig vártam, hogy újra induljon a kör a végtelenségig.

A legsúlyosabban a későbbiekben használt Xanaxra álltam rá, amit rövid időn belül ipari mennyiségben kezdtem el szedni, és amit először a drogambulancián kezdtem el kapni, de hamarosan annak az előírt adagnak a sokszorosát szedtem. Rendszeresen voltak pánikrohamaim, ilyenkor elfogott a szorongás, levert a víz, zsibbadt a kezem. A mellkasom közepén kissé balra mintha felfújtak volna bennem egy lufit, ilyenkor igyekeztem nagyokat lélegezni, mert azt hittem, meg fogok fulladni, fura ízt éreztem a számban, és szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, vagy minimum infarktust fogok kapni, ilyenkor azonnal be kellett kapnom négy-öt Xanaxot, és várni, hogy beüssön és jobban legyek. 

Ha jobban belegondolok, egy idő után már a sarki boltba se mertem kimenni anélkül, hogy egy levél Xanax ne legyen nálam. Biztonsági adag volt eldugva mindenhol, a zsebeimben, a katonai nadrágom minden szegletében voltak belőle elrejtve. Szinte erősebb volt ehhez a függésem, mint a heroinhoz.

Annak az elvonása szar ugyan, de nem halálos, viszont a szorongástól még jobban féltem, a drága kis bogyóim nélkül soha, sehova. Utólag visszagondolva még a fizikai elvonási részben is kegyetlenebb és hosszabb volt a gyógyszerektől való megszabadulás, mint a herointól. Az álmatlanság és a pánikrohamok még hosszú ideig jelentkeztek, de végül elmúltak, ebben sokat segített a rehabos környezet, annak a biztonsága, hogy nem vagyok egyedül, mindig van segítség, ha TÉNYLEG rosszul leszek.”

Aki már korábban függővé vált alkoholtól vagy drogoktól (vagy mindkettőtől), annak kifejezetten veszélyes szerintem a benzók adása. Kivétel természetesen a fizikai megvonás időszaka. Az alkohol- és drogfüggő klienseim gyakran annyira természetesnek veszik a benzók szedését, hogy szinte meg sem említik, amikor a szerhasználati szokásaikról kérdezem őket. Csak külön rákérdezésre mondják, hogy azok szedése is ott van a palettán. „Gyógyszer? – Ja, persze, Rivó is van, de az nem számít, azt a doki írja…”

Tipikusan női függőség?

Egy kliensem szerint az altatóktól és nyugtatóktól való függőség jellegzetesen női betegség. Őt idézem: „Gondoljunk csak bele: a szenvedélybetegségek társadalmi megítélése rossz, de különösen és kiemelten rossz, ha egy ANYA függő, hiszen a társadalmi nyomás azt sulykolja, hogy egy anyának teljesen magától értetődően kutyakötelessége folyamatosan józannak, beszámíthatónak és tökéletesen önfeláldozónak lenni. A gyerek az első, mindennapos 0–24-es ügyeletben, és azonnal ássa el magát az az anya, aki ennek nem tud megfelelni, meg sem érdemli az ilyen, hogy gyereke legyen.

A függőséget titkolni kell, ha illegális a szer, akkor már csak azért is, de a részegség tekintetében is szigorúbb a nőkkel a társadalom. Egy részeges nő általában megvetendőbb, ha pedig ráadásul anya, arról már ne is beszéljünk. Tehát a titkolózási kényszerrel a segítséghez jutás esélye is egyre csökken, hacsak nem fajul a helyzet a gyámhatóságig és a kényszergyógykezelésig. És itt jön képbe az, hogy

a gyógyszerfüggőséget valóban sokkal jobban tolerálja a társadalom, mint bármilyen más szerfüggőséget: hiszen Xanaxot vagy Rivót bekapkodni sokkal kevésbé ciki, és nem is olyan feltűnő, mint részegen menni a gyerekért az óvodába vagy az iskolába.

Nem is kell a pszichiátriára menni a benzókért, nagyon sok túlterhelt háziorvos is könnyen felírja a megdönthetetlen érvre, hogy »hát sok a stressz és ott a gyerek«.”

Több oka is van a sok gyógyszerfelírásnak, ebből párat kiemelnék

• Az állami szférában az orvosokból hiány van, végletekig túlterheltek, ezért nincs igazán idő a betegre. 

• Sok esetben tűzoltás van, és a leggyorsabb kezelés az altató, nyugtató, szorongáscsökkentő, hiszen ez azonnali eredményt produkál, ám csak a tünetet enyhíti, az okot nem kezeli. 

