–

1. Endre nem szeret magáról beszélni, nem tartja magát jó interjúalanynak. Szerinte az a jó interjúalany, akinek az életében nagy fordulópontok történtek, vagy van valami mélyen ülő titok – és ha ilyen szemmel nézi magát, ő egy átlagos ember.

2. „Én egy nagyon lusta ember vagyok egyébként. Halogatós, megúszós, de ebben (a munkájában – a szerk.) valahogy nem voltam az. De lehet, hogy azért, mert bizonytalan voltam. Különösen az elején, akkor biztosan.

És féltem a hibázástól. Tehát valami olyasmi érzet volt bennem, hogy ha kiderül saját magam számára, hogy rossz vagyok, akkor itt összedől minden, amit addig ápolgattam.”

3. A pályája elején jellemző volt, hogy Endre túlságosan felkészült az interjúalanyából. Erre illusztris példa, amikor Pécsi Ildikóval interjúzott: a színésznőnek hirtelen nem jutott eszébe a középiskolai szerelmének a neve, Endre pedig egyből rávágta, hogy hívták a fiút. Ildikó ezen nagyon megdöbbent, és Endre rögtön tudta, hogy ezzel tönkre is ment a beszélgetés. Ekkor jött rá, hogy a túlkészüléssel elveszti az érdeklődését az interjúalanya felé, így azóta már nem készül ennyire alaposan a beszélgetéseire.

4. Endrének van egy szabálya, amit igyekszik betartani: amikor profikkal beszélget, utólag nem enged kivágatni bizonyos részleteket. Azt elfogadja, ha valamire rákérdez, akkor az interjúalany azt mondja, hogy nem akar róla beszélni, de „az a halála”, amikor hosszú percekig beszélgetnek valamiről, és utólag meggondolja magát a riportalany, hogy az a rész mégse legyen benne a műsorban. Ilyenkor Endre mindig megbeszéli az illetővel, hogy miért nem szeretné, ha kikerülne az adásból az adott rész, és eddig mindig sikerült meggyőznie őket.

5. 

Több interjújában is elmesélte már annak az egy Arckép-felvételnek a történetét, ami végül nem került adásba, mert a riportalannyal nagyon összevesztek a beszélgetés alatt, ugyanis az folyton kritizálta és kioktatta Endrét, ő pedig nem tudta megőrizni a hidegvérét. Most meg is nevezte a művészt: Eszenyi Enikőről van szó, akiről azt mondja, többet nem is szeretne vele beszélgetni.

6. „Úgy mentem a Riporter kerestetikre, hogy azt mondtam, ez most eldől. Ha azt mondják nekem ezek az emberek… tovább megyek, ha nem mondják azt, hogy nagyon tehetséges vagy, én már akkor sem csináltam volna. (…) Annyira akartam ezt és annyira szerettem volna a saját mércém szerint jól csinálni, hogy ha azt mondják rám, hogy »elmegy«, akkor azt miért csináltam volna.”

7. „A legváratlanabb pillanatban jut eszembe egy műsorötlet. De személyre szabottan! (…) Szerintem én három-négy műsortervet ki tudnék találni minden héten.”

8. Endre biztos benne, hogy ha Budapestre és nem a Felvidékre születik, akkor nem lenne benne szorongás, amikor egy elismert emberrel beszélget, mert természetes lenne számára a jelenléte, míg így messziről ezek az emberek elérhetetlennek tűntek. Azt mondja, ez a szorongás sosem fog elmúlni, de nem is baj, mert ez rakéta, ami hajtja.

9.

 „Az emberi történeteknél, bárki bármit mond, nincs csavarosabb, érdekfeszítőbb, sokrétűbb. Ha ez szépen van bemutatva – lehet, hogy nem fogják annyian nézni, mint az Álarcos énekest, ahol Ihos József nokedliszaggatónak öltözik – de szerintem, ha két ember őszintén, és valamifajta koncepció mentén kezd el diskurálni, arra mindig lesz igény.”

10. Endre mára teljesen elhagyta a palócos tájszólását és akkor sem vált vissza, amikor hazalátogat. Ennek oka egy konkrét esthez köthető: amikor először meghallotta magát hangalámondani az első munkahelyén, a Napkelte című műsorban, elborzadt, hogy ez hogyan is hangzik. De azóta arra is rájött, hogy nem kell affektálnia, nem kell nagyon szépen beszélnie, mert az is nagyon rosszul hangzik. Úgy érzi, megtalálta az arany középutat, és úgy gondolja, hogy mikrofon előtt dolgozó ember nem is engedheti meg magának, hogy ne beszélje helyesen a köznyelvi magyart.

Dián Dóri

A Popfilter további epizódjait itt találjátok: