–

Mi történt valójában? 

Az ember annyi mindent lát, hogy azt hiszi, már nem tudja igazából megérinteni semmi, aztán jön egy ilyen elképzelhetetlen szörnyűség, egy kisgyerek bántalmazása és halála, és egyszer csak azt veszed észre, hogy nem kapsz levegőt, kiborulsz, csak nézel magad elé, és nagyon mélyen megérint az egész.

Ez az ember én (is) vagyok. És azt hiszem, az egész ország ebben van. 

Elképzelhetetlen a tragédia.

Egy kisgyerek meghalt, és a halálának körülményei miatt óhatatlanul felmerül, vajon hogyan tudtuk volna megelőzni? Mit tehettünk volna azért, hogy még mindig élhessen?

Hogy legyenek barátai, szeressék és szerethessen, tapasztaljon, fejlődjön, legyen része a világnak, kerüljön közel másokhoz és magához?

Ez az a pont, ahol fontos leszögezni: nem ismerjük a részleteket. És ez azt is jelenti, hogy nem alkothatunk véleményt arról, kinek mit kellett volna tennie, ki és hogyan hibázhatott. Az, amit írok, nemcsak erre az esetre vonatkozik, hanem általánosan, minden esetre és az egész rendszerre.

Ahhoz, hogy felelőst találjunk, nagyon alapos vizsgálatot kell lefolytatni, ami nem merülhet ki abban, amiben szokott; hogy valakit – jellemzően valahol egy intézményi hierarchia alján – felelősségre vonnak.

Hanem azt a kérdést kell feltenni, hogy: Mi történt? Mi történt valójában? És ezt: Mit tudunk tenni azért, hogy ilyen még egyszer ne történjen?

A háló, ami nem véd eléggé

Nem kérdés, hogy a magyar szociális és gyermekvédelmi rendszer le van gatyásodva. Nem kérdés, hogy a szövedék, a megtartó háló, amit a gyerekek köré vonunk, túl ritka, túl sok szereplő hiányzik belőle, és azok között, akik jelen vannak is, sokan nem elég képzettek, nem elég érzékenyek, valójában nem értik a gyerekek jóllétével és biztonságával kapcsolatos feladataikat és felelősségüket. 

Ezt a két dolgot azért kell egymás mellé tenni, mert sok olyan helyzet van, amikor valaki ugyan (látszólag) ellátja a feladatát, valójában azonban nem vállal felelősséget azért, amit tesz.

Jelez, de nem gondolja komolyan, hogy dolga lenne azzal, hogy egy gyerek biztonságban és jól legyen. Felveszi a kapcsolatot egy társintézménnyel, de valójában nem osztja meg a szükséges információkat. Megír egy aktát és elküldi, adminisztrál, de semmi olyat nem tesz, ami ténylegesen segít.

Egy alulfinanszírozott és túlterhelt rendszerben (a gyermekvédelmi jelzőrendszer minden szereplője ilyen) nagyon könnyű az egyes embereknek feltenni a kezüket, hogy „nem tehetek semmit”, és óriási a kísértés arra, hogy „amíg vér nem folyik”, „amíg komolyabb dolog nem történik”, „amíg az érintett nem ragaszkodik ahhoz, hogy eljárás induljon”, addig ne történjen semmi. 

Túl gyakran tényleg csak egy hajszálon múlik a tragédia

Rengeteg olyan ügy van, amelyben egy hajszálon múlik, hogy tragédia történik-e, és legtöbbször megússzuk. És legtöbbször nem azért nem történik tragédia, mert jól dolgozunk, hanem azért, mert a gyerekek ellenállóak, mert elég nagyok ahhoz, hogy elszökjenek, kilépjenek, vagy egyszerűen csak jobban bírják a bántalmazást. Esetleg elkezdenek olyan tüneteik lenni, ami miatt kikerülnek a családból.

Ezek egyike sem megoldás. Ezek egyike sem valódi segítség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megússzuk a nagyobb tragédiát.

Az erőszak mértékegysége

Persze az is kérdés, hogy ez egyáltalán igaz-e.

Hiszen az erőszaknak nincs mértékegysége. Nem mondhatjuk, hogy az életre traumatizált gyerek, az öngyilkossági késztetésekkel élő, a másokat bántó vagy bűnelkövetővé váló gyerek „kevésbé tragédia”. És ezzel nem a rettenetes miskei eset áldozatának tragédiáját vitatom el. Hanem azt mondom, hogy vannak, akik egy életen keresztül csendben szenvednek. Másoknál pedig jobban látható, beazonosítható, hogy baj van.

Megint mások, azok a gyerekek, akik túl kicsik ahhoz, hogy elszökjenek, túl védtelenek ahhoz, hogy elbújjanak, túl kiszolgáltatottak azoknak, akik bántják őket… nekik időnként esélyük sincs arra, hogy „megússzák”.

Erről nem lehet úgy olvasni, erről nem lehet úgy írni, hogy az ember ne érintődne meg.

