Bárkiből lehet áldozat – Az erőszak, amiről beszélni kell

–

Mindenki

A nőkkel szembeni erőszakról egyre többet beszélünk, és ennek köszönhetően egyre többet is tudunk róla. A nyíltság, amivel megközelítjük a jelenséget, sokat segít az áldozatoknak abban, hogy merjenek és tudjanak beszélni arról, amit átéltek. De az egész társadalom nőkkel kapcsolatos viszonyulásán is képes változtatni az, ha meg tudjuk húzni a határt ott, ahol az erőszak kezdődik. 

Természetesen nem csak nők válnak erőszak áldozatává. Sőt! Összességében az erőszak látható része a férfiak között zajlik. A bűnügyi statisztikák szerint az elkövetők 90 százaléka férfi, és az áldozatok döntő többsége is az.

Minden embercsoportban előfordul bántalmazás, abúzus.

A gyerekek, az idősek, a kiszolgáltatott helyzetben lévők (így például a fogyatékossággal élők) hatványozottan ki vannak téve annak, hogy áldozattá váljanak. Ráadásul ismerjük azt a jelenséget is, hogy ha valaki számára az erő „sérthetetlenséget” is jelent, vagy ha egy embercsoportról az a kialakult vélemény, hogy erősek, és megvédik magukat, akkor ők még kevésbé hajlandók arra, hogy beszéljenek az áldozattá válásról. Az átélt erőszak titok marad (sokszor egy életre). A férfiak körében, mint például a katonáknál vagy a sportolóknál is sok ilyen csoport van. Körükben a bántalmazás egyes formái (például a szexuális erőszak) még nagyobb tabu (egyéni és társadalmi szinten is).  

De ha így van? Ha senki nem tekintheti magát immúnisnak az erőszakkal szemben, akkor joggal merül fel a kérdés, miért foglalkozunk annyit a nőkkel szembeni támadásokkal? Ennek sokféle oka van.

Nők

Egyrészt nem csak ezzel foglalkozunk sokat.  Az erőszakot össztársadalmi jelenségnek tekintjük. Ha egy társadalomban sikerül, mondjuk, az állatokkal szembeni erőszak szintjét csökkenteni, vagy ha a gyermekbántalmazások száma csökken, akkor az kihat a társadalom többi veszélyeztetett csoportjára is.

A második ok, hogy maguk a rendszerek (igazságszolgáltatás, áldozatsegítés, egészségügy, stb.) gyakran úgy reagálnak a nőkkel szembeni erőszakra, mint ami megengedhető („nem komoly”), és tolerálják az erőszakot ahelyett, hogy a megelőzésre vagy a következmények kezelésére helyeznék a hangsúlyt.

A harmadik ok, hogy a nőkkel szembeni támadások jó része észrevétlen marad. Vagy azért, mert az áldozat nem jelzi azt (nem kér segítséget), vagy azért, mert a társadalom teljesen elfogadhatónak tekinti az adott magatartást, illetve azért, mert maga az áldozat sincs tudatában annak, hogy ami történt, az erőszak volt.

Abban a pillanatban, amint őszintén elkezdünk beszélni azokról a helyzetekről, amelyekben bántalmazva, megalázva, kiszolgáltatva, lealacsonyítva éreztük magunkat, megnő az esélye annak, hogy az áldozatok magukra ismernek, és eljuthatnak arra a pontra: „Ez nem az én hibám.”

Ezzel azt is elérhetjük, hogy kevesebb ilyen eset történjen. Mert végső soron az lenne a cél, hogy minél kevesebben váljanak áldozattá.

Honnan tudod, hogy erőszak ért?

Az erőszaknak vannak nagy, látványos megnyilvánulási formái: a háború, a fegyverhasználat, a fizikai erő vagy a szexuális hatalom megélése. De már régóta ismert, hogy legalább olyan ereje van a pszichikai erőszaknak, mint a fizikainak. A leghatékonyabb kínzások nem a szó hagyományos értelmében okoznak fájdalmat, hanem az áldozat lelkét, érzelmi biztonságát törik össze. Filmekben is gyakran látjuk, hogy (nyilván a rossz fiú) úgy kényszerít valakit együttműködésre, ha érzelmileg zsarolja. Például lelövéssel fenyegeti a barátját. Tudjuk tehát, hogy az érzelmi bántalmazás legalább annyira súlyos erőszak, mint a fizikai vagy a szexuális.

Mégis, ha nem egy olyan egyértelmű helyzetről van szó, mint amikor „Rambo pisztolyt nyom a fejemhez, és a családom kiirtásával fenyegetőzik”, honnan tudhatjuk, hogy erőszak áldozatává váltunk?

Ehhez nyújthat némi segítséget az alábbi lista (a főbb formákról): 

Ahogy Feldmár András pszichiáter mondja:

„A trauma tulajdonképpen nem az, ami történt veled, hanem az, hogy soha senkivel nem lehetett erről beszélni. Az az élmény megfagyott."

Sokszor maga az áldozat is „megfagy”, miközben elszenvedi az erőszakot. Leblokkol, nem tudja, hogyan reagáljon, mit tegyen. Nem ismeri fel a bántalmazó helyzetet, amiben van.

Egy társadalom is „fagyottnak” tekinthető, ha nem beszél a traumáiról, az erőszakról. Ezért fontos, hogy elkezdjük felolvasztani, megkapirgálni, feltörni ezeket a befagyott emlékeket egyéni és társadalmi szinten is.

Mert a szavaknak erejük van – és ez az erő a gyógyulást is magával hozhatja.

Dr. Gyurkó Szilvia

Ha a felsorolt magatartások bármelyikével találkoztál, akkor itt kérhetsz segítséget.