Laci bá, a tanyavilág bizalmija, és minden probléma megoldója – Chripkó Lili képriportja

–

Épp csak győzött a hajnal az éj fölött, amikor apám hangjára riadtam kusza álmomból:

„Ébredj, Lili! Baj van.” Felülök, keresem a tekintetemmel, de már ki is ment a szobából. A vályogfalakon át hallja tompa agyam a kétségbeesés hangját: „betörtek hozzánk”.

Azonnal kijózanodom, a telefonom után nyúlnék, de nincs sehol. Míg mi apámmal alföldi tanyánkon aludtunk, a fürdőszoba kisablakán beszökött valaki, mindkettőnk feje mellől elemelte a telefont, apám tárcájának tartalmát végigszórta az udvaron, elvitte a pénzt, a slusszkulcsot, tusfürdővel locsolta fel maga után a padlót, kitolta az autót az udvarból, csak kint indította be. Át kell gyalogolnunk a szomszédhoz – úgy hat kilométert – segítséget hívni. Soha nem lett meg semmi.

Tizenöt éve történt. Apám rossz alvó volt. Ha felébredt volna? Nem tudom. És nekem vajon mi lett volna a sorsom, ha nem elég mély az álmom? Nem tudom. Harminc év alatt ez volt az egyetlen este, amikor nem volt otthon a kutya. Kivárták azt az egy estét. Nem mindenkinek való a tanyavilág, van, akit rémiszt, ahogy ordít a csönd. Én vadsága, izoláltsága ellenére is szeretem. Tudom, hogy egyetlen módon lehet túlélni benne: összetartással.

Az ismerős Alföld után most ismeretlen terepre mentem: Tolnába, a szekszárdi tanyavilágba. Az Emberség erejével honlapját bújva bukkantam rá a Szőlő-Szem Egyesületre, ami ezen a területen bűnmegelőzési céllal jött létre, de bőven túlnőtt azon: a közösséget összefogó, segítő, szociális ellátó mozgalommá vált. Ha valaki, én tudom, ez mekkora szó.

Azt gondolnánk, az urbánus életre igazabb, hogy a kapcsolatrendszer a legnagyobb érték, pedig nem. Egy ilyen tanyavilágban, ha ismernek téged, mindenre van ember. Ha elzárkózol, akkor viszont véged.

Amikor az apám meghalt, az anyám egyedül maradt a tanya gondjaival. Viszont „a Gyuri” özvegye előtt nincsenek zárt kapuk. Akad ember útra szakadt fát elhúzni, akad ember a vízvezetéket megszerelni, a földet eltúrni.

A világ persze – és ezen a vírus még jó pár ütemet gyorsított – az elszigetelődés felé rohan. Még egy olyan közegben is egyre nagyobb a bizalmatlanság, ahol a köszönéstől elválaszthatatlan az invitálás. Valahogy így:

Szervusz, Ferikém, gyerebemitiszol?!

De a tanyavilág lakossága cserélődik, és ha valaki nem katalizálja az összetartást, az emberek egyre hajlamosabbak inkább bezárni az ajtót egymás előtt, mint kitárni – a fenti mondathoz hűen.

A fluktuáció több irányú. A szekszárdi tanyavilág valaha kimondottan a dombvidéki szőlőtermesztésre épült ki. Kis présházak láthatók pincékkel a dűlők által tagolt tájban mindenfelé. Tulajdonosaik nem feltétlenül laknak kint, lehet, hogy csak a városból ingáznak.  

Aztán meghalnak az öregek, akik addig mindennap kimentek, és gondozták az állatot, virágot, szőlőt.

A gyerekek, unokák nem akarják, nem győzik a házak fenntartását, így a dolgok magukra maradnak, majd új gazdát találnak… vagy elpusztulnak. De meghalni sem kell ehhez, van, aki egyszerűen nem boldogul ilyen messze a várostól, ingázni nem akar, és végleg elköltözik – új életet kezdve.

Aki kiköltözik, az távolról sem romantikus indokokkal teszi. Persze, ott van az a nagyon kis százalék, aki a város csömöre után permakultúrát kezd kialakítani a jurtája mellett, de a legtöbben kényszerből szorulnak a peremre.

Bedőlt devizahitelesek, leszázalékolt munkavállalók, egyedül maradt alkoholisták, intézetből kikerült fiatal felnőttek kötnek ki itt, és illeszkednek be (vagy nem) a rendszerbe.

