Jakupcsek Gabriella: „Annak, akit nem tenyérből etetnek, sokkal többet kell dolgoznia" – interjú

–

Kurucz Adrienn/WMN: Amikor felhívtalak, azt mondtad kedvesen, de határozottan: „Figyelj, fotózással együtt másfél órám van, utána felállok.” Nekem ez tetszett, bevallom. Egy nő, aki meghúzza a határait.

Jakupcsek Gabriella: Az időd az életed! Ez nem túlzott szigor, ez önismeret és abban való tudatosság, hogy mit és hogyan engedsz beleférni egy napba. Az időmenedzsmentet nekem a televíziózás tanította meg. Évtizedek óta adásokat vezetek, amelyekben pontosan tudni kell, mi az öt perc vagy mi a harminc másodperc. Ez belém ivódott.

Az anyukám, aki bölcs nő volt, ahogy idősödött, felmérte, az már sok, hogy délelőtt elmegy valamit elintézni, délután látogatóba, este pedig színházba. És akkor már csak délelőtt, vagy csak este indult el otthonról. Ha este, akkor másnap otthon maradt. Tehát tudta, meddig tart az ereje. Csodálatos dolog ez. Azt jelenti, hogy uralod az életed.

K. A./WMN: Ez a fajta határozottság anyaként is jellemez?

J. G.: Igen. Nekem sokszor este tízkor jött az adásmenet, készülnöm kellett a másnapra. Ha nem lettem volna következetes az esti rutinban, minden szétesett volna. A gyerekeknek nagyon nagy biztonságot ad a rendszer, és az is egyfajta szabadság.

K. A./WMN: Miközben még van egy kamasz lányod, a nagyfiaid révén háromszoros nagymama is vagy. Hogy vagy te ezzel a szerepkörrel?

J. G.: Nagymama vagyok, de másként vagyok jelen az életükben, mint a „klasszikus” nagymamák régen. Nem én megyek délután az unokákért, sajnos nem rám lehet számítani, ha hirtelen be kell ugrani, mert én is dolgozom, mint megannyi magyar nő az én koromban. Ilyen generáció még nem volt, így tehát nem tudjuk, mi mindennek kell megfelelni, és honnan kaphatunk ehhez segítséget. Ezt is feszegetem a könyvemben, a Jóanyád!-ban, mert engem is ez foglalkoztat. Most például beteg az egyik unokám, és az apukája maradt otthon vele. Én dolgozom, tárgyalásra rohanok, és délután négykor a saját gyerekemért megyek. Ez teljesen más életforma, mint amit a mi nagyszüleink éltek.

K. A./WMN: Én most 50 éves vagyok – a nagymamám 55 évesen ment nyugdíjba, és onnantól minket, unokákat pesztrált. Nekem még nemhogy unokám nincsen, de a gyerekem is csak most lesz nagykorú.

J. G. Megváltozott a világ: ma az emberek 65 éves korukig – sőt, jó eséllyel még tovább – dolgoznak. Biztos vagyok benne, hogy addig fogok dolgozni, amíg élek. Én persze speciális eset vagyok, mert a szenvedélyem a munkám, de sok nő lehet, hogy szívesebben lenne már „csak” nagymama, de anyagilag nem engedheti meg magának, hogy otthon maradjon, a nyugdíjából nem tudna megélni. Ezért a középgeneráció – a harmincasok, negyvenesek – teljesen magukra vannak hagyva. Biztosan benne van ez a jelenség is abban, hogy kevés gyerek születik.

Én úgy tudtam gyerekeket nevelni és karriert is építeni, hogy volt segítségem. A nagymamám, az anyósaim, az apósom, az édesanyám – mindig volt valaki, aki vállalt egy délutánt, egy edzést vagy egy estét. Néha még bébiszitterünk is volt. Ez nem azt jelentette, hogy a gyerekeim folyton mással voltak, hanem azt, hogy a teher megoszlott. Senkinek nem kellett feláldoznia az életét, és senki nem kényszerített senkit erre. Így egy nő teljes életet élhet úgy, hogy tanul, dolgozik, szereti a munkáját, és közben van családja is. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Nagy különbség. Ennek kellene természetesnek lennie.

Nem arról kellene szólnia a narratívának, hogy „magadnak szülted, oldd meg”, hanem arról, hogy régebben voltak közösségek, amelyek segítették egymást, és a társadalmi berendezkedés adott lehetőséget arra, hogy ne szakadjon rá minden teher egy generációra.

