Gyurkó Szilvi és lánya, Benkő Lili: Egy utazás két arca – 1. rész

–

Lili: Messzire akartam menni, kívül-belül

Két-három éve kezdtem el foglalkozni azzal, hogy ki is vagyok én és mit várok az élettől. Ez egy borzasztóan szorongató és nehézkes folyamatnak bizonyul számomra, amiben időről-időre nagyon elfáradok. Bármikor, amikor ezekről az érzéseimről beszéltem másoknak, mindig arra jutottam, valószínűleg arról van szó, hogy csak nagyon-nagyon el vagyok fáradva, és nyugalomra vágyom. Olyan pillanatokra, amelyek lehetővé teszik, hogy kiszakadjak a körforgásból, és rávegyem magam arra, hogy válaszokat találjak.

Sokszor mondjuk, hogy önismereti úton járunk, azt már ritkábban, hogy ez mit is jelent. Én azt a képletes folyamatot értem rajta, amikor az ember eljut A-ból B-be a saját maga megismerésében. Az az igazság, hogy én nagyon türelmetlen vagyok, és idegesít, ha azt érzem, nem haladok. Az utazást megelőzően a saját önismereti utamon is ez volt. Azt éreztem, hogy nem haladok.

Sokáig a megrekedtséget, és ahhoz hasonló érzéseket érlelgettem magamban. Azután ehhez hamar társult az a gondolat, hogy tulajdonképpen nincs olyan, ami most visszatartana attól, hogy valami teljesen újba vágjak bele. Ekkor született meg az ötlet, hogy a képletes, belső önismereti útból legyen egy tényleges utazás.

Messzire akartam menni. Kiválasztottam Latin-Amerikát mint úti célt, mert ez kellően radikálisnak hangzott. Eleinte az elutazásomnak semmi realitása nem volt, bár hirtelen felindulásból elég korán megvettük a repjegyemet Costa Ricára (hónapokkal későbbre). De a repjegy sokáig csak az e-mailek között pihent. Nem is foglalkoztam vele.

Aztán elkezdett egyre jobban közeledni a dátum, és megjelent a pánik. Az egyedülléttől és a magánytól féltem a legjobban.

Ezt próbáltam háttérbe szorítani azzal, hogy olyan programokat tervezgettem, amikről azt gondoltam, hogy egyedül is élvezném. Majd az utazás előtti utolsó hetekben annyira felgyorsult a készülődés, hogy nem is kellett különösebben próbálkoznom azzal, hogy eltereljem a figyelmemet. És ami még segített abban, hogy ne pánikoljak: a szabadság. Nem volt tervem, nem volt konkrét dátum, amikor vissza kellett jönnöm, nem tudtam, hogy két hétre vagy két hónapra megyek, és az, hogy megengedtem magamnak ezt a nyitottságot, valahogy biztonságot is adott. Végső soron ezt az utat azért akartam, hogy segítsen kiszakadni, hogy pihenjek, jól érezzem magam, és hogy úgy igazából ne akarjak semmit.

Márciusban indultam útnak, retúrjegy nélkül, és eredetileg Costa Rica volt az úticél. Most éppen Kolumbiában várom, hogy elkezdődjön a salsaórám. Hónapok óta úton vagyok, keresem a válaszaimat magamnak, magamról. És szeretnék reális képet mutatni nektek, így azt is elmesélem, hogy milyen mélypontjai vannak egy több hónapig tartó utazásnak, és én hogyan kezelem ezeket a nehézségeket.

Fontos tudni, hogy a nyaralás és az utazás között van különbség. Én hátizsákos turistaként vagyok most Dél-Amerikában és a tervezettnél jóval hosszabb ideje, ami azt jelenti, hogy minden helyzetben kompromisszumokat kell kötnöm a pénzzel kapcsolatban, és megkeresni a leginkább pénztárcabarát lehetőségeket. Szálloda helyett hostelekben lakom, busszal és stoppal közlekedem, étterem helyett főzök.

Ami a legnehezebb nekem ebben az utazásban, az a komfort hiánya, az, hogy hónapok óta nem éreztem magam otthon, hónapok óta nem éreztem magamat teljesen tisztának, hónapok óta nem ültem rá a vécéülőkére, és hónapok óta nem láttam a barátaimat, családomat.

