A gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy falaztunk neked, amikor részegen fetrengtél valahol

–

Kedves Apa,

mikor ezeket a sorokat írom, te már húsz éve halott vagy. Húsz évvel ezelőtt átfutott az agyamon a gondolat, hogy küldök neked egy üzenetet a síron túlra, de végül nem írtam meg. Valahogy mindig túl sok volt a dolgom, és kevés az idő. 

Nem mintha ne lett volna mondandóm számodra. Rengeteg mindenről tudnék mesélni, jóról is, rosszról is, jó emberekről, rossz emberekről. Régen mindig így kategorizáltam az embereket: vannak a jók meg a rosszak.

Téged soha nem tudtalak hova tenni. Minél jobban próbáltalak beskatulyázni, annál inkább rájöttem: igazából nem is ismerlek, azt se tudom, ki vagy.

Mások elbeszéléseiből próbálom megismerni utólag, milyen lehettél. Mintha egy impresszionista festményt próbálnék ezerdarabos kirakósként összerakni madártávlatból.

Mintha soha nem is lett volna kapcsolatunk egymással, pedig 16 évig egy fedél alatt laktunk. Te valahogy mindig csak anyánk férje voltál, és születésünk után se változott ezen a dinamikán semmi. Biológiailag az apánk voltál, de mégis csupán anyánk párja, akivel egy fedél alatt laktunk. Nincsenek emlékeim arról, hogy valaha megöleltél, megpusziltál volna, nincs emlékem semmilyen mélyenszántó eszmecseréről köztünk. Azért egyszer beszélgethettünk volna.

Azért akartam levelet írni, mert most már felnőtt vagyok – idősebb is, mint amikor elvetted anyát feleségül –, és gondoltam: talán most már jobban megértenénk egymást. Már nem a gyerek beszélne a felnőttel, hanem egy felnőtt beszélne egy másik felnőttel.

Igazából vadidegenként beszélek most hozzád, akkoriban se ismertél, és most se ismersz. Vicces, mi? Néha kíváncsi vagyok, hogy amúgy bírnám-e a búrádat, ha most mindketten egyidősek lennénk. Vajon tudnánk röhögni egymás poénjain? Tudnánk mesélni egymásnak az életünkről, a küzdelmeinkről? Tudnánk egymást inspirálni, motiválni?

Mindig volt egy ilyen sci-fibe illő álmom, hogy majd a távoli jövőben egy a téridő-kontinuumon ütött féregjáraton visszautazom a saját gyerekkoromba, és ott elbeszélgetek az azt megkeserítő felnőttekkel.

Csak most kezdem megérteni, miért kellett mindennek úgy történnie az életünkben, ahogy, és miért nem volt soha lehetőségünk más végkifejletre a tragédián kívül. Ma már tudom, nem volt igazam, amikor számonkértem anyát, amiért nem állt jobban a sarkára anno, és osztott ki mindenkit harminc évvel ezelőtt. Azért, mert kurvára mindegy lett volna. Igazából soha nem volt remény.

Egészen idáig úgy hittem, hogy az egész gyerekkorom meg nem történt párbeszédeken, ki nem mondott dolgokon múlott.

Hát nem volt igazam. 

Dühös tinédzserként azt hittem, minden másként alakulhatott volna, ha anyánk észhez térít téged. Talán akkor szépen lerakod a piásüveget. Én fejben kiosztottalak már ezerszer a picsába. Elmondtam volna, miért rossz, amit csinálsz, hányan szenvednek tőled a környezetedben. Te elszégyelled magad, megbánod bűneid, megváltozol, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Már tudom: te sosem változtál volna meg. 

Ahhoz saját magadat kellett volna meggyőznöd, nem másoknak győzködniük téged. Talán ennek a levélnek is azért ültem neki végül, mert reméltem, egy paranormális téridőtorzuláson valahogy célba ér az üzenet, és hátha egyszer, valahol, valamikor elhangzik egy „igazad van, sajnálom”. 

Valahol ez zavar a legjobban: soha nem volt lezárása ennek az egésznek. Hiszen valakinek a tragikus hirtelenségű halálával ugyanúgy nincs megbeszélve vagy lezárva semmi. Mintha még a haláloddal is csak ghostoltál volna minket, mi meg pislogtunk csak az urnád fölött hülyén, átverve. Tőlem egész életemben később sem kért soha senki bocsánatot semmilyen okozott fájdalomért vagy kárért.

Próbálom azt hinni, hogy mindez már rég nincs kihatással rám, de akárhogy is nézem, nem sikerül a múlttól elszakadni.

A mai napig olyan férfiak után futok, akik érzelmileg elérhetetlenek, megbízhatatlanok, képtelenek lennének ellátni egy potenciális kisgyerekes családot, és még magukon sem tudnak segíteni.

Ostobán ténferegnek a világban, álmokat kergetve. Közben pedig tényleg azt hiszem, hogy majd miattam meg fognak változni. Aztán újra és újra átélem gyerekkorom traumáját, hogy nem fognak. Mert nem vagyok fontos. Úgy gondolom, biztosan bennem van a hiba, amiért apám, akinek feltétel nélkül szeretnie kellett volna engem, meg gondoskodnia rólam, ő sem tudott szeretni engem és nem is akart. 