Az utóbbiak, vagyis az intézetből kiöregedő fiatalok jelentettek az elmúlt időszakban sok problémát a Szőlő-Szem Egyesület alelnöke, Baloghné Gaál Zsófia szerint. Az államtól valamennyi pénzt kapnak a tizennyolcadik életévük betöltésével, egy minimális összeget, amiből pont egy ilyen kis tanyát tudnak megvenni. Vannak, akiknek ez elég az életkezdéshez (minden tisztelet az övék), de azok, akik alkatilag vagy mentálisan képtelenek a munkavégzésre, lezüllenek. A tanyafeltörések nagy részben ilyen megélhetési lopások miatt történnek, történtek.

Az emberek éhesek.

Ellopják akár a szomszédtól is a kolbászt, szalonnát, és nem vicc, itt azért elég nagy gond, hogy a bort is.

József Attila jut eszembe:

„Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odaadja a télnek,
Melegét meg odaadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.”
(József Attila: Aki szegény, az a legszegényebb)

A megélhetési bűnözőkön kívül sajnos jelen van a szervezett bűnözés is.

Egyes bűnbandák beköltöznek a tanyavilágba (kisajátítanak elhagyott házakat akár hónapokra), és kifigyelik az ott élőket.

A Szőlő-Szem megalakulásáig sajnos sorozatosan törték fel így a tudvalevőleg módosabb tanyákat vagy városszéli otthonokat. 2007-ben és 2008-ban körülbelül kétszáz ilyen eset történt. A rendőrség pedig szinte tehetetlen volt az ügyben.

Nem azért, mert az akarat vagy az erőforrás hiányzott. Persze az erőforrás valamennyire mégis, mert a szekszárdi tanyavilágban olyan négy-ötezer tanya található a szurdokok által tagolt területen. A legnagyobb probléma, hogy aki nem ott lakik, az nehezen tájékozódik, nem tudja, ki barát, ki ellenség, ráadásul megfelelő járgány híján meg sem tud közelíteni egyes területeket. A tanyavilág nagyobb területen nyúlik el, mint Szekszárd belterülete.

Belülről kellett, hogy jöjjön egy olyan kezdeményezés, ami kiszúrva az ilyen idegeneket, hatásosan megakadályozta a bűncselekményeket. Így alakult meg a Szőlő-Szem 2009-ben a helyi tanyagazdák összefogásával. Őrjáratot szerveztek, figyelték, ki ismerős, ki nem, az új rendszámokat felírták.

Az alapító, a négy évvel ezelőtt sajnos elhunyt Balogh László komplett hálózatba szervezte az embereket, minden szurdikban talált egy olyan embert, aki vállalta, hogy figyel, körbenéz, „járőrözik” és hívja a rendőrséget, ha bármi gyanúsat észlel.

Az ő karizmatikus egyénisége és közkedvelt figurája kellett hozzá, hogy 2013-ban végül megtörténjen az egyesület hivatalos bejegyzése. Mára pedig közel ezer tanyagazda regisztrált. Ebből harminc-negyven a rendes tag, ők gyűlésekre járnak, szervezkednek, fejlesztenek, amit kell. A korábbi kétszáz betörés pedig legfeljebb évi nyolc-tízre redukálódott. Persze mindenki egytől egyig társadalmi munkában végzi a feladatát. Divatosabb szóval önkéntesen, meglévő munkája vagy nyugdíjas teendői mellett.

Senki egy forintot sem vesz ki a szervezetből, nem ezért jött létre.

Az egyesület az önkormányzat támogatásán kívül pályázatokból, tagdíjakból és adományokból tartja fent magát, ezekből fedezik a működési költségeket (például, hogy az autó üzemképes legyen, fizetik az adókat és a biztosításokat, a könyvelőt, ebből nyomtatják a helyrajzi szám tábláit, ami segít a tájékozódásban, és a tanyabizalmik telefonszámát is mutatja, illetve, ha valakinek ilyen-olyan anyagi természetű segítségre, tűzifára, élelemre van szüksége).

Balogh László halála után az azonos nevet viselő és szintén csodálatos Balogh Laci bácsi vette át a tanyabizalmi terepmunka java részét.

Ő tuszkol be engem minden ajtón, miközben „őrjáratán” kísérem. Hol előremegy, töri az utat, hol a rám vadászó, hamis pumikat tartja távol a nadrágszáramtól. Megnyugszik, hogy nem vagyok se szívbajos, se nyafka, tudom, mi a barik, a siller (borkészítő eljárások – a szerk.), a négykerék-meghajtás.

Laci bácsi szemében mindenki egyenlő, nem tesz ember és ember közt különbséget. Az együtt töltött nap végére meggyőződésemmé válik, hogy tényleg mind az ötezer tanyáról tudja, kié, vagy kié volt, annak mi a története, mi a vágya, boldogsága, sóhaja. Ugyanazzal a kedvességgel beszél öreggel és fiatallal, tősgyökeres helyivel, messziről jöttel, életvitelszerűen ott lakóval vagy ingázóval.