• Az is előfordul, hogy az orvosnak esetleg hiányos ismeretei vannak a függőség természetéről. Ezt azokra az esetekre értem, amikor a benzókat alkoholisták kapják, nem kifejezetten a fizikai elvonás kezelésére. 

• Benne lehet az is, hogy a kliens nem őszinte, nem mondja el, ha iszik, drogozik. 

• És végül az egyik legfőbb ok az, hogy gyakran a kliens sem motivált az igazi változtatásra, és ez a könnyebb ellenállás felé viszi az ügyet: kényelmesebb, egyszerűbb, fájdalommentesebb (és olcsóbb) megoldás a gyógyszer, nem hiányzik a tényleges befektetett munka, ami csak lassú eredményt tud jövendölni, és esetenként komoly lelki fájdalommal jár. Erre már sokan nem hajlandók, így sok esetben nem kerül sor tényleges terápiás beavatkozásra.

Nézzük meg, milyen veszélyekkel járhat az indokolatlan gyógyszerhasználat! 

• A legnagyobb csapda, hogy ezeket a szereket az emberek nem tartják addiktívnak, hisz orvos írja/adja/javasolja, nyilvánvalóan nem ártó szándékkal. Ez nagymértékben nehezíti a probléma felismerését és a segítségkérést.

• Illegálisan is relatíve könnyen hozzáférhető: több orvossal felíratva, családi összefogással több családtag által felírva, feketén, felárral véve, netről rendelve. 

• A benzóknak hihetetlenül nagy az addiktív potenciáljuk, azaz a hozzászokás – úgy a pszichés, mint a fizikai –, könnyen, gyorsan kialakulhat, és utána hamar kell emelni az adagot a hatás elérésének érdekében.

• Az elvonásuk kőkemény lehet vetekszik kábé a heroinéval vagy az alkohollal. Jellemző tünetei például a szorongás, reszketés, szédülés, émelygés, gyengeség, álmatlanság, pánikroham, izomfájdalom, fejfájás, félelemérzet, végtagbizsergés, ritkább esetben hallucinációk, epilepsziás rohamok, stb… 

Brutális elvonási tünetek

Felépülő alkohol- és gyógyszerfüggő ismerősöm meséli: „Volt egy barátnőm Bajorországban, kábé öt évvel ezelőtt. Nem éltünk együtt, olyan összejárogatós kapcsolat volt ez. Én Ausztriában éltem, ő Németországban, és nagyjából 600 kilométer volt közöttünk. Egyik alkalommal ott voltam nála, egy hét szabadságon. Elfelejtettem a Rivotrilt magammal vinni. A harmadik napon már úgy éreztem, hogy szétesek, iszonyú feszültség, pánik, izzadás, remegés kezdődött el. A gondolat, hogy nincs gyógyszerem, önmagában is kicsinált. Aztán még két nap eltelt fogcsikorgatva, belegörbülve, begörcsölve a pániktól. Elvonás indul. Kértem a párom, hogy segítsen, mert ezt nem bírom ki. 

Bementünk a bajor kisváros kórházának az ambulanciájára. Elmondtam az ügyeletes orvosnak, mi történt. Azt javasolta, próbáljak megnyugodni, majd szedem tovább, ha visszamegyek Ausztriába. Elkezdtem könyörgőre fogni: kinyújtottam a karomat előre, és nagyon remegtek a kezeim. A kezem ökölben, az egész testem megfeszülve…

Szenvedtem, mint a kutya. Az orvos hívott valakit telefonon, aki pár perc múlva ott is volt. Egy pszichiáter. Nagyon ideges volt, azt mondta, hogy úgy érzi most magát, mint egy díler. És tényleg, olyanok voltunk ott, mint drogos és díler. 

Jogosan érezhette ezt, hiszen semmit nem akartam, csak tablettát bevenni, de azt minden áron. Megalázkodva, szétesve, erőszakosan kértem-követeltem, és a doki kiszámolt a tenyerembe annyi Rivót, ami pont elég volt még, amíg ott tartózkodtam. Aztán otthagyott, becsapta a rendelő ajtaját. De megvan! Szereztem! 2019. október 02. óta nem vettem be semmilyen hangulatjavítót, szorongásoldót. Tudom, hogy sokan szenvednek még ettől a függőségtől. Nekem nehezebb küzdelem volt ez, mint az alkohollal.” 