Mert minden fontosabb volt nálam. 

Legfőképp a pia. És ezen a ponton megértem, miért érzem a komfortzónámnak ezt a híg posványt, amiben most is vegetálok az ügyeletes Mr. Nemtörődömmel. Gyerekkorom konstans szorongása és alapjárati nyugtalanságérzése sunyi módon kúszott rá felnőttkori énemre, mert olyan „jó” a tehetetlenség érzése, amikor tudod: semmilyen ráhatásod nincs semmire és senkire. Amikor minden törékeny körülötted, és minden csak arra vár, hogy ripityára törjön, de nem tudhatod előre, mikor és miként fognak darabjaira hullani a dolgok. 

Azóta is kényszeredetten próbálok kontrollálni minden mást, amit tudok. Amikor annyira szorongok, hogy a gyomrom másodpercek leforgása alatt öklömnyire zsugorodik, és a hányinger kerülget. Amikor az egész emésztőrendszerem hirtelen összerándul, aztán napokig hasmenésem van az idegtől.

Képtelen vagyok megbízni másokban, és csak azt méregetem mindenkiben, hogy vajon mikor és hogyan fog cserben hagyni, átverni, milyen módon akar kihasználni.

Vagy azt lesem, mikor fog hirtelen kicsekkolni az életemből, mert találtak valami fontosabbat. Nem engedek közel senkit, belebetonozom magam a konstans elhagyatottság érzésébe. A szorongás állandó, megbízható, előre kalkulálható, tervezhető; olyan, mint egy régi jó barát, akire mindig számíthatsz.

Sosem tudtam kapcsolódni a korosztályomhoz, és a normális hátterű emberekhez. A gimisek és az egyetemisták java részének sincs igazából más problémája azon kívül, hogy mit vegyenek fel, és hogyan szerezzenek egy randevút. Nekem ennél mindig is húsba vágóbb problémáim voltak, és fogalmam sem volt soha, hogyan oszthatnám meg ezt másokkal a szégyenérzet miatt. Mindig úgy éreztem, szégyenkeznem és titkolóznom kell, amiért alkoholista van a családban; mintha emiatt az én emberi értékem is csökkenne. 

Pedig nem én hoztam magamat a világra – pláne nem ebbe a diszfunkcionális családba. Egy olyan apa mellé, aki szeretett az üveg fenekére nézni, és valahol egy párhuzamos univerzumban töltötte a felnőttkora kétharmadát egy soha véget nem érő pia–másnap–józanodás–pia–másnap–józanodás hurokban. 

Nem volt elég kielégítő a valóság?

Rosszul vagyok a képmutatástól, mert a gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy falaztunk neked mások előtt, amikor épp részegen fetrengtél valahol.

Már gyerekként megtanultam: ha a fater főnöke telefonál, akkor azt kell hazudni, hogy „a fater most lement a boltba kenyérért”.

Sosem értettem gyerekként, hogy a fater miért alszik állandóan, hogy lehet ennyit fetrengeni, meg aludni? De hát mindent a makulátlan családi kép megőrzéséért: hazudunk és védünk. Elég vicces, ahogy az alkoholbetegek évekig megússzák, mert valami torz, ki nem mondott szövetség alakul ki a családtagok között, ahol mindenki próbál még egymás előtt is úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. „Ó, fater, hát te csak elfáradtál.” Már megint. Senki sem mer felszólalni, hogy meztelen a király. 

Olykor bűntudatom van, hogy nem sírtam a temetéseden, de hiszen nem is ismerlek. A fejemben egyre csak az a gondolat motoszkál: vajon tényleg annyira rossz, hogy meghaltál?

Igazság szerint nekünk sokkal jobb lett nélküled. 

Lett egy rendes otthonunk, egy szűkös, de mégis kiszámítható életünk. 

Miért nem váltatok el? Te sosem akartál elválni. Neked mindez rohadt kényelmes volt. 

Mindenki azzal példálózik, hogy mennyi mindent tud vagy akar adni egy kapcsolatban. Csak arról felejtenek el tájékoztatni, hogy mennyit vesznek el. 

Mert a magadfajták pofátlanul elvesznek. Sokat vettél el anyától is. Az idejét, a fiatalságát, a nőiességét, az önbizalmát, az önbecsülését. Tőlünk is vettél el bőven, tíz évvel a halálod után is a tartozásaidat törlesztettük, ahogy kikerültünk a nappali tagozatról. A felelősségeidből is bőven passzoltál le ránk. És mit adtál cserébe?

Vannak kérdések, amikre már előre tudjuk a választ, azért nem merjük feltenni őket. Még nem készültünk fel rá, hogy halljuk azt a választ, mert nem vagyunk készek továbblépni. Valószínűleg ezért sem írtam meg ezt a levelet az elmúlt 20 évben, mert féltem a válaszoktól.

Az utóbbi időben viszont eljutottam egy pontra, ahol már nem érdekel ez az egész. Nem keresek már okokat meg miérteket, és főleg nem magyarázkodom senkinek semmiért. 

Így hát zárom soraim, és elküldöm ezt a levelet, fogalmam sincs, célba ér-e. Majd a kaszás elviszi postán, vagy ilyesmi.

Viszlát,

Lányod

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Trifonenko

WMN szerkesztőség