K. A./WMN: A „B-oldal sorozatod” új kötete, a Jóanyád! a családokkal foglalkozik. Miközben beszélgettél a könyv szereplőivel – anyákkal és egy apával – , akik nagyon különböző élethelyzetekben próbálnak boldogulni, találtál válaszokat a magad számára is?

J. G.: A könyveim elsősorban azért születnek, hogy kérdéseket vessenek fel vagy szituációkat mutassanak meg, amikkel tudnak emberek azonosulni, vagy elhatárolódni tőlük, de legalábbis elgondolkodni, őket ez vagy az hogyan érinti. Egy közös tényező biztosan van mindegyik történetben: minden szereplő hozott egy bátor döntést. Van, aki egyedül vállalt gyereket, van, aki feladta a karrierjét a családjáért, van, aki elvált, hogy új életet kezdjen. Nincs tuti recept, többféle megoldás van. A lényeg az önismeret és felelősség.

K. A./WMN: A szembenézés önmagunkkal.

J. G.: Igen. Lásd, hogy miben vagy, és tudd, mit vállalsz! És hogy felismerd, a vágyaid kompatibilisek-e a lehetőségeiddel. 

K. A./WMN: Benned volt kétely fiatal korodban az anyasággal kapcsolatban? Hogy való-e neked?

J. G.: Gyerek nélkül nem tudtam volna elképzelni az életemet. Ezért nagyon sokat dolgoztam, és lemondtam arról, amit ma „énidőnek” mondanak. A szabadidőről, a hobbiról. Számomra volt munkaidő és „miidő”, azaz családi idő.

K. A./WMN: A könyvedben azt írod, hogy az életed legnagyobb sikerei és kudarcai is a gyerekeidhez kötődnek. Mit értesz ez alatt?

J. G.: A legnagyobb sikerem, hogy mind a három gyerekem megtalálta a saját útját. Sínen vannak. Ha bármelyikük segítségre szorul, azonnal ott vagyok. De ha rendben vannak, nem körözök felettük. Elengedem őket. Nem szólok bele abba, hogy nevezik el a gyereküket, hogyan rendezik be a lakásukat, kimossák-e a szennyesüket vagy mit esznek vacsorára. Passzív-agresszíven sem teszek megjegyzéseket, nagyon tudatosan figyelek erre. Kifejezetten igyekszem háttérben maradni. Ha náluk vagyok, azért vagyok ott, hogy velük legyek, nem azért, hogy tevékenykedjek az otthonukban. Ebben is határt kell húzni. Úgy nem lehet, hogy akkor szóljon bele anyuka, amikor majd én kérem, de egyébként meg legyen ott házvezetőnőnek, takarítson ki, mosogasson el, rendezze a mosást. Köztes állapot nincs.

K. A./WMN: Ha a gyereknevelési kudarcokról beszélünk: tudsz mondani olyan döntést, amire utólag azt mondod, ez nem volt oké?

J. G.: Ez nagyon nehéz kérdés. Vannak dolgok, amiket lehet, máshogy kellett volna csinálnom, vagy határozottabban kellett volna irányt szabnom, de nem biztos, hogy képes lettem volna rá, illetve az a gyerek valószínűleg nem olyan volt, akivel ez működött volna, erőszaknak élte volna meg.

A kudarcok számomra inkább a gyerekvállaláshoz kötődnek. Nagyon megküzdöttem minden gyerekemért. Az első könnyen jött, de utána veszteségek értek. Sok gyereket szerettem volna, három adatott, ez se kevés. 

K. A./WMN: Pár hete csatlakoztál a RTL Reggeli csapatához. Azt nyilatkoztad valahol, sokáig győzködtek, hogy elvállald. Miért? És mi volt a döntő érv mellette?

J. G.: Nekem a televízió már nem hiányzott. Két évig jártam az országot a könyvemmel, 128 előadásom volt, rengeteg emberrel beszélgettem, és ezeket a beszélgetéseket most is folytatom, már csendesebben. Mindig kerestem az utakat, hogy új arcokkal, új történetekkel találkozzak. A Reggeli erre lehetőséget ad, ezt láttam meg benne – ilyen műfaj ma már szinte nincsen, hiszen én voltam az utolsó, aki civil talkshow-t vezettem, a Jakupcsek+-t az ATV-n. Ma nagyrészt politikai háttérműsorok vannak és showműsorok, és uralkodik a trash.

K. A./WMN: És mi szólt a televíziózás ellen?

J. G.: Az, hogy aggódtam, mennyire tudom megőrizni a szabadságomat, a más műfajú elfoglaltságaim megtartását. Nekem fontos, hogy ne robot legyen a munka, hanem öröm, és jó társaságban legyek. Hogy eljárhassak előadásokra, szabadon nyilatkozhassak olyan témákról, amelyek számomra fontosak, és annyit dolgozzak, amennyi nekem még belefér. Már csak így akarok televíziózni: örömből, jó érzéssel, ahol hasznos és szórakoztató tudok lenni.

