47 kiló vagyok. Jobban állnak rajtam a Sugarbirds-ruháim mint Dukai Reginán. Kár, hogy nem tudom felvenni, milyen hülyén néznék ki benne itt a kórházi ágyban. Mondjuk, lenne miről dumcsizni a nővérkével, ha a mosdóba kísér, mert egyedül nem tudok felállni. Ez az egyik igen szar mellékhatása a nem kajálásnak. Brit kutatók nélkül kikísérleteztem, hogy nyolc nap. Ennyit bír a tested kaja nélkül, mielőtt összeesel a saját irodádban, a kollégáid között. Kurva kínos, mégiscsak te vagy a határozott vezető, aztán meg összevakarnak a többiek a földről.

Minden vizsgálat megvolt, amit még Donald Trumpnak sem kívánnál, pedig szerinte például vicces nőket zaklatni. Eredmények: semmi. Anatómiailag teljesen oké vagyok, bárhová dugdosták is a csöveket. A doktornő megkérdezi, nincs e testképzavarom. „Hát, azt nem tudom, de nincs nálad valami erős cucc, hogy jobban bírjam ezeket a kérdéseket?” Persze nem teszem fel a kérdést… Testképzavar, bakker, 47 kilósan? Ennék én, barátnőm, csak a testem nem hagyja, vagy ha mégis, tolja is ki magából. Bármilyen irányban. Nem válogat különösebben. „Nem stresszes?” – kérdezi. „Hát, most már kicsit igen, meg az altató is hat még, úgyhogy ezt majd megdumáljuk máskor, jó?"

Süt a nap. Jó érzés itt feküdni. Szép a szoba, saját fürdő, valami furcsa érzés. Biztonság. Itt olyan biztonságos. Még úgy két percig. Amikor kinyílik az ajtó, és megérkezik ő. Aki megnézte a Zaklatást, azt gondolja, ez valami ultraszexi dolog amit Demi Moore csinál harisnyatartóban. Lófaszt. Ez olyasmi, amit, ha nincs mázlid, a főnököd csinál veled. Ő a „Pali”. Pozícióban van, és fizikailag is erőfölényben. Harisnyatartó nélkül. A Voldemort nevet csak később adtuk neki.

Mert szar volt róla dumálni. Az ember, akiről nem beszélünk, ha nem muszáj. A főnököm. Odalép az ágyamhoz, mond valami izét, hogy helló, vagy hogy hogy vagy… nem emlékszem már rá, mit. Azután elkezdi felhúzni rajtam a pólót. El sem hiszem.

Ennyit a napsütésről, a biztonságról, meg az összes rózsaszín szarról, amit pár perce éreztem. Olyan fejjel nézi a csupasz testem, mint valami beteg Benny Hill.

Próbálnék vele hadakozni, de most még egy Nobel-díjra is jobbak az esélyeim. Az egyik karomba folyik az infúzió, amúgy is fáj. Nehezen mozgok, meg gyenge és kába vagyok, hát elengedem a büszkeségem utolsó kis szikráját is, és könyörgőre fogom, hogy hagyja abba. Leszarja. Persze hogy nem hagyja abba. Nagyon elégedett. Már hónapok óta nem lehetett ilyen eredményes. Bár mindig meglepett, hogy sokkal erősebb, mint ránézésre gondolnánk, de valahogy ezt már megúsztam egy ideje. Hát, most megszívtam. Se fizikai erőm, se barátnő vagy kolléga, aki segítene, csak ő meg én, meg ez a kibaszott kórházi ágy.

Mire a bugyimon belül kerül, már biztos vagyok benne, hogy megint hányni fogok. Újabb eredmény a brit kutatóknak: megfelelő mennyiségű rettegés és undor hatására akkor is tudsz hányni, ha azt gondolnád, nincs mit. Amikor magamban érzem a kezét, belenéz a szemembe – akkor először, mióta bejött – gigantikus győzelemmámor ül a fején. Hadvezérek nézhettek így a harcmezőn, amikor végre kinyírták az ellenségüket. Nesze, te kis te, legyőztelek végre!

Nem emlékszem, meddig tartott, vagy hogy melyik ponton mondta, na, viszlát, gyógyulgassál, és elhúzott végre. Csak feküdtem ott újra egyedül, gondoltam: bassza meg a napsütés, és egyébként is, hol vannak már a csajok. Már régen itt kellett volna lenniük. Csak pár perc, és megérkeztek. Ennyin múlt, pár kicseszett percen.

Ahogy a barátnőm belép, mint aki nekisétált egy üvegajtónak, megtorpan, döbbenet. Végighúzta ezt az egy évet velem, már szavak nélkül is tudja, de azért megkérdezi.

– Itt volt?
– Ja.
– Basszameg!
– Hát, az is… ja.

Nézzük csak egymást, teljes csendben és azt latolgatjuk hova lett a dögös, menő csaj, aki egy éve még azt hitte, övé a világ, és rajta aztán semmi és senki nem talál fogást. Mikor kúszott be apró lépésenként a szar, ami már a fejtetőmig ér, és merre van a lépcső, ami innen kivisz. Vagy legyen inkább lift. Egy rohadt gyors lift. Mennem kell. Innen el. Tőle el. A cégtől, az eredményeimtől, mindentől, amiért tíz évet melóztam, csak tőle nagyon messze.

Most már elég.

Zita

A történet folytatódik.

Olvasd el Dr. Gyurkó Szilvia nők elleni erőszakról szóló cikkét is, amelyet az Isztambuli egyezmény kapcsán írt.

Ha ilyesmit tapasztalsz, vagy úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd valamelyik segélyvonalat - például EZT.

Kép: iStock by Getty Images