Az állam olyan, mint egy dühös, rossz szülő – Gyerekkor, Magyarország, 2024

–

2024 a gyermekvédelmi ígéretek éve

Amióta a WMN létezik (2025-ben lesz 10 éve!), minden decemberben készül egy cikk arról, hogy milyen volt gyereknek lenni abban az évben. Nem volt olyan év, hogy ne lett volna aktuális téma a gyerekek helyzetével kapcsolatban, de tény, hogy még sosem fordult elő, hogy 11 hónapon keresztül gyakorlatilag gyerekvédelmi, gyermekjogi kérdések uralják a közbeszédet.

Írhatnám, hogy soha nem volt még olyan könnyű dolgom, mint idén, de valójában erősen kétséges, hogy nem azt látjuk-e, mint Horatius meséjében, ahol vajúdnak a hegyek, és egy nevetséges egér születik a végén.

Hatalmas ígéretek és bemondások hangzottak el 2024-ben a pedagógusokat, a gyerekvédelmet, a családtámogatásokat, meg úgy egyáltalán ezt az egész „gyermekbarát ország” mivoltunkat illetően, de ha úgy igazán közelről megnézzük a végeredményt, hát, mondjuk úgy, hogy marad bennünk hiányérzet. 

Amit látsz/tapasztalsz vs. amit hallasz

Persze az is kérdés, hogy egyáltalán mi tekinthető végeredménynek. Mi az, amit látunk?

Mert ha engem kérdeznek, azt mondom, hogy a gyerekvédelemben nagyon sürgősen minden lehetséges módon segítséget kellene nyújtani az ott dolgozó felnőtteknek, és a benne élő gyerekeknek. Ha a belügyminisztert kérdezitek, szerinte 85 százalékban minden rendben van. 

Ha az államtitkár nyilatkozik, akkor a gyermekvédelmi dolgozók számára 2024-ben bevezetett kifogástalan életvitel vizsgálat miatt aki felmond, annak nem is volt helye a gyerekvédelemben – szerintem viszont nagyon sok jó szakembernél ez volt az utolsó csepp a pohárban, és az egyébként is komoly szakemberhiánnyal küzdő rendszernek úgy hiányzott a további elvándorlás, mint púp a hátán.  

Ha az oktatásügy képviselő nyilatkoznak, akkor nincs rendszerszintű pedagógushiány, ha az Európai Bizottság jelentését nézzük, akkor Magyarországon egyre nagyobb problémát jelent a kiesett tanárok pótlása.

2024-ben nőtt a szegénység és társadalmi kirekesztés kockázatának kitett gyerekek aránya, miközben azt már a 2008-as válság óta tudjuk, hogy az infláció és a növekvő megélhetési költségek a gyereket nevelő családokat érintik a legsúlyosabban. Miközben a családi pótlék összege 2008 óta változatlan, az iskolakezdés költségét 2024-ben 50–75 ezer forintra becsülték.

Az a tény, hogy egyre több család sodródik az anyagi kiszolgáltatottság felé, azt is jelenti, hogy a gyerekvédelmet (igen, azt, ami 2024-ben tovább gyengült), további brutális terhelés éri.

Még nagyobb szükség lenne a családmegtartó szolgáltatásokra, az átmeneti nehézségekkel, lakhatási problémákkal küzdő családok megerősítésére, és ezen keresztül annak megelőzésére, hogy gyerekeket anyagi problémák miatt kelljen kiemelni a családból. Ez sajnos 2024-ben (sem) valósult meg. Az anyagi kiszolgáltatottságra és a lakhatási válságra elég régóta az a „megoldás”, hogy a gyerekek egy része elveszíti azt a jogát, hogy a saját családjában nőhessen fel. 

De hogy vannak a gyerekek? 

Persze mi, felnőttek vitatkozhatunk azon, hogy melyik döntés volt jó vagy rossz idén, és melyik szám mit mutat, amit azonban nagyon komolyan kellene venni, és amivel mindenféle szembenállást félretéve kellene foglalkozni, az a gyerekek jólléte. 

Pontosabban az a tény, hogy a gyerekek nincsenek jól. És igen, ez tény, nem vélemény.

A Covid kapcsán is hatalmas adósságunk van a gyerekekkel szemben, mert semmilyen módon nem adtunk választ azokra a nagyon speciális szükségletekre, amik a gyerekeket érintik. Nagyon durván odavágott egy csomó gyereknek a bezártság, a kortárs közösségek elveszítése, az egyes életkorokkal együtt járó élmények és események kényszerű hiánya a közös iskolakezdéstől a ballagásig. De már a Covid előtt is jöttek riasztó adatok arról, hogy a magyar gyerekek (is), komoly mentális problémákkal küzdenek egyre nagyobb arányban.