Mindig másokkal osztozkodom. Megosztom a szobámat, a vécémet, a konyhámat, az egyetlen dolog, ami jelenleg most csak az enyém, az egy 40 literes hátizsák, amit az otthonomnak tekintek. Kéthetente egyszer fürdök meleg vízzel, ugyanazt a tíz ruhadarabot hordom, és minden egyes alkalommal, amikor nem akarok egyedül lenni, erőfeszítéseket kell tennem, hogy megismerjek valakit. Végtelenszer kellett elmondanom, hogy honnan jöttem, mióta utazom, merre jártam eddig, és amikor valakivel sikerül túljutni a kínos smalltalkingon, és egy picit megismerkedni egymással, akkor általában valamelyikőnk továbbutazik.

Úgy mondják, kétféle utazási forma van, a slow és a fast traveling, én ezeket váltogatom, ami azt jelenti, hogy van, amikor két-három naponta költözöm, és van, hogy heteket eltöltök egy helyen. Az utóbbi mindenképpen megkönnyíti a másokkal való kapcsolódást, hiszen így több időt töltök együtt ugyanazokkal az emberekkel, viszont ilyenkor meg a búcsú nehezebb.

Persze mindemellett csodálatos dolog az utazás, és mindennel együtt is hihetetlenül szerencsésnek érzem magam. Az első két hónapban pedig fel sem tűntek ezek a nehézségek, mert annyira elterelte a figyelmemet a tény, hogy ott lehetek, ahol vagyok: a gyönyörű természet, a kultúra és a folyamatos ingerek az embertársaimtól.

Mostanra viszont, bevallom, elkezdett honvágyam lenni, nehezebb a táskám, unalmasabbak a beszélgetések, hidegebb a fürdővíz, és mintha mostanában csak rizst, babot és csirkét ennék.

Az én megküzdési mechanizmusom az, hogy megpróbálok lelassulni, elfogadni, hogy nem tudok mindennap kilométereket sétálni, kipróbálni egy újabb kolumbiai ételt, és három új – életre szóló – barátságot kötni. Így leírva olyan butaságnak tűnik, hogy mindezt elvártam magamtól, de szabályosan bűntudatot éreztem, amikor egy nap „nem csináltam semmit”.

Rájöttem: ahhoz, hogy komfortot találjak, hogy otthonosabban érezzem magam, ahhoz hasonlóan kell viselkednem, mint otthon, rutint találni a mindennapokban, nem hajszolni az ingereket, és rengeteget pihenni. Nem kell bebizonyítanom semmit.

Két nap múlva hajóra szállok, hogy lehajózzak az Amazonason. Nagyon izgatottan várom a folytatást. 

Szilvi: Nem is tudom, miben bíztam

Van az úgy, hogy az ember gyereke felnő. Néha észrevétlenül. (Ki tudná megmondani, mikor tűnt el az a puszilgatnivaló redő a nyakánál?) Néha meg nagyon látványosan. Például úgy, hogy bejelentik: határozatlan időre elutaznak egyedül. Hátizsákkal. Dél-Amerikába.

Azt hiszem, ebből az elég konkrét helyzetleírásból is érezhető, hogy sajátélményről beszélek. Már nem tudom felidézni a helyzetet, amikor először hallottam erről a tervről (nyilván gondosan töröltem az emlékét), de azt a márciusi hajnalt sosem fogom elfelejteni, amikor leparkoltam a reptér előtt, és átöleltem a hátizsákokkal felszerelt gyereket.

Neki fülig ért a szája, alig várta, hogy belevághasson élete nagy kalandjába, nekem meg elkezdődött három hónapnyi érzelmi hullámvasút, amelyben egyszerre voltam büszke, boldog, kíváncsi és aggódó, bizonytalan, na meg félelemmel teli.

Nem mondom, hogy ebben a három hónapban egyszer sem gondoltam, hogy „a kurva anyját a gyereknek, hogy ezt kitalálta” (amely gondolatra szerintem jogom van, lévén, én vagyok az anyja).

