Vidéken melegnek lenni ma Magyarországon: skarlát betű – Az LMBTQ-közösség helyzete Budapesten kívül

–

„Vidéken melegnek lenni olyan, mint 2020-ban covidosnak”

– mondja a 19 éves, leszbikus Klau Paksról, aki egyike annak a rengeteg LMBTQ-embernek, akik úgy érzik, hogy mivel nem a fővárosban élnek, a személyiségük jelentős részét kell elnyomniuk, és sokkal kevesebb az esélyük arra, hogy kiteljesedjenek, vagy egyszerűen csak szabadon éljenek.

Klau mellett rengetegen látják kétségbeejtőnek az LMBTQ-emberek helyzetét a fővároson kívül. A 21 éves, meleg Kristóf is „egyedül érzi magát”, holott Miskolc Magyarország negyedik legnagyobb városa, ahol több mint 150 ezer ember él. A 19 éves leszbikus, Nyíregyházán élő Lili szerint az ember alapvetően kiszolgáltatottnak érzi magát, ha pedig felvállalja a szexualitását, a helyzet egyenesen szörnyűvé válik.

A 29 éves, Zircen élő Tamás is úgy gondolja, hogy az ember megalkuvásra kényszerül: vagy titkolózik, vagy meg kell tanulnia kezelni a környezete véleményét.

Ez a vélemény pedig sokszor megakad az ember torkán, ráadásul az utóbb időben sokszor még negatívabbá vált. A Nyíregyházán élő, 29 éves leszbikus Kata szerint például az egyik legnagyobb probléma, hogy vidéken az ismeretterjesztés hiánya miatt a lakosság nincs tisztában sok alapvető fogalommal. Ezek helyére pedig mostanában sokszor kúszott be a kormánypropaganda ijesztő reklámokkal és morbid cikkekkel arról, hogy a közösség kisgyermekeket akar átműteni, bár ez még jellemzőbb az elszigetelt falvakra – ahol természetesen ugyanúgy születhetnek LMBTQ-emberek.

Ám ha a homofóbia vagy transzfóbia mértékéről van szó, fontos kiemelni, hogy nem mindegy, mekkora településekről beszélünk

Magyarországon ugyanis nagyban nehezíti a helyzetet az erőteljesen uralkodó fővároscentrikusság, aminek köszönhetően például Budapesten kívül mindent vidéknek nevezünk, nem teszünk különbséget a városok, falvak és egyéb települések között. Mintha Budapesten kívül minden ugyanolyan lenne. Ezt emeli ki a 21 éves Marci is, aki egy Győr melletti kisebb településen él:

„Különbséget kell tennünk azzal kapcsolatban is, hogy Magyarország melyik felén járunk. A vidéki közösségek viszonyát a meleg emberekkel szemben, nagyban meghatározza, mennyire izoláltak a nagyvilágtól. Ez megjelenhet földrajzi vetületben: például zsákfaluról van-e szó, vagy nagyon messze esik-e a legközelebbi város, de közösségen belül is: hogy a településen él-e esetleg sok külföldi, ahol kisebb a magyarok létszáma.

A lényeg, hogy az adott településen minél kevesebb ember él, és minél kevesebb információ áramlik be, annál erősebb a homofóbia.”

A korlátozottság másik oka a kisebb közösségek miatt igencsak szoros információs háló: vagyis a pletyka, aminek a végeredménye könnyen lehet kirekesztés. Az előbb idézett Marci szerint például, ha valaki melegként nő fel egy kisebb közösségben, már a család miatt is jobb, ha viselkedik, és nem hoz senkit kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy vállalja magát.

A Kaposváron élő 28 éves, biszexuális Lili szerint azért is nehéz viselkedni, mert „mindenki ismer mindenkit, folyamatosan működik a pletykagyár”, ami miatt nemcsak hogy hamarabb derül ki valakiről, hogy az LMBTQ-közösséghez tartozik, de gyorsabban megy a megbélyegzés is. Emiatt a 21 éves, Pakson élő genderfluid Jácint szerint a közösség sokszor épp a pletykákból tudja meg, hogy van más hasonló ember is a városban. Ami pedig magával vonja, hogy sokakat „outoltat” a lakosság: vagyis akarata ellenére hozza nyilvánosságra az illető nemi identitását vagy szexuális orientációját. 

 

Ennek a furcsa állapotnak velejárója, hogy bár lehet párt találni, de a boldogság így sem lesz teljes

„Elképzelhetetlen számomra, hogy nyilvános helyen megfogjam a párom kezét, pedig – ha nem is mindig, de – jólesne néha. Csakhogy nem szeretnénk kitenni magunkat semmilyen atrocitásnak – meséli a 32 éves Sándor Hajdúszoboszlóról. – A mai napig ritka az a munkahely, ahol fel tudja vállalni a magánéletét egy meleg ember. Legfeljebb irodai munkatársakat foglalkoztató, nagyobb vállalatoknál, de a többi helyen, ha kiderülne valakiről a nemi identitása, akkor a munkatársak negatív megítélésére, beszólogatásokra, kiközösítésre számíthatna.”

