Kégl Ági: Két év terápia kellett ahhoz, hogy megszabaduljak az áldozatszereptől

–

Két éve járok pszichológushoz. Eredendően azért kezdtem bele a terápiába, mert volt egy elakadás az életemben, és egyre intenzívebben vágytam arra, hogy megértsem, miből fakad, és – ha lehet – változtassak rajta. Egyáltalán nem meglepő módon a probléma sokkal szerteágazóbb volt, mint amennyire én magam ráláttam. A folyamat mintegy melléktermékeként (ezért a terapeutám most nagyon ferde szemmel nézne rám: dehogy melléktermék, a legfőbb eredmény!) egyre jobban megértettem, hogy sok helyzetben áldozatként működöm, egészen egyszerűen azért, mert nem hiszek a saját értékemben. 

Aztán ahogy haladtunk a belső munkával, úgy kezdtem egyre jobban felismerni azokat a helyzeteket, emberi kapcsolatokat, amelyekben nem álltam ki önmagamért, és ezzel együtt egyre látványosabban kezdtem megválni az áldozatszereptől.  

Magánélet 

Nem titok, hogy ez volt a terápiás folyamat kiindulópontja – éreztem, hogy képtelen vagyok támogató, tartós párkapcsolatot kialakítani. Mivel láttam, hogy mintaszerűen mindig ugyanaz történik – az elköteleződésre alkalmatlan, sokszor narcisztikus alkatú férfiakhoz vonzódom, és „jé, sosem sikerül még a párkapcsolati fázisig sem eljutni” – sejtettem, hogy ez belőlem fakad. Hiszen ezek a férfiak és helyzetek az én választásaim! Valamiféle sérülésen keresztül hívom be őket az életembe.  

Nem értettem, mi ez a sérülés pontosan. Aztán ahogy haladtunk a folyamatban, idővel elkezdtem teljesen máshogy gondolkodni önmagamról, és ennek megfelelően öntudatlanul (és néha kicsit tudatosan) egyre látványosabban kiállni önmagamért. 

Letettem a sérült kötődésekből fakadó kapcsolódásaimat, és újrafogalmaztam, hogy nekem mire van szükségem.

Az egyik számomra legmeglepőbb – a szakemberek számára valószínűleg a legkevésbé sem ismeretlen – felismerés az volt, hogy én magam hekkeltem meg a magánéleti boldogságomat. Látszólag vágytam egy párkapcsolatra, mégis mintha tudatosan választottam volna úgy, hogy ennek még csak esélye se legyen megvalósulni.  

A lelkem mélyén valójában nem hittem el, hogy önmagamért szerethető vagyok, ebből fakadt, hogy nem is képviseltem a saját érdekeimet, hiszen „nem érdemlem meg”. A terápiás folyamat számomra legfontosabb hozadéka, hogy megváltozott az önmagammal való viszonyom. (Nem hiszitek el, de elsőre azt írtam le, hogy iszonyom. És az valóban helyénvaló lett volna arra a kapcsolatra, amit két évvel ezelőttig ápoltam önmagammal.)  

Ma már teljesen rálátok a hibáimra. Aktívan dolgozom azon, hogy fejlődjek, és a görbéket, amennyire van erőm, kicsit kiegyenesítsem. Sokkal jobban elfogadom önmagam, és objektívebben látom a gyarlóságaimat – kicsit még jobban, mint az erősségeimet. 

Nagy felismerés, hogy mekkora belső erőt ad pusztán a tisztánlátás. Az a tény, hogy viszonylag józanul rá tudok nézni helyzetekre – akármennyire is legyek bevonódva érzelmileg – egészen más pozíciót eredményez, mint két éve.  

Sokkal higgadtabban és józanabbul tudok kommunikálni, mint valaha, ez a tudás pedig a párkapcsolati zónában – ahol érzelmileg a legkitettebbek és legsérülékenyebbek vagyunk – felbecsülhetetlen kincs. Teljesen más alapokra került a magánéletem, és a támogató, egymást partnerként kezelő párkapcsolat már nem vágyálom, hanem valóság számomra. Ennél nagyobb visszaigazolást nem tudok elképzelni a terápia erejét illetően. De nem tudok sokkal nagyobb eredményt elképzelni a bejárt belső útra vonatkozóan sem. 

Felülírtam több évtizedes rossz beidegződéseket és szeretetteljes viszonyba kerültem önmagammal. Győzelem. 