Kettős diagnózis és félreértett absztinencia

Sok olyan klienssel (függővel) találkozom, aki a függősége mellett egyéb pszichés problémákkal is küzd (hangulatzavarokkal, szorongásos problémákkal, személyiségzavarokkal), amikre farmakoterápiás kezelést is kap. Úgy tapasztalom, hogy amennyiben ezeknek a klienseknek sikerül kijózanodniuk, elhagyniuk a választott kábítószerüket és/vagy az alkoholt, a visszaesésük többnyire úgy következik be, hogy amikor már jobban vannak („túl jól vannak”), elhagyják önhatalmúlag a komorbid pszichés problémájukra okkal felírt gyógyszerek szedését („meggyógyultam!”), és ezt követően idővel „megborulnak”, utána pedig szinte törvényszerűen bekövetkezik az újbóli alkohol vagy droghasználat.  

 

Az ő esetükben a teljes absztinencia ilyesfajta értelmezése – amit önsegítő csoportokban is hallok – káros. Itt a józanság fenntartása érdekében a teljes absztinencia csakis az alkoholra és a drogokra vonatkozik, az antipszichotikum (a társult pszichiátriai problémára) szedésére nem! A benzók viszont a józanodás során a tapasztalataim szerint elhagyhatók, különben a függőség továbbra is fennáll. Fontos, hogy a gyógyszerek csökkentése, elhagyása orvos bevonásával történjen! A kettős diagnózisú addikt személyek ellátására elérhető már akár osztályos keretek között is pszichoterápiás részleg, de létezik ADHD-ambulancia is szerhasználatban érintetteknek. 

Szembenézés, felépülés, önsegítő csoportok

A megoldás kulcsa a függőség és a használat irányíthatatlanságának beismerése, majd a segítségkérés, a szembenézés és a változtatásra való hajlandóság.

A siker nem azonnal jön, és ezt tényleg nehéz elfogadni annak, aki MINDENT AZONNAL szeretne, és a befektetendő energiát meg akarja spórolni.

A függőséggel szembeni tehetetlenség beismerését követően a fizikai elvonás (ha van) megszüntetése a cél. Amennyiben az illető függő, akkor nem merülhet ki ennyiben a kezelés, át kell nézni az élete minden területét. 

Ezen belül például fel lehet tenni a kérdést magamnak: Mit tudnék másképp csinálni? Ehhez mire van szükségem? Sportolok-e eleget, lefárasztom-e magam eléggé fizikailag? Tudok-e kikapcsolódni, pihenni, töltekezni? Tisztában vagyok-e azzal, hogy mitől tudok feltöltődni, mi okoz örömet? Le tudom-e vezetni a feszültségem, vagy ebben segített-e a szerhasználatom? Időben abbahagyom-e a munkát, vagy még este is azon pörgök? Vannak-e relaxációs technikáim?  Vannak-e olyan kimondatlan problémáim, elvarratlan szálaim, amikkel nem nézek szembe, és nem hagynak aludni?

Figyelni kell a pihenésére, az étkezésére, egyáltalán a szükségleteinkre. A használat elmagányosít, a felépülés közösségben könnyebben lehetséges. Azért is hasznos önsegítő csoportba menni, hogy új, józan kapcsolatokat alakítsunk ki, valamint fenntartsuk az újonnan megszerzett absztinenciát. Az absztinencia alatt nemcsak a gyógyszerekre gondolok, hanem az alkoholra és az egyéb drogokra a keresztfüggőségek kialakulásának veszélye miatt. Fontos a keretek és egy új életstílus kialakítása. 

  

Ahogy egy felépülő függő nő írja: „Kellő terápiák híján a benzók mint a napi túléléshez szükséges mankók nem hoznak helyre kihűlő házasságot, magányt, elveszített önbecsülést, az öregedéssel való szembenézést, kapuzárási pánikot — semmit, csak még jobban elnyomják a gyakran egyébként is elnyomott érzéseket.

A benzók rendszeres szedése által empátiából és érzékenységből is sokat veszít az anya, márpedig ezek is rendkívül fontosak a gyermek számára, nem csak az egzisztenciális körülmények.

Saját tapasztalatomból írom mindezt, de számos hasonló szívszorító személyes történetet is hallottam sorstársaktól. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert végül megtaláltam a tartósan támogató, szakszerű terápiás közeget, ahol orvos, pszichológus és addiktológiai segítség is mellettem áll. Nagyon biztatnám a sorstárs függő anyákat, ne féljenek a pszichiátriai és önsegítő közösségek nyújtotta segítségtől.

Újra megtalálni az elvesző természetes életkedvet és örömet egy hosszadalmasabb út, mint a folyamatos instant fájdalomcsillapítás, de mindennél többet ér.”

Bajzáth Sándor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ CreativaImages