Főleg olyan pillanatokban születtek ilyen ádáz gondolataim, amikor meghallottam, hogy Kolumbiát nem szabad kihagyni ebből az útból, mert egyáltalán nem veszélyes hely (???!!!), csak rossz a PR-ja (Persze. Nyilván.). Majd amikor kiderült, hogy Kolumbián belül ráadásul Medellin a célállomás (vajon honnan ismerős ez a helységnév?! Ja, persze, a Narcos-sorozat játszódott ott, ami, ugye, nem virágtermesztőkről, hanem a világ egyik legveszélyesebb drogkartelljéről szólt).

Aztán jött az ötlet, hogy Kolumbiából Brazíliába az Amazonason lehajózva a legjobb lejutni, amit ugyan csak egy olyan bárkával lehet megtenni, amiről semmilyen adat nem elérhető (még rendes menetrendje sincs, csak valaki valahol írt valamit, amiben volt egy Instagram-fiók), de mi baj lehet, hiszen csak öt nap, amikor se wifi, se mobilszolgáltatás, se semmi, és azért azt ajánlják, hogy vigyél magaddal függőágyat, hogy legyen hol aludnod, és készülj fel, hogy éjszakánként reflektorokkal pásztázzák majd a partot kalózok után. (Nem viccelek.)

Szuperizgalmas volt az a beszélgetés is a lányommal, amikor Costa Rica egyik nemzeti parkjába indult, ahol csodálatos a biodiverzitás (ideértve azt az öt-tíz halálos méreggel rendelkező életformát, ami szintén ott őshonos), de a helyiek azt mondják, nem kell izgulni, csak ne menj ki éjszaka flip-flop papucsban a házból.

Rólam tudni kell, hogy már az kibillent a komfortzónámból, ha egy légy beszáll a lakásba, úgyhogy ilyen pillanatokban azért gondoltam ezt-azt, miközben próbáltam megtartani a hitemet és reményemet is.

Nem is tudom, miben bíztam. Azon túl, hogy a gyerek tud vigyázni magára, és hogy tesómat (aki lelkész), meg egy nagyon jó barátnőmet (aki szerzetesnővér), azért gondosan megkértem, hogy imádkozzanak.

Ha most azt gondoljátok, hogy a három hónapig tartó utazásnak ezek voltak a legdurvább részei, akkor még semmit sem tudtok a kolumbiai rendőrökről, akik drogot rejtenek fiatal turisták csomagjai közé, kóborkutyák támadásáról, nyílt vízen hajóból elfogyó benzinről, brazil favellák határán gépkarabélyokkal mászkáló tizenévesről, vagy arról, hogy a homoki bolha csípése mennyire tud viszketni… Nem mondom, hogy bár én se tudnék ezekről, mert így utólag azért mindegyik inkább érdekes-vicces, mint félelmetes, de azért az igazság kedvéért ideteszem, hogy

saját számításaim szerint úgy nagyjából öt-hat szívinfarktust hordhattam ki lábon az elmúlt negyedévben.

Nyilván sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon, hogyan jön az egy 21 éves lánynak, hogy belevág egy ilyen kalandba. De nem tudom, számít-e ez most. Vagy hogy számít-e egyáltalán, hogy én mit gondolok. 

(Spoiler) Mire ezek az írások megjelennek, a gyerek megint itthon van. Épen, egészségesen, én pedig nem tudnék nagyobb büszkeséget és örömet érezni, mint ami most bennem van. Csodálom a bátorságát, a kitartását, az önbizalmát, és minden készségét és képességét, ami városokon és kősivatagokon, dzsungelen és folyókon át megtartotta őt. A világ pedig egy jobb hely, mint gondoltam. Sokkal több kedves és segítőkész ember van, mint képzeltem, és ez, azt hiszem, engem is jobb emberré tett.

Hiszem, hogy szívem minden szeretete ott volt vele a nehéz pillanatokban is, és tudom, hogy ez az utazás egy olyan élmény, ami élete végéig elkíséri őt (meg engem is).

Ezzel együtt persze azt is gondolom, hogy ha még egy ilyenbe belevág, kitekerem a nyakát.

Vagy legalábbis veszek egy nagy levegőt, azután meghallgatom, mit talált ki, segítek neki végiggondolni az egészet, és támogatom mindenben. Majd utána felhívom a tesómat, meg a barátnőmet, hogy lenne egy kis kiegészítenivalóm az esti imáikhoz.

Folytatása következik.

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Gyurkó Szilvia