-

Olyan sok mindent lehetne és kéne tenni a gyermekek ellen elkövetett erőszakkal szemben egyéni, társadalmi és politikai szinten, hogy arról köteteket lehetne írni. Nekem viszont inkább a beszéd jutott eszembe. Nem én tartok beszédet, nem kérek fel szakértőt, nem lesz lelkesítő kiabálás a színpadról, én csak annyit szeretnék mondani és kimondatni, hogy segítség.

Hallgass a neved

Még mindig ott tartunk, hogy „hallgatni arany”. Az számít jó gyereknek, aki csöndben van, és az a problémás, amelyik állandóan sír. Minden anya olyan gyerekről álmodik, aki csak akkor nyivákol, ha éhes vagy valami baja van, majd miután megtanult beszélni, már nem is vernyákol, hanem szépen kér. Ha az első mondatok összerakása után egy kis kotnyeles beszélőgép lesz belőle, a rokonok, ismerősök csak sóhajtoznak. Hát ezt a gyereket nem lehet elhallgattatni! Vágd már szájon!  – szólnak be idegenek. Mert aki igazán illedelmes kislány, az tudja, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik, egyébként üldögéljen a szép ruhájában néma csendben a számára kikészített széken, esetleg babázzon. Az igazi férfiak a hadseregben némán állnak vigyázzban, az igazi ír férfi nem beszél, hanem iszik, s a székely meg sem szólal. És az a jó iskolás, aki felemelt kézzel megvárja, míg felszólítják.

Csendre trenírozva

Persze vannak eleve hallgatag típusú gyerekek, akik elvannak magukban, de valljuk be, belőlük van kevesebb. Az átlagos gyerek szeret beszélni, csacsogni, elmondja minden gondolatát, elmélkedik a világ dolgairól, jár a szája felébredéstől lefekvésig, mint a kacsa feneke. Az én lányomnál például akkor van baj, ha hallgat. Akkor tudom, hogy valami felzaklatta, amin csendben kell gondolkodni, küszködni, amikor nehezen buknak ki belőle a szavak. Ilyenkor belegondolok: vajon mit csinálnak azok a gyerekek, akiket ráadásul azért, hogy illedelmesek és „normálisak” legyenek, még arra is ránevelnek, hogy hallgassanak? Pedig elhallgattatni a gyereket pontosan olyan, mintha elvennéd egy eszközét, amivel nem csak a napi történéseit tudja elmondani neked, de a fontos dolgokat is. A nehezeket. Hogy bántották, kicsúfolták, megverték, erőszakoskodtak vele.

Ha nem tanulta meg, hogy válogatás nélkül elmondhat mindent, ha azt érzi, hogy csak zavarja a felnőtteket a beszédével, akkor nem fogja elmondani, mi történt vele.

Egyszerűen azért, mert hallgatni könnyebb, mint megkeresni a megfelelő szavakat. Vagy megtalálni azt az időt, amikor anyu vagy apu hajlandó meg is hallgatni azokat. Amikor nem mondják a közlendőjére azt, hogy marhaság, gyerekbeszéd, se füle se farka.

Miért nem szóltál, hogy baj van?

Gyönyörű példája vagyok annak a csacsogós gyereknek, akit elhallgattattak. Ha fájt valami, hisztinek minősítették és nem foglalkoztak vele. Magyarul azt éreztették velem, hogy a bajom nem fontos. Ha sírtam, még kaptam is egy nyaklevest – minek csapok zajt, mit érzékenykedem? Nem beszéltem sokat se a kortársaimmal, se a felnőttekkel, még akkor sem, amikor lehetőségem lett volna rá.  „A gyereket keményen az életre kell nevelni!” – szól a mondás. „A lelke maradhat, csókolom, vagy azt is kiverjük belőle? Nehogy már elmondja, hogy bántják!” – „Olyan kis árulkodós kislány voltál” – mondta egyszer anyám, aztán meg azt vágta a fejemhez, hogy „Miért nem szóltál, hogy bajod van?” – Hát, kösz. Felfoghatnánk végre, hogy beszélni nem bűn. Igen, lelepleződik tőle az agresszor, lesz egy hatalmas probléma, amit kezelni kell. Tükörbe kell néznie a felnőtteknek. Pedig ezt ők mindenáron igyekeznek elkerülni. Mert az könnyebb. Így teremtjük meg a hallgatag, az osztályban falnak támaszkodó gyereket, akitől ha kedvesen megkérdezik hogy van, azt válaszolja, hogy jól. Pont. Vagy csak megvonja a vállát. Úgysem értenéd.

Gyere, mondd el, figyelek rád

Többek között ezért nincs visszajelző rendszerünk a bántalmazott gyerekekről. Mert aki bántja, az hallgat, és tragikus módon az is hallgat, akit bántanak. Tanuljunk meg végre beszélni! És meghallgatni. Hagyjuk végre beszélni a gyerekeket! Elszorul a torkunk, amikor a hírekben cukros bácsikról hallunk? Ne csak azt szajkózzuk erre, hogy védje meg magát, ne csak jelszavakat jegyeztessünk meg vele baj esetére, hanem tanítsuk meg beszélni, segítséget kérni, kifejezni magát! Engedjük, hogy kritizálja a rendszert – igen, olykor minket is. Hagyjuk, hogy legyen saját véleménye, ami számít. Ne szidjuk le, amiért csacsog a tanárokkal, szomszédokkal, más felnőttekkel – örüljünk, hogy megteszi. És engedjük, hogy kimondja azt a két nagyon fontos szót, hogy nem és segíts.

Fenyvesi Zsófi

ITT elolvashatod Gyurkó Szilvi írását arról, miért lenne nagyon fontos fellépni a nőkkel szembeni erőszak ellen. Itthon is.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Suzanne Tucker