„Harmincöt késszúrással végzett a nővel, mert összevitatkoztak. Anya nélkül maradt egy hatéves gyermek…" – talán te is olvastad. Hát, én is.

Fajtól, nemtől, iskolázottságtól, identitástól, kortól függetlenül bárki képes erre, aki bántalmazó típus. Nem véd meg senki tőle. Nem azért, mert nem akar. Hanem, mert nem tud. Nem véd meg a család, a barátok, az ügyvéd, a rendőrség, de még a jog sem. Senki sem. Csak reménykedhetsz, tűrhetsz, léphetsz, de hogy mit hoz a holnap, nem tudhatod. Csak remélheted, hogy egyszer vége lesz, hogy egyszer valami csoda folytán új fejezet nyílik az addig félelmekkel teli életedben.

Hallgatózom. Alszik. A sok pálinkától kidőlt és elaludt. Most kell összepakolnom. Még sajog az arcom a hatalmas pofontól. A vér az orromban már kezd megszáradni. Most már azt is tudom milyen, amikor úgy fejelnek le, hogy csillagokat látok. A hajam még nedves. Leköpött. Pakolnom kell. De csak csendben, mert ha felébred és meglátja, kapom a következőt. Pakolok csendben, lábujjhegyen járva. Kicsit nehéz lehajolni, mert fáj a bordám. Nem értem, miért csinálta ezt, hiszen azt mondta, hogy szeret… Hogy soha senkit így nem szeretett még. Sőt, el is akart venni feleségül. Miért tette?!

A bántalmazott nők nem hibásak. Semmiben sem. Intelligens, okos nők is kerülhetnek ilyen kapcsolatba. Hogy miért? Mert a bántalmazók igen megnyerő személyiségek.

Értelmesek, viccesek, határozottak, olyan típusú férfiak, akik mellett a nők biztonságban érzik magukat, felnéznek rájuk, mert olyan erőt sugároznak, amire nem lehet nem odafigyelni. Kellemes társaság, jó humor, intelligens hozzáállás. A környezetük is szereti őket, és senki nem tudja elképzelni róluk, hogy mi mindenre képesek, ha az ember nem azt teszi, nem úgy él, ahogyan azt megkívánja tőle a bántalmazó.

Kezdetben persze minden rendben volt. Nagy érzelmek, szenvedélyes együttlétek, szerelmes vallomások, filmbe illő ígéretek – amelyeket be is tart, hiszen neki az kell, hogy valakit maga mellé láncoljon. „Egy pofon nem pofon. Még a második sem”– gondolod magadban. Hiszen érzed, hogy szeret, hogy a világot jelented neki. Csak később jössz rá, hogy ez a világ nem a tiéd. Az övé. Csak az övé.

A józan eszeddel tudod, hogy nem maradhatsz. De valami erős vonzalom mégis arra késztet, hogy megbocsáss neki és maradj. A lelked mélyén tudod, hogy nem jó, amiben vagy, de segíteni akarsz rajta.

Mi lenne vele, ha elhagynád? Tudod, hogy akár jó ember is lehetne belőle, és bízol abban, hogy majd te, pont te fogod megváltoztatni őt. Mindig bocsánatot kér. A lábaid előtt hever és sírva könyörög, hogy ne hagyd el. Könnyek között ígéri meg, hogy ez soha többé nem fordul elő. Szorítja a kezed, felnéz rád a földről, ahol még előző este te hevertél sírva, összetörve. És megbocsátasz. Megint. Újra és újra. Hozzá is mész, majd gyereket is szülsz neki…

Mindenki óva intett tőle, de te hittél benne, hogy minden rendben lesz. „Pár év alatt pár pofon még belefér egy kapcsolatba” – nyugtatod magad. S valahol még el is hiszed, hogy némelyiket joggal kaptad, mert az ilyen ember rendkívüli képességekkel rendelkezik: belemagyarázza a másikba, hogy csak azt kapja, amit megérdemel. „Valóban. Nem kellett volna késnem. És a kozmetikusnál is várni kellett, ezért tartott fél órával tovább az arckezelés. És igaza van, miért is akarnék én elmenni otthonról bárhova is a barátnőimmel? Otthon a helyem. Mindig. Minden körülmények között.”

A lelki sebeid lassan gyógyulnak. De ő segít benne, hogy elfelejts minden rosszat, hiszen van, hogy hónapok telnek el két verés között, kívülről mintapár vagytok. Szex azonban nincs. Hónapokig. Megvonja tőled. Nem érdemled meg. Nagy viszont a látszólagos szerelem és az egyetértés. Addig persze, amíg ki nem húzod a gyufát ismét. Amikor ráeszmélsz, hogy a barátaid kezdenek lemorzsolódni mellőled és voltaképp egy luxusbörtönben élsz, ahol arról is be kell számolnod, hogy kitől kaptál üzenetet délután kettőkor. Éjszakára már inkább kikapcsolod a telefonod, nehogy akkor írjon rád egy barátnőd, aki éppen összeveszett a párjával. Abból is balhé lenne. Inkább már nem teszel semmit, nem mondasz semmit, nem találkozol senkivel. Kerülöd azokat a helyzeteket, amelyekkel konfrontálódhatnál vele. És ezzel valójában már a saját életedet kerülöd. Kezded érezni, hogy nem akarsz így élni tovább.

Nem vagy nő, nem vagy ember, nem vagy már senki. Árnyéka vagy egykori önmagadnak. És félsz. Mindenki mondja, hogy lépj már, lépj! Igen, de hogyan?

Egyáltalán túléled-e az általad elindított lavinát, ha lépsz? Tisztában vagy a még meg nem tett lépésed következményeivel, és ennek tudatában mérlegelsz. Egyetlen kérdés: Túléled-e, ha lépsz? Mind lelkileg, mind fizikailag.

A harmincöt késszúrás lebeg a szemed előtt… Valaki ezt kapta, mert lépett. Neki nem sikerült. Neked miért sikerülne? Senki nem véd meg. Félsz. Rettegsz. Pedig csak nyugodtan szeretnél élni. Békében elválni, új életet kezdeni. Nem haragszol rá. Hiszen ő beteg. Csak engedjen el. Nem kérsz nagy dolgot. Csak egy életet. De megéri-e, amikor tudatában vagy annak, hogy mire lesz képes, ha elhagyod? Tudod, hogy a gyereket – akivel alig foglalkozott, amióta megszületett – magának akarja majd, és mindenféle koholt váddal megkérdőjelezi anyai minőségedet. Tudod, hogy minden körülmények között a nyomodban fog járni, és megkeseríti az életedet, hiszen messzire elér a keze, befolyásos ember, te meg csak egy senki vagy. Tudod, hogy minden lépésedet figyelni fogja, és bár kívülről senki nem látja majd, hogy üldöz, te magad tudni fogod. A telefonodat is lehallgatja, és a magánnyomozót is megfizeti, hogy kövessen.

Nem hagy élni. Nem hagyja, hogy boldog légy. Egyszerűen nem hagyhatja, hogy valaki, pont te, te, a senki így elbánjon vele.

Menj, vagy maradj? Vagy visszamenj? Harmincöt késszúrás, üldözés egy nyugodt, új élet reményében? Megéri? Amikor senki nem véd meg? Mert senki nem TUD megvédeni. Kapcsolataid nincsenek. Csak a remény van, hogy egyszer felébredsz. Felébredsz, kinyitod a szemed, és végre elmondhatod újra, sok év után, hogy igazán boldog vagy. Talán eljön ez a pillanat. De úgy, hogy még nem a saját véredben fekszel…

Klára

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/B-D-S Piotr Marcinski