K. A./WMN: Nem érzed szűkösnek egy reggeli műsor kereteit, a nyúlfarknyi párbeszédeket?

J. G.: A tévében ma már nem igen van helye az elmélyülős beszélgetéseknek, és nincsenek talkshow-k. Aki televíziót néz, az is görget közben, egyszerűen a figyelem nem bír el hosszabb tartalmakat.

Azok, akik szeretik rajtam számon kérni a régi, hosszú interjúkat, csak azt tudom mondani: sajnos ez a műfaj eltűnt a tévéből, átköltözött más platformokra: könyvben, online cikkben vagy podcastban lehet ilyeneket találni – legkevésbé a képernyőn.

K. A./WMN: Korábban is szószólója voltál annak, hogy több 40 fölötti nőt kellene képernyőre engedni. Most, hogy visszatértél, érzel valamiféle elégtételt?

J. G.: Nagyon örülök, hogy visszahívtak, de nem szeretnék egyedüli díszpinty lenni. Nagyon kevés a nő a közéletben továbbra is. Nem szabad elfelejteni, hogy a televíziókat a negyven felettiek nézik leginkább, pont azok, akiknek írok, és akiket megszólítok. 

K. A./WMN: Mit tanácsolnál annak, aki ma televíziósnak, műsorvezetőnek készül, médiaiskolába jár?

J. G.: Ameddig nem a szakmaiság, a tudás és a műveltség élvez prioritást, hanem a lojalitás, a rokoni kapcsolatok, addig nincs miről beszélni, addig nem tanácsolnám, hogy életpályának válassza bárki azt, amiről én azt gondoltam fiatalon, hogy életpálya. 

Nagyon nehéz most a pályakezdőknek. Aki a semmiből jön, és ráadásul az elmúlt húsz évből, akinek soha nem kellett kiállnia ügyekért, gondolatokért, annak ez a szakma ma megugorhatatlan. Látom: gyönyörű riporterlányok odáig jutnak, hogy megkérdezhetik egy szereplő celebtől: „És mit éreztél?” Ennyi jut nekik és egy jó ruha. Ez számomra szomorú. Mert az ábrándjaikat veszik el. 

K. A./WMN: Hogy érzed magad ebben a kommunikációs környezetben, amiben most élünk? Ilyen durva kampányidőszakot még nem nagyon láttunk.

J. G: Meghúztam ebben is a határt: nem vagyok hajlandó a politika közelébe menni. Mindig is be akartak szippantani, de az elmúlt 18 évben minden politikai megkeresésre nemet mondtam. Pedig annak, akit nem tenyérből etetnek, sokkal többet kell dolgoznia. Nagy a csábítás, és szomorúan látom, mennyi tehetség veszett el emiatt. Persze én is elmegyek szavazni, nekem is van véleményem, de nekem szakmailag az ügyek fontosak, az a dolgom, hogy kiderítsem, mi a helyzet, és beszéljek róla, fenntartsam az érdeklődést, hogy történjen változás. De ha valaki betagozódik, ez nem lehetséges többé. 

K. A./WMN: Úgy érzed, mindig meg tudtad őrizni a függetlenségedet?

J. G: Próbáltam mindig megőrizni, és ez sok nehézséget okoz a hétköznapokban, de remek éjszakai alvást.

K. A./WMN: Elvárták volna tőled, hogy színt vallj? 

J. G: Mindenhol elvárták volna. Ma nincs párbeszéd, nincs érvelés, csak hitvallások vannak. Nem az számít, hogy ki beszél és mi van mögötte, hanem hogy hova tartozik. És ez elkeserítő számomra. Nem tudok mit kezdeni azokkal a politikusokkal vagy publicistákkal, akik minősíthetetlen hangnemben, akár fizikai jelzőkkel emberi méltóságukban gyalázzák egymást. Oly mértékben átpolitizált az ország, hogy ha a politikai kommunikációban nem adják meg egymásnak a tiszteletet, az legyűrűzik a társadalom minden szegmensébe: a munkahelyi kommunikációba, az ügyintézésbe, a közlekedésbe, a családi életbe, a hálószobákba, a férfi-nő viszonyba. Aki ebbe a mérgező térbe belép, vagy ugyanígy kezd el kommunikálni, egy idő után olyanná válik, mint maga a közeg. 

Kurucz Adrienn