Vagyis a lebukás folyamatos veszélye, illetve a közösség zárkózottsága miatt nem könnyű párt találni. Vagy akár barátot, vagy ha tetszik: sorstársat.

„Nem érzek semmilyen közösséget. A közösségem, a környezetem, amit megteremtek, független attól, hogy meleg vagyok. Ha Győrben, a lakhelyemen melegekkel találkozom, akkor lesz egyfajta sorsközösség, akikkel valahogy jobban odafigyelünk egymásra, de ez nem számottevő” – mondja a 33 éves Levente.

Közösséget tehát már csak azért sem nagyon lehet érezni, mert egyszerűen nincs hozzá elég ember, de még nagyobb probléma lehet, hogy a felsorolt okok miatt rengeteg LMBTQ-fiatal menekül a fővárosba: ott van közösség, ott van esély a szerelemre vagy szexre, ott vannak bulik és rendezvények. Az elvándorlás pedig így átcsap egy öngerjesztő folyamatba.

Minél kevesebben maradnak a közösség tagjai közül vidéken, az újabb és újabb generációk annál jobban érzik a késztetést arra, hogy ők is elhagyják a szülőhelyüket. Ezzel pedig a vidéki települések veszítenek a színeikből, és egy újabb szempontból teszik Budapest-központúvá az országot.

Hegedűs Máté, a Budapest Pride sajtószóvivője szerint már az LMBTQ-Facebook-csoportokban is látszik a probléma, ahol rengetegen számolnak be arról, hogy vidéken a szexuális orientációjuk vagy nemi identitásuk miatt veszítik el az albérletüket, munkahelyüket. Persze mindez megtörténhet Budapesten is, de a jelek szerint „vidéken nagyobb skarlát betű, ha valaki LMBTQ-ember”. 

Ezen a Budapest Pride is nagy erőkkel próbál segíteni – mind anyagi eszközökkel, mind pedig edukációval 

2017-ben indították el az Országos Pride Programot, melyre különböző közösségépítő aktivitásokkal pályázhatnak vidéki LMBTQ-szervezetek, civilek, illetve informális csoportok is. A program egyre sikeresebb: 2021-ben egymillió forintot osztottak szét hat vidéki pályázat között. A nyertes pályázatokról a Budapest Pride erre kijelölt csapata dönt, akik közül aztán kikerülnek azok a kapcsolattartók is, akik végigkísérik egy-egy pályázat megvalósulását. Hegedűs Máté szerint leginkább azokat próbálják támogatni, akik először kérnek segítséget. 

De nem csak programokkal lehet pályázni: nyert már interjúsorozat vagy zenei projekt is, vagy akadt workshop tudásátadással, közösségszervezéssel, filmnézéssel, és volt piknik is. Még a Pécs Pride is az innen származó összeggel oldotta meg a hangtechnikát. 

„A fő célja mindenkinek, hogy megmozgassák a közösséget, és az legyen az emberek érzése, hogy vidéken is van élet, nem kell feltétlenül Budapestre költözni ahhoz, hogy közösséget találjanak.”

A vidéki települések megsegítésével kapcsolatban kiemelkedően fontos lehet a közösség aktív tagjainak edukálása 

A Budapest Pride többször rendezett már aktivizmusról szóló szabadegyetemeket országszerte, ahol megpróbálják átadni a tudást arról, hogyan lehet közösséget építeni és programokat szervezni. Erre már csak azért is szükség van, mert az aktivizmus számos magyar városban kezd rügyet bontani. Jelenleg Pécsen, Szegeden, Debrecenben és Kecskeméten is van bejelentett LMBTQ-szervezet, de a Pride kapcsolatban áll miskolci, tatabányai és szombathelyi csoportokkal is, akik szintén úgy látják, hogy lenne igény programokra a városaikban.

Magának az Országos Pride Programnak is van egy edukációs alapja: „A cél, hogy elindítsuk őket az úton” – mondja Máté. A közösségszervezés ugyanis nem egyszerű kihívás a civil szervezetek számára, hiszen egy pályázat megírása, beadása, véghezvitele és elszámolása komoly tapasztalatot igényel. A Budapest Pride vidéki programja éppen ezért egy alacsony küszöbű pályázat: „A jelentkezőknek – akik között találunk informális szervezetet is – egy kétoldalas programtervezetet kell megírniuk nagyon egyszerű költségvetéssel, majd a projekt után egy nagyon egyszerű beszámolót kell róla küldeniük” – mondja a sajtószóvivő.

De az edukációnak van egy másik oldala is: ismeretterjesztés a többségi társadalmon belül az LMBTQ-emberek életéről és kultúrájáról. Bár ez is fontos cél lehet, a Budapest Pride szerint a jelenlegi helyzetben és politikai klímában egyelőre fontosabb a közösségek belső támogatása.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetnének hatással a közösségbe nem tartozó, de azt támogató emberekre is:

„Az a tapasztalat, hogy inkább az érintettek számára próbálnak saját közösséget szervezni, ritkább, hogy a többségi társadalom oktatását céloznák meg. De például a Magyar Aszexuális Közösség – amely egyébként budapesti szervezet – azzal szokott pályázni, hogy elviszi a workshopját vidékre is. A legutóbbi debreceni beszámolójuk szerint a résztvevők fele nem aszexuális, hanem támogató volt, így az oktatás is megvalósult” – meséli Hegedűs Máté.  