Mindenhol kitörő örömmel fogadják, pedig van, aki sok évig tartó rendszeres látogatás után most hónapokig nem találkozott vele. Sokáig nem sikerült ugyanis megegyeznie az egyesületnek az önkormányzattal a támogatást illetően, az adományok önmagukban pedig nem fedezték a mindenképpen szükséges terepjáró üzemanyagköltségét.

Természetesen itatnák is a rég látott barátot, de szolgálatban olyat nem lehet. Szóval előkerülnek a legszebb anekdoták, a régi idők és az emlékek. De Laci bácsi feladata nemcsak a kapcsolattartás, hanem a világ létező összes problémájának a megoldása is. Akinek nincs autója, motorja, és korlátozott a mobilitása, az ír neki listát, és ő a megfelelő helyen bevásárol. Orvoshoz viszi a rászorulókat, vagy éppen házhoz a humánszolgáltatókat.

Sok helyen nincs víz, nekem se engedi, hogy „mentest” kérjek, mert az valójában esővizet jelent, szóval ő szalad a szódáért is, ha valakinek kell.

Na persze, nem a borba, ahogy a Bëlga is mondja. De ugyanő néz a szemébe annak, aki azt mondja: „Laci bá, éhes vagyok”. Olykor saját pénzen visz élelmet, gyógyszert is az embereknek. De ahova az kell, oda pusztán csak egy kis örömet: például kutyát delegál. Kölyköt annak, akinek kellett egy kis vidámság az otthonába, vagy kutyatársai által üldözött felnőtt állatot olyannak, aki kedvesebb, biztonságosabb helyet tud neki nyújtani.

Az állatok külön problémát jelentenek egyébként a vidéken.

Sajnos sokan vannak, akik úgy mennek el a tanyáikról, hogy hátrahagyják az állataikat is. Kóbor macskák keringenek a tanyák között, míg új gazdára vagy másik életre nem találnak. Gondot jelent a beoltatásuk, etetésük, ivartalanításuk is.

Mindben igyekszik közben járni az egyesület, ha állateledellel, akkor azzal. Ahogy Zsófiával is beszélgettünk róla, bármilyen természetbeni és tárgyi adomány jól jön, mindennek van helye.

Egyes tanyákba, ahol nagy a sár, és állattartás folyik, oda Laci bácsi például legutóbb szalmát szerzett. Ha nem lennék már így is teljesen megihletődve a helyi történetektől, még a következő metaforát is meghallgatom: Feri (nevezzük így), és családja azért költözött át Somogy megyéből ide, mert a családfő belátta, ha nem kezd új életet, bele fog halni alkoholfüggőségébe. Az utolsó tivornyák egyikén kórházba került, emlékezetkiesése lett, és a látásának csak tíz százaléka maradt meg.

Tudta, hogy nem tud leszokni, ha nem hagyja hátra ivócimboráit.

Most ebben a házban kezdenek új életet feleségével, lányuk az egyik híres helyi borásznál dolgozik a konyhán, ők pedig a házat igyekeznek rendbe tenni. Állatokat nevelnek, és arra lettek figyelmesek, az egyik kacsa nem jön ki a többivel, mindig bántják. Hát kiemelték, mint Ferit, és jelenleg a libák között vígan éli életét.

Úgy látom, egyetlen dolog van csak, amit nem szeretnek a hegyen: az alkoholizmust.

Mindenki borászkodik, mindenki italozik. Az etikett része, hogy „az összegyűltek bora mind jó, akik nincsenek jelen, azoknak a bora szar”. Na, túlzok, de egymásét tényleg csak dicsérni illik. Aki viszont túlzásba viszi a kóstolgatást, azt tényleg nem szeretik. Laci bácsi is azt mondja, ha valaki részegen hívja fel, hogy valamire szüksége van, annak nincs más választása, mint józanul újra telefonálni. Fontosnak tartja az öngondoskodást, segít azon, aki magán is próbál azért segíteni.

Míg régen azért az a hír járta, hogy egyes kistermelők rendesen pancsolták a boraikat, ma már elképesztő precizitással, szerelemmel és büszkeséggel kísérleteznek a termelők. Beneveznek a versenyekre, és düllesztik a mellüket, ha övék lesz az oklevél. Büszke Jani bá is az eredményeire, elismerései már tapétává álltak össze a pincében. A Szőlő-Szem régi, biztos támogatója, hisz katonaember lévén szereti a rendet.

