A férfi, aki hitt bennem akkor is, amikor én képtelen voltam rá – Olvasói történet

–

Az egyetem első napján találkoztam egy fiúval. Szerelem volt első látásra. Az az igazi fiatalkori szerelem, amikor mindent befed a rózsaszín köd. A nap minden egyes pillanatát együtt akartuk tölteni, csak mi léteztünk egy kis burokban. Számomra két év után kezdett el ez a burok repedezni. Felfedeztem olyan tulajdonságait, amik zavartak, vagy kifejezetten idegesítettek. Sajnos ezek a felismerések csak egyoldalúak voltak: a páromnak továbbra is én voltam a mindene, velem tervezte a jövőjét, teljes szívéből szeretett.

Lehet, hogy hálátlannak tűnhettem, de nehéz volt ennek a végtelenül önzetlen és mindent felülmúló szerelemnek a fogadó oldalán lenni. Hatalmas teher volt. 

Ezt követően még egy évig próbáltam magamat kondicionálni, hogy a részemről is működjön a kapcsolat. Tudtam, mennyire összetörném, ha vége lenne köztünk, így próbáltam csak a jóra koncentrálni. Végül teljesen elidegenedtem tőle, elveszítettem iránta a tiszteletemet, és már ódzkodtam a fizikai kontaktustól is. 

Nehéz szakítás volt. A személyemen kívül elveszítette a családomat és a baráti társaságomat is, akikkel a három év alatt szoros kapcsolatot alakított ki. Habár valamilyen szinten a szakítás után is fenntartotta a kapcsolatot a körülöttem lévőkkel, az már nem volt ugyanaz. 

A szakításunkat követően láthatóan mélypontra került. Elhanyagolta magát és a teendőit, rengetegszer alkohollal próbálta enyhíteni a mindennapok nehézségeit. Bő egy évvel a szakítás után öngyilkosságot követett el. 

Teljes mértékben önmagamat okoltam. Mintha gyilkosságot követtem volna el. Elindultam egy lefelé menő spirálban: gyűlöltem és megvetettem magamat. Arra sem éreztem magam elég jónak, hogy bárkinek is beszéljek a gondolataimról – hiszen miért is érdemelném meg az együttérzést? 

Valószínűleg tovább nehezítettem a saját helyzetemet azzal, hogy kívülről nézve funkcionáltam. Sportoltam, dolgoztam, léteztem, buliztam, mint minden huszonéves. A szüleim messzebb éltek, és velük soha nem volt olyan kapcsolatom, hogy az érzelmeinkről beszélgessünk – főleg nem a halálról. (Észrevetted, hogy az emberek nem beszélgetnek eleget a halálról?) 

Így éltem a saját kis poklomban, amit a fejemben alakítottam ki. 

Két évvel a haláleset után közös ismerősök révén találkoztam a leendő férjemmel. Hihetetlenül jó humora van, mindenhol a középpontban tud lenni, borzasztóan intelligens, nincs olyan téma, amihez ne tudna érdemben hozzászólni, magabiztosság sugárzik belőle. Épp a karrierje építésének kellős közepén volt, stabil munkahellyel és jó fizetéssel. Viszonylag hamar felfedeztem azt is, hogy mennyire figyelmes és gondoskodó. Érthető módon nem értettem, hogy miért épp rajtam akadt meg a szeme.  

Én, akinek akkor úgy tűnt, nincs egyetlen jó tulajdonsága sem, egy kis semmirekellő vagyok, aki nem érdemes szeretetre. Az első hónapok során, mikor elkezdtünk randizni, egyáltalán nem értettem, mit keres mellettem, miért engem hív el. Szinte minden alkalommal úgy voltam vele: ez lesz az utolsó randink, biztos elszúrok valamit, ő pedig nem fog többet elhívni. Biztos mondok majd valamilyen borzasztóan buta dolgot, vagy olyat kérdezek egy témában, ami teljesen evidens mindenki másnak. 

Ehelyett azonban bókokat kaptam. Megdicsérte, hogy milyen jókat kérdezek, érdekelte a meglátásom egy-egy témában, szépnek és szexinek tartott. Annyira furcsa volt, hogy okosnak tart. Visszaadta a magamba vetett hitemet anélkül, hogy tudta volna, mi játszódik a fejemben – hiszen idő kellett, mire meg mertem neki nyílni a bennem lévő folyamatokról. Szépen lassan, de egyre magabiztosabban mertem önmagam lenni. Kezdtem elhinni, hogy értékes személy lehetek, hogy igenis jelentkezhetek olyan munkahelyre, ahol értéket teremtek, mert képes vagyok rá. 

Lett újra hangom. El mertem mondani a véleményemet – ami hatalmas szó volt számomra. Mivel felnéztem rá és nagyrabecsültem, különösen adtam a véleményére.

Az, hogy velem kapcsolatban pozitív meglátásai voltak, csak tovább segítette az öngyógyító folyamataimat.

A környezetemben ebben az időszakban sokan megjegyezték: milyen pozitív változáson megyek keresztül. 

Végtelenül szerencsésnek tartom magam, hogy egy olyan személy mellett lehetek feleség és anya, aki támogat és elismer, aki igazán a társam tud lenni. Egyelőre nem ismerek annál felemelőbb érzést, mint amikor az ember párja megadja azt az odafigyelést és tiszteletet, ami segít elérni, hogy kihozzuk magunkból a bennünk rejlő potenciált. Bő tíz éve vagyunk együtt, két gyerekkel, mindketten dolgozunk, a nagyszülők messze élnek. Természetesen voltak vitáink, nagyobbak is. De ha ránézek a férjemre, még mindig csak a hálát érzem, hogy meglátott engem. Nemcsak azt, amit a külvilág felé mutattam, hanem a valódi énemet is. És hitt bennem, amikor én képtelen voltam rá. 

Gyönyörű dolog a szerelem. Nekem is az segített újra önmagamnak lenni. De sajnos meg kellett tanulnom azt is, hogy van olyan szerelem, ami nem egészséges, ami nem épít, hanem rombol. 

WMN szerkesztőség