Szakmai élet

Nem kérdés, hogy amikor egy belső folyamat megkezdődik – akármi is legyen az eredője –, annak hatása lesz az egész életünkre. Hiszen az ember egy: nem lehet szétválasztani a magánéletében működő ént, az élet bármely más területén megjelenőtől. 

Így aztán a karrier világában is elkezdtem hasznát látni annak, hogy magamat máshogyan, máshonnan képviselem. Azelőtt sokszor kerültem szinte megalázó, leuralt helyzetekbe, amelyekben rendszeresen lefagytam, megbénultam. Vagy nem reagáltam semmit, vagy rossz szavakat, hangnemet használva válaszoltam, ezzel mintegy kiadva a saját sérülékenységemet. 

A külvilág, ha rám néz, jellemzően egy magabiztos nőt lát. Én azonban belül folyamatosan imposztor-szindrómával küzdöttem egész életemben. 

Az első (és eleddig egyetlen) könyvemet is úgy írtam, hogy írás közben azt gondoltam: „hazugság vagy, senki nem kíváncsi rád”. De a belső munka segített végigvinni az alkotói folyamatot, és valahol mélyen elhitetni velem, hogy van értéke a mondanivalómnak.

Aztán ahogy erősödött az a belső őrláng – a hit, hogy értékes vagyok, és igenis súllyal bír a véleményem –, elkezdtem máshogy képviselni magam a legkritikusabb helyzetekben is. Van egy kollégám, aki évekig a sírógörcs szélére hajszolt a megjegyzéseivel. Ő mindig csak célt látta maga előtt, de a kommunikációs stílusa finoman szólva kifogásolható volt. Belső érési folyamatomnak köszönhetően elkezdtem megérteni, hogy őt mi motiválja, honnan kommunikál, és ennek mennyi köze van hozzám. (Vajmi kevés.) A következő lépcsőfok az volt, hogy ennek megfelelően kezdtem rá reagálni. Egyenesen, tisztelettel, de kategorikusan elhárítottam a támadásait, miközben ezzel párhuzamosan – tégláról téglára – a saját védelmi zónámat is felhúztam. Ez is hatalmas eredmény.

Egyre egyértelműbben tudom meghúzni a határokat minden viszonylatban, legyen az magánéleti vagy munkahelyi helyzet: „eddig, és ne tovább”. 

Az áldozati viselkedés egyik alapvető mozzanata volt számomra, hogy nem tudtam – talán még magam számára sem – megfogalmazni, pláne kommunikálni, hogy mire van szükségem, mi az, ami fájdalmat okoz, vagy terhet jelent. Így aztán nem várhattam, hogy a világ bármilyen formában tiszteletben tartsa ezeket. Hogyan is várhattam volna?

És ha utólag eszembe is jutott, hogyan kellett volna például egy verbális támadásra reagálni, sokszor napokkal később esett le a tantusz: „Igen, ez lett volna a helyes válasz abban a helyzetben”.  

Van az Amélie csodálatos életében egy jelenet, amikor a hiperérzékeny Amélie az erőszakos, minimális hatalmával messzemenőkig visszaélő zöldségessel beszélget. A csatornából egy férfi feje bukkan fel, és súgja a főhősnek, hogy mi a helyes replika az adott szituációban. Ó, hogy én egész életemben milyen mélyen át tudtam érezni ezt a helyzetet, és a megkönnyebbülést, amit Amélie él át, mert valaki ott és akkor segít neki a megfelelő szavakkal kiállni önmagáért! Hányszor, de hányszor kívántam, hogy bárcsak nekem is súgna valaki ezekben a helyzetekben! De rá kellett jönnöm, hogy nekem magamnak kell megtanulnom „önmagamnak súgni”. 

Most viszont már – két évvel később – éles helyzetben is tudok reagálni, amikor verbálisan nekem jönnek. Ez akkora élmény, nehéz is volna szavakba önteni.

Persze minden körbeér, hiszen ugyanezt a képességet úgy a magánéletemben, mint bármilyen emberi kapcsolatomban tudom alkalmazni, hiszen minden élethelyzetben elsősorban emberek vagyunk, és ember módjára reagálunk. 

A terápiás folyamat egyszer majd a végére ér, és onnantól a „lelki serpám” csak akkor fogja a kezemet, amikor elakadok, vagy valami nagyobb problémával kerülök szembe. De az az út, amit sok-sok átbeszélgetett órával, fájdalommal, önmarcangolással, sírással végigjártam, már örökre az enyém. Az összes felismerésével együtt. És megtanított kiállni önmagamért. Megtanított rá, hogy nem vagyok áldozat. 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában áll

Kégl Ágnes