–

Amikor hónapokig tartó próbálkozás után végre sikerült megszabadulnom a bántalmazó exemtől, megszűnt körülöttem a világ. Nőtt körém egy páncél, de Tony Starkkal ellentétben én hiába próbálkoztam, nem szakadt le rólam egy gombnyomással. A körülöttem lévő ingerekből alig szűrődött át valami, csak egy rövid listát láttam magam előtt, a legfontosabbakkal. Gyereket ellátni, pipa. Egyetemre bejárni, pipa. Még a munkahelyi kötelességeim ráfértek, de más már nem, megtelt a képzeletbeli cetlim. Robotüzemmódban teltek a napok: nem láttam színeket, nem éreztem illatokat, a hang is óvatosan terjedt.

Később aztán – ahogy egyre bátrabban, egyre nagyobb mozdulatokkal tettem a dolgom, úgy hullottak le rólam a rozsdás vasdarabok, egy idő után pedig

ott álltam, minden testi-lelki sérülésemmel, be nem gyógyult sebekkel, lemeztelenedve – és hosszú-hosszú hónapok óta először valami puhát ért a bőröm.

Amíg én ugyanazzal a néhány feladattal küzdöttem nap mint nap, addig akadt egy maroknyi ember, akik nem tágítottak mellőlem. Néha megnőtt ugyan köztünk a távolság, és ők is vívták a saját csatáikat, de amikor zuhantam, határozott mozdulattal nyúltak utánam, kaptak el – és öleltek magukhoz. Volt, hogy szó szerint, máskor egy jól időzített telefonhívással. Azzal, hogy amikor utolért egy pánikroham, mindegy volt, mit csinálunk éppen, autóba ültettek és hazavittek. De ugyanígy ölelt, amikor nem volt kérdés számukra, hogy az ügyemben vallomást tesznek-e a rendőrségen, és az is, hogy minden tárgyalás előtt felajánlották, elkísérnek a bíróságra.

Én mégis sokáig ellenálltam.

Éreztem a féltéssel vegyes dühüket, a tettvágyat és a segíteni akarást, de óvtam őket, nem akartam, hogy az ő életükön is nyomot hagyjon a mocsok, amivel évek óta küzdök.

A nyomozás során végül csak azokat kértem fel tanúnak, akik látták az engem ért bántalmazást (és azokat, akikkel az elkövető megtette ugyanazt, mint velem), és miközben belülről mart a szégyen és a bűntudat, amiért kellemetlen helyzetbe hozom a hozzám közelállókat, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a kontroll nem kerül ki a kezükből. Akkor mennek a rendőrségre, amikor nekik jó, és a legfontosabb: nem kell találkozniuk az elkövetővel.

Amikor öt év után a büntetőeljárás elmarasztaló ítélettel ért véget, együtt örültünk. Bennem volt némi keserűség ugyan (erről többek között ITT és ITT írtam korábban), de boldog voltam és büszke – nemcsak azért, mert végigcsináltuk, hanem amiatt is, hogy

mindezt a lehető legkevesebb fájdalom és áldozat árán tettük.

De még azelőtt, hogy úgy igazán el tudtuk volna engedni magunkat – és hogy jogerőre emelkedett volna a büntetőjogi ítélet –, újabb per várt rám. Ezúttal polgári, rendőrségi nyomozás nélkül – én pedig pontosan tudtam, hogy ez mit jelent: a korábbi, konszenzusos időpont és szűk kör helyett ezúttal a tárgyalóteremben, nemcsak a bíró, de a védők és bizony, az elkövető előtt kell elmeséljék majd, amit a velem történtekről tudnak.

A bíróság még akkor sem egy különösebben kellemes hely, ha az ember nem két méterre ül attól, akivel szemben épp terhelő vallomást készül tenni. Így pedig – megtapasztalva azt is, hogy az elkövető mi mindenre képes, ha nem a saját szájíze szerint alakulnak az események – különösen ijesztő tud lenni. Két éjszakán át forgolódtam, rágtam át magamban eseményeket és neveket elölről hátra, majd ismét vissza előre, és minden alkalommal ugyanannál a néhány embernél lyukadtam ki.

Azoknál, akik nem koptak el mellőlem, amikor kis időre rám ragadt a páncél, akik először láttak meg alatta engem, és akiknek én is először tudtam őszintén mesélni.

De mégsem ezért vagyok a leginkább hálás.

Az utóbbi hat év során megszámlálhatatlanul sokszor elmeséltem már a velem történteket. Elmondtam a rendőrségen jópárszor, írtam belőle cikkeket, posztokat, meséltem róla baráti társaságokban és felszínesebb ismeretségek során is. Számtalan lehetőségem volt arra, hogy a saját szavaimmal adjam át mindazt, amit átéltem, és bár ez valódi fellélegzést hozott, az elkövető részéről sosem maradt válasz nélkül. A rendőrségen következetes hazugságokkal folytatódott a bántás, a cikkek alatti hozzászólásban azzal, hogy csak a hírnévért és a pénzért csinálom, a baráti társaságokban pedig, hogy nem tudom feldolgozni a szakítást.

Évek teltek el így, amíg kedden aztán ott ültünk a tárgyalóteremben mind, a bíró, az ügyvédek, az elkövető, és az a néhány ember, akik szerettek volna a korábbiaknál is többet tenni értem.

Kivétel nélkül erős, bátor nők, olyanok, amilyenek bár mindenki mellé jutnának az életben.

Akiknek hála, most először nem nekem kellett elmesélnem a velem történteket, akik minden jegyzőkönyvbe vett szóval, mondatról mondatra vették le a fél évtizedes terhet rólam. Kimondásra került minden rám mért ütés, elismerésre a hónapokig tartó zaklatás, az elhangzottak rutinszerű megkérdőjelezése pedig ezúttal elmaradt. Valósággá vált minden sérelem, mielőtt elhagytuk a tárgyalótermet. 

Ezért fordulnak sokan a spiritualitás és az ezotéria felé

WMN Life – 2023. március 18. – SzAE

 

Nekem lesz még itt dolgom, nagyjából egy hónap múlva esedékes a következő tárgyalás, de már nem az ideg ránt össze. Ennek a néhány nőnek az ölelése tart egyben. Akik évek óta hisznek nekem, akik bármit, tényleg bármit képesek lennének megtenni az igazságért, és akik újra és újra elkapnak, ha egy nehezebb pillanatomban zuhanni kezdenék. Akiknek nem az volt fontos, hogy számukra mennyi kellemetlenséggel jár egy ilyen helyzet, és akikkel a bíróság épületéből a tavaszba lépve végül a szó fizikai valójában is átöleltük egymást.

Ahogy lassanként feloldódom ezekben az ölelésekben, egyre többször jut eszembe, hogy vajon tudják-e az emberek, hogy mennyire hálás vagyok nekik.

Tudják-e, hogy mennyit jelent egy áldozatnak a kiállás? És tudjátok-e, hogy nem túlzok, amikor azt mondom: örökre nyomot hagytok az életemen?

Ahogy a vallomások és (a valós, vagy átvitt értelemben vett) ölelések, éppúgy könnyít a fájdalmon minden kedves üzenet, együttérző mosoly, támogató hozzászólás a cikkek alatt – akkor is, ha korábban még sosem kereszteztük egymás útját.

Én pedig a legőszintébben mondok köszönetet Nektek.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Mózes Zsófi