Nem láttad Nicole Kidman új sorozatát? De. Vagy ezerszer

–

Egyre erősebb a gyanúm, hogy a Netflix a „húzd meg, ereszd meg” nevű játékot játssza velünk. Elhúzzák előttünk a mézesmadzagot olyan sorozatokkal, mint a Szarvasbébi, az Egy nap vagy a Kaos, hogy aztán rögtön az orrunkra csapjanak olyan szériákkal, mint a Talpig férfi, a Nem versz át, vagy mint éppen A tökéletes pár. Megmutatják, hogy tudnak ők, ha akarnak, de újra és újra az eszünkbe vésik, hogy az impozáns szereplőgárda és az igényesnek tűnő megvalósítás még korántsem garancia arra, hogy minőségi szórakozást kínálnak nekünk.

Már láttad*

Amelia (Eve Hewson) egy átlagos fiatal nő, aki férjhez készül menni a piszkosul gazdag családból származó fiújához.

Ahogy az lenni szokott, a sznob pereputtyba való beilleszkedés nem megy olyan könnyen Ameliának, amit jelentősen megnehezít, hogy leendő anyósa egy karót nyelt, kontrollmániás sztáríró, Greer (Nicole Kidman), akinek drága holmijain kívül már csak a tökéletes család látszata fontosabb.

Tag, az apósjelölt (Liev Schreiber) sem a feddhetetlenség mintaszobra, ő alkoholba, drogokba és kósza numerákba fojtja frusztrációit. Aztán itt van a vőlegény indokolatlanul ultraseggfej idősebb bátyja és annak besavanyodott terhes neje, a fiatalabb, apukát valamiért szívből utáló labilis kisöccs, a nimfomán francia családi barátnő, a vőlegény rejtélyes tanúja, a menyasszony szülei és ledér legjobb barátnője, valamint a családot kiszolgáló személyzet.

Ők gyűlnek össze a Winbury család Nantucket-szigeten lévő birtokán, ám az esküvő előtti éjjel, a próbavacsora után valaki meghal. Jön hát az eszes és mogorva nyomozónő, meg a kedvesebb, de szerényebb deduktív képességekkel megáldott helyi rendőrfőnök, hogy kinyomozzák, mi történt.

Természetesen mindenki gyanús, és mindenkinek lett volna indítéka megölni az áldozatot, hiszen a felszíni csillogás alatt egy végletekig diszfunkcionális család vergődik a saját csapdájában. Ahogy az egy jó szappanoperában lenni szokott, mindenki félrekúr mindenkivel, mindenkinek van egy rakás kisebb-nagyobb titka,

egy ponton pedig egy váratlan testvér is előkerül, csakhogy teljes legyen a luxusba öltöztetett Marichuy-életérzés.

Ja, és a főcímben egy flashmob-szerű táncot adnak elő a szereplők.

*A széria egyedi és izgalmas ötleteit aláhúzással jelöltem a szövegben.

Aránytévesztés felsőfokon

A tökéletes pár legnagyobb hibája, hogy mindent akar egyszerre:

• szeretne drámai lenni, ami megmutatja, milyen elbaszott lehet egy kívülről tökéletesnek tűnő, gazdag család
• aztán izgalmas „ki tette?” típusú kriminek ígéri magát
• miközben szeretné szállítani a habkönnyű és csavart csavarra halmozó szappanopera-feelinget.

A műfajok között össze-vissza ugrálnak a készítők, mindegyikbe belekapnak, de egyiket sem csinálják rendesen, így a végeredmény egy totális katyvasz.

A családi dráma nem működik, mert a karakterek egydimenziósak, és egy idő után emiatt érdektelenek, ráadásul semmi, de tényleg semmi több nincs ebben a szálban, mint a jól ismert közhelyek. Ha valaki a mélyére menne a gazdagok nyomorúsága és a látszatélet témájában, inkább nézze meg a cikk elején említett sorozatokat, a Hatalmas kis hazugságokban ráadásul pont Nicole Kidman zseniális előadásában láthatjuk, hogy mi történhet a zárt ajtók mögött egy kívülről tökéletesnek látszó házasságban.

A bűntény sztorija elférne a CSI: Miami helyszínelők százezredik epizódjában, de még ott se lenne kifejezetten emlékezetes.

Tovább rontja a helyzetet, hogy e műfajnak is majd’ minden kliséjét elpufogtatják – személyes kedvencem az a rendezői döntés, miszerint amikor valaki valami gyanúsat tesz vagy mond, esetleg titkol valamit, a kamera extra közeliben mutatja az illető szemét jelezvén a turpisságot. Ezt epizódonként vagy hússzor eljátsszák, pedig a harmadiknál nevetségessé válik.

Mindezt megfejelik a karakterek közötti kapcsolatokat bemutató időbeli ugrásokkal, ám ezek sem adnak hozzá túl sokat a sztorihoz, cserébe nehezen követhetővé és fárasztóvá válik a széria, aminek ritmusa is hullámzó. Hol kurtamalacvágtában zajlanak az események, máskor pedig rengeteget időzik egy-egy érdektelen mellékszálon, amelyek jelentős része végül nem fut ki sehova.

Jellemző még a minisorozatra, hogy egyes, a napnál is világosabb tényeket kínosan a szánkba rág, mintha nem nézné ki belőlünk, hogy képesek vagyunk megérteni a faék egyszerűségű dinamikát két szereplő között, miközben a jelentős csavarokat elintézi annyival, hogy „így van, és kész”, és

összecsapott magyarázatokat kapunk a derült égből villámcsapásként érkező infókra, pedig ezekben az esetekben lenne igény a két mondatnál bővebb kifejtésre.

A széria hiányait ellensúlyozni ugyan korántsem tudja, de némileg fogyaszthatóbbá teszi az élményt Nicole Kidman, aki nyilván kisujjból hozza a jégkirálynő anyuka szerepét, illetve Liev Schreiber, akin látszik az erőlködés, hogy megpróbálja árnyalni az egybitesre írt karakterét. Mindenki más is oké teljesítményt nyújt, pláne úgy, hogy nem volt egyszerű dolguk az egy darab személyiségjeggyel rendelkező karaktereikkel. 

Egynek elmehet, ha nincsenek elvárásaid

Ahogy a címbéli pár, úgy a sorozat sem tökéletes, sőt. El tudom képzelni, hogy egy esős hétvégén elfér, amikor amúgy sincs jobb dolga az embernek, de abban is biztos vagyok, hogy amint bekúszik a vége főcím, a legtöbben már el is felejtik az egészet.

Dián Dóri