 

Nagy kérdés, hogy miért is olyan nehéz programokat szervezni vidéken

A sajtószóvivő szerint több problémáról is beszélhetünk.

„Más lehet a gond Tatabányán vagy Debrecenben, az ország két különböző pontján. Valahol nagyon könnyű helyszínt találni, és nagyon barátságosak az emberek, de aztán nem nagyon találnak résztvevőt, mert kevesen mernek eljönni a programra. Máshol pedig, ahogy megtudják, hogy LMBTQ-programról van szó, rögtön »nincs hely«, vagy visszamondják az eseményt, esetleg eleve nem fogadják be szívesen. Ha ilyet hallunk, megpróbáljuk jogi útra terelni az ügyet, mert ez diszkrimináció.”

Ráadásul a vidéki helyzetet alapvető kihívások elé állítja az, hogy Magyarországon jelenleg furcsa, kettős állapotban lebeg az aktivizmus. 

„Nagy probléma, hogy gyorsan ki lehet égni, és nehéz utánpótlást találni az aktivisták között. Elöregedik a közösség.

Az elmúlt években nagyon sok volt a gimnazista és fiatal, huszonéves önkéntes, de tavaly óta elbillent ez az egyensúly a Pride-on belül a harmincasok felé – mondja Máté. – Emellett a budapestiek sokszor döntenek úgy, hogy elhagyják az országot, akik helyére ugyan érkeznek a vidékről fővárosba költöző LMBTQ-emberek, őket viszont ott, helyben kellene pótolni.” 

A másik oldalon azonban ott van egy erőteljesen növekvő tudatosság a közösség irányából, ami segíti az ügy előmenetelét. 

„Az embereknek elegük van a politikai támadásokból, ezért döntenek úgy, hogy saját kezükbe veszik a jövőjüket. Mi most már több éve ezzel a szlogennel dolgozunk: »Vedd vissza a jövőd!« Ezt látjuk vidéken is: az eddig nem túl aktív közösségek felébredtek. A szegediek formális csoporttá alakultak. Egyre több önálló aktivitásba kezdtek olyan korábbi pályázók, akik eddig évi egy-két programot szerveztek, de most már az év többi részében is tevékenykednek” – mondja Máté.

Emellett a koronavírus alatt mindenkire rákényszerített online világ is hozott pozitív változásokat. Mindenki rájött, hogy a programokra – akár ha Budapesten is vannak – könnyen lehet online is csatlakozni. 

Hozzá kell tenni: aki mindenképpen szeretne eljutni például a Budapest Pride-ra, az is kaphat támogatást.

„Már több éve tudjuk 50 ember számára biztosítani az útiköltségét és a szállást a Budapest Pride hétvégéjére a fővárosba. Emellett a résztvevőknek szervezünk egy kis ismerkedést is, ezzel támogatjuk őket.”

Hegedűs Máté szerint a cél nem az, hogy Pécshez hasonlóan mindenhol legyen Pride – bár hozzáteszi, hogy már Debrecenben is egyre nagyobb az igény arra, hogy az önkéntesek helyi támogatással megvalósíthassanak egy felvonulást. De egyelőre nagy eredmény az is, ha a helyi aktivista szcéna és csoportok erősödnek:

„Nagyon bízunk abban, hogy ezek a kis helyi közösségek növekedni fognak, és egyre könnyebb lesz csatlakozni az ottani programokhoz. Látszik, hogy ez egy lassú folyamat, de türelmesnek kell lenni” – mondja.

  

A növekvő aktivizmus sok esetben érezteti is már a hatását

A 39 éves, gödöllői Gábor szerint például az elmúlt öt évben meglepően nyitottabbak lettek az emberek, ami leginkább a média és a fiatal generáció érdeme.

Másoknak pedig alapvetően nincs problémájuk azzal, hogy vidéken élnek LMBTQ-emberként, mert nincs is igényük a közösségre. Ilyen a 31 éves Dávid is, aki egy kétezer fős alföldi faluban él melegként:

„Itt nincs külön meleg közösségi élet, de erre nekem személy szerint nincs is igényem. Nem vonzott soha a melegbárok és szaunák világa, és a hozzá kapcsolódó életmód sem.” Fontos megjegyezni, hogy a fővárosi LMBTQ-élet sem feltétlenül erről szól.

Dávidot és párját – elmondásuk szerint – mindenki kedveli a faluban, aminek oka szerinte egyrészt abban keresendő, hogy egy jómódú közösségről van szó, másrészt, hogy ők nem itt nőttek fel, ami jelentős részben hozzájárulhat az elfogadásukhoz:

„Egy szűk közösségben, ahol mindenki ismerős, nehezebben vállalhatja az ember önmagát. Odaköltözni viszont más. Akkor eleve így ismernek meg, és ezáltal olyan a reakció, mint egy nagyvárosban.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/franckreporter

Kanicsár Ádám András