Alig egy éven belül a második nagy hírű gimnáziumról derül ki, hogy az egyik tanára meg nem engedett módon bánt a gyerekekkel. A budapesti Trefortban Sipos Pál zaklatta szexuálisan a gyerekeket, a pannonhalmi bencés gimnáziumban pedig egy szerzetes viselkedett úgy, hogy az felvetette a veszélyeztetés alapos gyanúját. Mindkét ügyben több mint egy évtizednyi hallgatást törtek meg az áldozatok, mire elkezdtek beszélni az átélt erőszakról.

Miért cipelik magukkal az érintettek ennyi időn keresztül az élményt?

Mert sokszor nem is biztosak benne, hogy az történt, ami történt. Csak egy rossz érzés kíséri őket, hogy amit a tanár tett, talán nincs rendben, de a tanár a diák felett áll. Hatalma van, erőfölénye, a diák pedig kiszolgáltatott. Nemcsak az osztályzatok miatt, hanem érzelmileg is. A tanár igenis sok gyerek számára példakép, minta. Nehéz megkérdőjelezni annak helyességét, amit egy tanár tesz.

Mert egy zárt közösség, mint például egy osztály vagy egy iskola, maga alakítja ki a szabályait, és a gyerekek azt érzik, hogy nekik alkalmazkodniuk kell ehhez.

Mert a gyerek saját magát hibáztatja, azt gondolja, hogy ő tehet róla, ha valami rosszul sült el. Ő az, aki túlérzékeny, ő nem tud alkalmazkodni, ő hibázott.

Mert a gyerekek a többiek előtt is szégyellik magukat. Azt gondolják, hogy egyedül csak velük fordult elő az, ami történt. Ha beszélnének róla, nevetségessé válnának, és még a többiek megvetését is el kellene viselniük. Sokszor a szülők felé sem nyílnak meg, attól tartanak, hogy esetleg őket hibáztatják majd. Vagy egyszerűen csak nem veszik komolyan őket.

Mert kiszolgáltatott helyzetben vannak. Egy diák (akármilyen demokratikus szerkezetű is egy iskola) alárendelt helyzetben van a tanárhoz képest.

Mert sokszor hiába tudja a család, hogy ami a gyerekével történt megengedhetetlen, mégis azt érzi, nem veheti fel a harcot egy egész intézménnyel szemben. Sokszor az is érv, hogy a szülő az intézményt sem akarja egyetlen rossz tanár miatt megvádolni és így a jó hírnevét megsérteni. Végső soron a szülők is azért íratták a gyereket pont abba az iskolába, mert annak jó a híre.

Mert az erőszakot, a rossz bánásmódot vagy bántalmazást a legtöbbször nagyon nehéz bizonyítani. Egyszerűbb a gyereket elvinni, kiemelni vagy abban bízni, hogy mindjárt vége az iskolaéveknek és utána ez már nem fordulhat elő.

Mert azt hiszik, ha elhagyják az iskolát, azzal maguk mögött hagyják a rossz élményeket is.

De ez illúzió. Ezek az élmények beleégnek a gyerek lelkébe. És ott tovább dolgoznak. Akadályozzák az egészséges énkép, önbizalom, magabiztosság kialakulását. Zavarok támadhatnak a társas kapcsolatokban, a személyiség további fejlődésében. Sok iskolai bántalmazásban érintett már csak felnőttként kéri pszichológus vagy más szakember segítségét, mert addigra derül ki számára, hogy nem tud együtt élni a történtekkel.

De vannak olyan bátor és öntudatos gyerekek, akik megtörik a hallgatást. Minden tisztelet az övék, akik beszéltek, akik nyitottak egymás felé, akik megvallották az élményeiket és akik megtették az első lépéseket önmagukért, és azért, hogy másokkal ne fordulhasson elő ilyesmi.

A pannonhalmi bencés gimnáziumban majd hét hónapig tartott az a vizsgálat, aminek eredményeként több mint tíz évvel ezelőtti visszaélések kerültek napvilágra. Az nagyon rendben van, ha egy iskola vizsgálatot rendel el, ha komolyan veszi a diákjai jelzését, ha lépéseket tesz a hasonló ügyek megelőzése érdekében.

Nagy baj van azonban azzal az intézménnyel, ahol ilyenek éveken keresztül megtörténhetnek. Ahol szemet hunynak egy tanár megkérdőjelezhető módszerei felett akkor is, ha egyébként sikereket ér el vele.

Nagy baj van azzal az intézménnyel amelyik a saját megítélését és jó hírnevét előrébb helyezi mint az odajáró gyerekek jóllétét, szükségleteit, érdekeit és jogait.

Nagy baj van azzal az intézménnyel, ahonnan úgy bocsátanak el egy tanárt, hogy az semmiféle felelősségre vonással nem szembesül. Ha később szabadon munkát vállalhat máshol, ha nincs nyoma annak, amit tett, és ezért máshol, másokat továbbra is veszélyeztethet.

Nagy baj van azzal az intézménnyel, amelyik azt gondolja, hogy a saját belső szabályai felülírják a mindenkire kötelező szabályokat, az állami eljárásokat, az igazságszolgáltatást. Magyarországon a jog mindenki számára egyenlő. És Magyarországon minden gyereknek joga van ahhoz, hogy az ő legfőbb érdeke érvényesüljön a rá vonatkozó ügyekben. Minden érintettnek joga van ahhoz, hogy igazságot szolgáltassanak számára.

Fontos a megbékélés és a jóvátétel. De fontos az is, hogy szembenézzünk vele:

ma bármelyik magyarországi iskolában előfordulhat ilyen eset. Nincsenek kivételek.

Egészen addig, amíg nem beszélünk nyíltan és egyértelműen a gyerekek jogairól, vagy amíg nem vesszük komolyan a gyerekekkel szembeni erőszakra vonatkozó zéró toleranciát. Egészen addig lehetnek olyan „fekete lovak” a rendszerben, akik bántalmazó, sértő módon bánnak a gyerekeinkkel, amíg nem fogalmazzuk meg, és nem mondjuk ki egyértelműen: hol húzódik a határvonal a motiváció és a zsarolás, az intimitás és a zaklatás, a közelség és a kihasználás között.

Mindenkinek, minden gyereknek és felnőttnek, szülőnek, tanárnak és iskolavezetőnek tudnia és értenie kell, milyen jogai vannak a gyerekeknek, és hogy ezeknek hogyan lehet érvényt szerezni. Amíg ebben nincs konszenzus és nincs tiszta beszéd, addig a bántalmazások megtörténhetnek és hosszú ideig rejtve maradhatnak. Ez az egyik legfontosabb tanulsága ezeknek az iskolai bántalmazási ügyeknek. Az ellenük való fellépés pedig mindannyiunk közös felelőssége.

dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/GagliardiPhotography