A szorongás, a melankólia, a szerhasználat, az egészségtelen életmód egyre több gyereket érint, amiben valószínűleg egyszerre van jelen a digitalizálódó gyerekkor, meg a polikrízisek (a globális klímaválságtól a háborúkon át a migrációig). 

A magyar gyerekek mentális egészsége egyre rosszabb – egyes kutatók szerint drámaian romlanak a jólléti mutatóik. Nő az öngyilkossági késztetéssel küzdő, a saját magát vagdosó, a gyógyszeres kezelésre szoruló gyerekek számra. Ezt nagyon komolyan kellene venni, és igazából minden döntés előtt azt a kérdést kell(ett volna 2024-ben is) feltenni, hogy az vajon hogyan hat a gyerekekre. Segíti a jóllétüket vagy árt neki?  

Ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnánk

Óriásplakátokon és politikai hirdetésekben öntsük a háborúval való fenyegetettség rémét a társadalomra az EP-választások előtt? Vagy inkább figyeljünk oda arra, hogy ne riogassuk a YouTube-ot néző gyerekeket? 

Tartsuk fenn továbbra is azt a helyzetet, hogy 1000 gyerekre jut egy segítő szakember az iskolákban? Vagy gondoljuk végig hogyan tudnánk biztosítani, hogy minden gyerek a szükségleteinek megfelelő figyelmet kapjon a családján kívül (is)? 

Zárjunk be közvetlenül a tanévkezdés előtt néhány olyan iskolát, ahova olyan sajátos nevelési igényű gyerekek járnak, akiknek máshol nem tudnak megfelelő pedagógiai programot kínálni? Vagy inkább segítsük ezeket az intézményeket, hogy anyagi nehézségeik ellenére is tovább tudjanak működni? 

Vigyük végig az érettségi rendszer átalakítását, és érjük el, hogy még több tárgyi tudásra legyen szükség – szabad gondolkozásra meg még kevesebb? Vagy ne tekintsük hivatalnoknak a tanárokat, és próbáljunk XXI. századi kompetenciák alapján oktatni? 

Vegyük el a gyerekektől a mobiltelefonjukat az iskolákban? Vagy fejlesszük a digitális tudással, online biztonsággal kapcsolatos tudásukat még jobban, és adjunk segítséget a szülőknek is ezen a területen? 

Ezek voltak 2024 nagy kérdései, és valahogy mindegyikre olyan válasz született, amitől csak még távolabb kerültünk egy gyerekek jogaira és szükségleteire érzékeny állam képétől. 

Az állam: a dühös, rossz szülő

Ha valaki nem egy kő alatt vagy egy szatyorban töltötte az elmúlt évet, akkor hallott róla, hogy a bicskei gyermekotthonban hosszú éveken keresztül gyerekeket bántalmazó, velük szemben szexuális visszaélést elkövető személy egyik segítője (aki gyerekeket próbált rávenni arra, hogy visszavonják a vallomásukat), kegyelmet kapott.

A kegyelmi botrány néven elhíresült ügyben azóta sem tudjuk hivatalos forrásból, hogy mi volt a kegyelmi döntés pontos indoka, ki kezdeményezte azt, ki(k) támogatták és milyen érvek mentén.

Azt viszont megtudtuk 2024 februárjában, és az utána következő hónapokban, hogy továbbra is a lehető legolcsóbb és a legrosszabb értelemben vett politikai megoldás születik akkor is, ha különösen nagy a társadalmi nyomás. 

A kegyelmi botrány után ugyanis nem a szakemberek megerősítése, támogatása, a szakmai standardok emelése, az együttműködési hálózatok kibővítése indult el. Nem. Valami nagyon más történt. Még szorosabbra záródtak az ajtók, még szűkebb lett a mozgástér, még több az elvárás, még komolyabb a büntetés és szankcionálás. 

Az állam úgy viselkedik, mint egy dühös, rossz szülő, aki fegyelmezni próbálja a gyerekét ahelyett, hogy meghallgatná, mi a baja, és elkezdene beszélgetni vele arról, hogy mire van szüksége. Így viszont nehéz őszinte és szeretetteli viszonyt kialakítani.

Persze, lehet mondani, hogy nem is cél.

Nem kell jól érezni magadat egy országban (se gyerekként, se felnőttként) – elég, ha teszed a dolgodat, és eleget teszel a kötelezettségeidnek. Lehet ezt mondani. Csak szerintem nem érdemes. Mert hiába kötelező a 2024-re teljes pompájában tündöklő Nemzeti alaptanterv alapján a hazaszeretet oktatása, valójában nem tanórára, hanem egy szerethető hazára van szükség. Ahol minden gyerek otthon érezheti magát, bármilyen családból jön, bármilyenek az anyagi körülményei, bárhogyan alakul is az élete. Jó lenne 2025-ben arról írni, hogy ebbe az irányba indultunk el. 

Gyurkó Szilvia