Kakasvér, embercsont: építőáldozatok és új házzal kapcsolatos babonák

– 

Kőmíves Kelemen balladája (abba most ne menjünk bele, hogy számos forrásban miért az övé, ha egyszer szerencsétlen Kőmíves Kelemennét – leánykori neve ismeretlen, tipikus – falazzák be) óta tudjuk: az új ház áldozatot követel. Nagyjából ez tekinthető minden építéssel, új házzal kapcsolatos babona kiindulópontjának.

Walking Dead? Ugyan már!

Az Anjou-korból származó ballada számos verzióban fennmaradt, az alapja (hogy ezzel a szép építészeti képzavarral éljek, haha), hogy a folyton leomló fal csak akkor marad meg, amikor a kőműves feleségét befalazzák. Nem tudom, ki mennyire ismeri a ballada folytatását – már legalábbis a csíki Ajnádon gyűjtött verzióét, idézném a Magyar népballadák című kötetből:

„Az asszony már erősen viselős s ahogy befalazták, megszülte kicsiny fiát. Mer nem ölték meg, hanem elevenen falazták el. Szerencséjére az egyik karját tudta mozgatni, és ezzel a kezivel adta a csecsit a gyereknek. Így nevelte hét esztendeig.

Ez alatt a hét esztendő alatt Kőmives Kelemen gyászolá feleségét, de a hét év elteltével új lakodalomra készült. Megérezte ezt a befalazott asszony, szétlökkintette a falat, és útnak indult kisfiával hazafelé. Mikor a kapu elé értek, levetette utolsó rongyát (mert a ruhája hét esztendő alatt lenyűtt a falban), rátekerte a fiára, kinek nem volt ruhája. 

A gyerek szájába tette a mátkagyűrűjét s kitanította, menjen be egyenesen a násznép közé, álljon meg Kőmives Kelemen előtt, köszöntse fel, s ha már ivott, lökje be nyelvével a pohárba a gyűrűt. A gyerek be is megy. Csak nehezen jut apja elé, mer a násznép taszigálja, de végre elibe ér. Fölköszönti, iszik s visszaadja a poharat. Kőmives Kelemen, ahogy szokás, kiissza a maradékot; a szája pereméhez ér valami, megnézi – hát látja, hogy ez az ő régi mátkagyűrűje. Megkérdi a gyerektől, kitől kapta a gyűrűt. A gyerek megmondja.

Kőmives Kelemen kimegy. Amikor meglátja a régi asszonyát mezítelenül, visszamegy a házba, leszedi az új asszonyról a selyem szoknyát, a bársony ingvállat, a gyöngyöket, az arany ékszereket, kiviszi s ráadja a régi asszonyra. S mikor behozza az egyik ajtón, a másikon kimegy az új asszony pőrén a násznéppel.

Attul fogva mindig együtt éltek.”

Khm. Hát, mit mondjak. Szép, nőbarát történet. Köszönjük szépen.

Jó, de akkor kit áldozzanak fel?

Az új ház tehát áldozatot követel a népi hitvilág szerint:

úgy tartják, hogy ha nem „kapja meg a jussát”, akkor valaki meghal, miután az építkezés befejeződött. A megoldás? Véráldozat! És én még azt hittem, a vakolás lesz a legnehezebb feladat! 

Hogy kijátsszák a rossz szellemeket, amelyek magukhoz szólítanák az egyik lakót vagy építkezésen dolgozót, őseink kétféle kiskaput találtak ki: 

• állatot áldoztak (vagy szó szerint, vagy áttételesen – erről mindjárt írok bővebben)
• az emberölést valamely emberi testrész befalazásával váltották ki

Ja, elfelejtettem szólni, hogy nem ez lesz minden idők legvidámabb WMN-cikke. Bocs.

Kakas, a megtestesült gonosz

Előre szólok: ezt a bekezdését a cikkemnek a legkisebb mértékben sem találom sem viccesnek, sem pedig követendőnek. Mindössze leírom, amit a különböző néprajzi és régészeti forrásokban olvastam.

Az építőáldozatok egyik típusa a ténylegesen befalazott állat: a leggyakrabban kakast építettek a falba, mégpedig azért, mert a kakast sokfelé a rossz szellemekkel kapcsolatban lévő állatnak tartották – vagy éppen úgy hitték, egyenesen a gonosz megtestesülése.

Kis fülkében elhelyezett cserépedényben számos ásatáson, illetve házbontáskor találtak kakasmaradványokat. Más helyeken nem feltétlen ragaszkodtak a kakashoz, elég volt a tyúk vagy a macska is (az utóbbiról szintén sokfelé hitték, hogy a sötét oldallal cimborál), a kevésbé vérszomjas megoldás pedig az volt, hogy egy-egy lábasban, edényben különféle csontokat helyeztek el a falban vagy az alapban. (Itt jegyezném meg, hogy az én leendő fürdőszobám feltört betonpadlójában is találtunk egy bádogtányért, igaz, csontokat nem láttunk, ami persze amiatt is lehetett, hogy ütvefúróval közelítettünk, nem régészeti eszközökkel.)

Az állatáldozatok másik típusát közvetlenül a beköltözés előtt mutatták be: a küszöb fölött oltották ki az életét egy állatnak, hogy ne az emberek közül haljon meg valaki a közeljövőben. Volt, hogy egy-egy baromfi nyakát vágták el (egyes helyeken a vérével körbelocsolták a bejáratot), de a feljegyzések tanúbizonysága szerint akadt, aki kutyát, macskát ütött agyon. 

Vér nélkül is kísérteties

Ennek a babonának a legártalmatlanabb verziója, hogy az első éjszakára, amikor a lakók még nem alszanak a házban, de az már készen van, egy állatot zárnak be az épületbe. Azt tartja ugyanis a hiedelem, hogy aki először alszik ott a házban, az hal meg legelébb a családból.

Más verziókban: aki először tüzet gyújt/oltja el a gyertyát vagy villanyt, az halálozik el rövid úton belül. Így aztán amely családok igazán be akarták magukat biztosítani, a hagyomány szerint előreküldték a legidősebb családtagot, hogy ő végezze el a fenti hétköznapi tevékenységeket, hogy ha már valakinek meg kell halnia, – idézem: „az legyen, akiért a legkevésbé kár”.

Hát most erre mit mondjak. Még így is kiráz a hideg tőle.  

Szintén vér nélküli verzió, hogy hajtincset falaznak be, esetleg emberi csontot. Hogy honnan szednek ilyesmit, arról nem szóltak a források, de a foghúzáson kívül olyan nagyon, azt hiszem, nem is szeretnék ebbe belegondolni. Aki sajnált jószágot áldozni, alkalomadtán tojással oldotta meg a dolgot: azt helyezte el a vakolatban. 

Én pedig maradtam a másik „házépítős” babonánál: jelesül, hogy az alapba pénzérméket kell elhelyezni, hogy a háztartásból sose fogyjon ki a pénz. És a biztonság kedvéért eurót meg forintot is nyomtam a betonba. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jevtic

Csepelyi Adrienn