Ő is a hálózat egy fontos eleme, hisz a körülbelül ötezer tanyavilágban élőt egyenként nem lehet elérni, piramis-szerűen szerveződve viszont már sokkal könnyebben. Az ő szurdikjában élők például gyakran keresik meg ügyes-bajos dolgaikkal, amiben vagy saját maga tud segíteni, vagy továbbítja a kérdéseket a Szőlő-Szemnek, ők meg adott esetben az önkormányzatnak. Így felügyelik például, hogy ne építkezzen összevissza mindenki a területen. Ismétlem, rend legyen.

De beszéltem „közepes” termelővel is. A Prantner-család például szintén lelkes támogató, ugyanis az egyesület tevékenykedése előtt mindennapos volt, hogy a dűlők támrendszerét, ami fémből van, elhordták a „vasasok”, de ilyesmi most már évek óta nem fordult elő.

Hogy milyen hasznos az egyesület munkája, azt a támogatási kedv is megmutatja. Látják a helyiek, hogy mekkora szükség volt erre az összefogásra, és a maguk szintjén honorálják is. Mint megtudtam, az átlagos adomány két-három ezer forint. Nem sok, de sok kicsi sokra megy. Viszont az is megmutatja, hogy milyen ingatag ez a rendszer, hisz a kimaradt önkormányzati támogatás azonnal ellehetetlenítette a tevékenységüket. Pedig nem csupán bűnmegelőzési célú őrjáratról van szó, ahogy Zsófia fogalmazott:

„Akadnak, akikre egyedül mi nyitjuk rá az ajtót, vannak, akiknél konkrétan azt kell ellenőrizni, élnek-e. Nagyon szomorú, hogy a szegény emberek egyre szélesebb tömegeinek elengedik a kezét. Olyanok élnek a küszöbön, nyomorban, akik adott esetben egyébként dolgoznak.

De legyünk őszinték, abból, hogy egy ember elmegy szalag mellé, és keres kilencvenezer forintot, nem tud megélni, egy lakást fenntartani. Sok emberhez azért megyünk be, hogy ne az legyen, hogy a saját kis viskójában fagy meg. Amikor bejön a hideg, rengeteg hívást kapunk, hogy nagyon gyorsan kerítsünk valamennyi tűzifát. De ezt kérjük a tagjainktól is,: akik látják, hogy valaki nagyon nehéz helyzetben van, akkor szóljanak, segítünk.”

A „nyitott szem politikán” kívül egyébként az egyesület szervez közösségi programokat is, hogy még jobban összehozzák az embereket, töltenek kolbászt, építenek hidat, metszenek lombokat, szednek szemetet, meghívják egymást egy jó kávéra, hogy a kint lakók megismerjék a szervezet vezetőségét is.

Elhatároztam, hogy idén már csak pozitív, előremutató történeteket gyűjtök és mutatok meg. Félig sikerült csak, mert bár a Szőlő-Szem Egyesület tevékenysége előtt le a kalappal, ez az emberség, ez az összefogás, ez tartja egyben még a világot. Szekszárd és környéke részben a borkultúrának is köszönhetően egy összetartó, barátságos, szomszédolós közösség, a legnagyobb örömmel fogadtak engem, váratlan vendéget is, és kínáltak hellyel, borral, étellel.

Ezáltal pedig egy napra egy olyan világban létezhettem, ahol az élet a befogadásról, az együtt töltött időről, jóízű koccintásról, egymás lelkében való megmelegedésről szól.

De azért most is azzal kellett szembesülnöm, hogy ha az ember megkapargatja kicsit a felszínt, szörnyű problémákat talál. A kis présházakat egyre kevesebben használják arra, amire épültek anno (a szocializmusban), hogy az emberek a harminc-negyven négyzetméteres kis kiutalt lakásukból kiszabadulhassanak a természetbe.

Egyre többen menekülnek ide csak azért, hogy ne az utcán legyenek. Meg kell emésztenem, hogy ma, 2020-ban, ha nincs egy ilyen civil szervezet, akkor vétlen és védtelen emberek fagyhatnak meg házaikban.

Képek és szöveg: Chripkó Lili

Aki adományozna a Szőlő-Szem Egyesület számára, megteheti készpénzben vagy utalással, illetve ugyanilyen szívesen fogadnak tárgyi adományokat is. Aki helybéli, bármikor elviheti fölöslegessé vált ruháit, pokrócait Szekszárdon a Béla téri irodájukba, vagy küldhet tartós élelmiszert, tűzifát, állateledelt, egészségügyi felajánlásokat.