A rohadt életbe! Ilyennek nem szabadna történnie! Ez tilos! A gyerekeknek mindig esélyt kellene kapniuk! A gyereknek nem lenne szabad bántalmazás, elhanyagolás, elhagyás miatt meghalniuk!

Mert ezen esetek megelőzhetőek lennének. Igen, talán a miskei eset is megelőzhető lett volna.

Előre kódolt rendszerhibák 

Persze, egyetlen rendszer sem lehet tökéletes.

Nincs a világnak olyan pontja és nincs olyan varázslatosan működő gyermekvédelem, amely minden egyes esetet képes lenne kiszűrni, minden egyes tragédiát képes lenne megelőzni. De! Nagy különbség, hogy egy kiszámíthatatlan elkövető őrületéről van szó, egy előre nem látható tragédiáról, vagy pedig arról, hogy a rendszerek, amiket létrehoztunk, nem működnek megfelelően. 

És ebben a mondatban fontos a többes szám, mert egy jól és felelősen működő országban több rendszer és több szakember van, akik mind figyelnek a gyerekekre és mind felelősek a gyerekek jóllétéért. Lehet, hogy az egyik szereplő megúszós, felelőtlen vagy egyszerűen téved, de akkor ott van egy (több) másik szereplő, akik beleállnak, helyesen mérik fel a helyzetet. 

Azt is fontos látni, hogy minél több beavatkozási lehetőség és segítség van, annál jobban működnek a védelmi rendszerek. 

Ha a lakhatási, életvezetési, anyagi, gyereknevelési, öngondoskodási, szerhasználati, tanulási, egészségügyi és egyéb területekre vannak elérhető támogatási formák, akkor a szakemberek egyszerűen jobban működnek. 

Nálunk Magyarországon, mi van? 

Bizonyos helyeken elég sok minden, és sok olyan szakember, akik a föld alól, a semmiből is előteremtik a segítséget. Ők viszik a hátukon a rendszert. Más helyeken viszont megy a hárítás:

Lakhatási problémád van? Nem tudunk mit csinálni. Talán átmenetileg tudunk segíteni, de várólista van, és egyébként is, neked kell változtatni.

Életvezetési nehézséged van? Nem tudunk mit csinálni, de a gyereket lehet, hogy elvesszük tőled.

Nincs rendszeres jövedelmed? Érdemben nem tudunk segíteni, de ha nem változik a helyzet, lehet, hogy elveszíted a gyerekedet.

Szerhasználat? Megmondjuk, hogy mit kell csinálnod. Ha azzal nem tudsz élni, akkor nem tudunk mit csinálni. De vigyázz, mert lehet, hogy elvesszük a gyerekedet. 

Sok esetben a nehézségekkel küzdő családok azt érzik, egyszerűen nem áll érdekükben segítséget kérni. Ráadásul időnként nem is látják problémának azt, amiben vannak. Más esetben pedig azt hiszik, úgyis reménytelen segítséget kérni. És van, amikor megússzák. Máskor meg nem. Aztán megtörténik az, aminek soha, de soha nem lenne szabad megtörténnie. 

Az ilyen rendszert bántalmazó rendszernek hívjuk. És mindenki sérül benne: aki benne dolgozik, akivel foglalkozik, és akivel nem foglalkozik. Ők is. 

Értitek, hogy miért fontos hogy ne zsigerből alkossunk véleményt? Miért fontos, hogy ne az legyen a szerepünk ebben az egészben, hogy ordítva, dühösen hirdetünk ítéletet? Hogy azonnal azt harsogjuk, ki mit hibázott – szerintünk –, és kinek hogyan vennénk vérét? 

Amire itt szükség van az felelősségvállalás, következetes kiállás, együttérzés, valódi figyelem. És még valami: szeretet. Banálisan hangzik, mégis szívből hiszek abban, hogy erre kell figyelni, ezt kell képviselni. Most még jobban, mint bármikor.

Mert ez a gyerekek érdeke. Ez a rendszerek és a benne dolgozók érdeke, akiknek holnap is be kell menni dolgozni, és szembe kell nézniük azzal, hogy sokszor nem tudnak segíteni, mert nincsenek menedékházak, források, társ-szakemberek, támogatás. Nekik is szeretetre (figyelemre, támogatásra, együttérzésre, odafordulásra) van szükségük. 

A családnak, az áldozattá vált kislány ismerőseinek, szeretteinek, a hozzá kapcsolódóknak, az áldozattal egykorú gyereket nevelőknek, akik óhatatlanul átérzik a helyzetet és elképzelik, hogy mi lett volna, ha a saját gyereküket veszítik el, és mindenki másnak, akinek elfutja a szemét a könny emiatt az egész szörnyűség miatt. Nekik is.

Csak így tudunk segíteni az érintetteknek – és magunknak. Egyszerűen nincs más mód. 

Ezt a kislányt nem több düh és agresszió mentette volna meg, hanem a szeretet.

Nekünk is csak így van esélyünk

Gyurkó Szilvia

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Feri Ferdinan