–

Képzeld el, hogy egy szép napsütéses péntek délután hazafelé autózol

A családodhoz. A feleségedhez és a gyerekeidhez. Korábban jöttél el a munkahelyedről, ami kellemetlen érzés, mert egy fontos munkát hagytál befejezetlenül. Egy fontos és határidős munkát, de nem akarsz/nem mersz túl későn érkezni, mert biztos vagy benne, hogy egyetlen befejezetlen, határidős munka sem képes olyan kényelmetlen feszültséget okozni, mint a morcos feleséged...

A gyomrod görcsben, mert így is fél órával később leszel otthon, mint amit megbeszéltetek. Nem, ez így nem igaz, nem megbeszéltétek. Ez volt a parancs. A te véleményed most sem számított.

A kilencvenes években járunk, és az elsők között vagy, akinek mobiltelefonja lesz. Csörög a telefonod, egy régi barátod hív, aki külföldön él már egy ideje, de most Magyarországon van, és szívesen találkozna veled. Te is szívesen találkoznál vele, de pontosan tudod, hogy mi a véleménye a feleségednek ezekről a találkozókról. „Akinek családja van, az ne járkáljon el mindenféle haverokkal! Különben is, milyen emberek azok?! " Nem igazán érted, hogy mi a baj a barátaiddal, a legtöbbjükkel az egyetemi évek alatt barátkoztál össze, tisztességes, rendes emberek, sokan szintén házasok már és gyerekeik vannak. Ezek a találkozók csupán egy jó beszélgetésről szólnak. Nem naponta, nem hetente. Pár havonta, vagy még ritkábban.

De a feleséged ezeket cigiszagú, alkoholmámoros kocsmai duhajkodásként jellemzi. És egy rendes családapának semmi keresnivalója ilyeneken.

Tehát feszengve, ügyetlenül tréfálkozva hárítod el a meghívást. Nem először. S nem utoljára. Bár a hívások az évek múlásával egyre ritkábbak. Otthon vagy végre, de elfelejtettél útközben kenyeret venni. Tehát hiába volt a nagy igyekezet, megint kiderült, hogy egy hülye vagy. Nagyon hülye. Még erre sem vagy képes. Már megint.

Hogy kerültél ebbe a rémes életbe?

Nem tudod. Fokozatosan. Megismerkedtél egy lánnyal, és tetszett neked. Mert karakán volt, művelt, intelligens. Volt véleménye, ügyesen érvelt. Kedves volt, és olyan szépnek tűnt a jövő, amiben közösen nevelitek a gyerekeiteket. Összeházasodtatok. Boldog voltál.

Aztán lassan, fokozatosan kiderült, olyannyira van véleménye, hogy a tied már nem is lényeges. Mindent megtervezett, eldöntött. A te életed is. Nem értesz egyet valamivel? Mert hülye vagy.

Nem értesz egyet a döntésével? Akkor nem szól hozzád napokig. Fojtogató, feszültséggel teli hosszú napok. Nagyon sok ilyen nap, nagyon sok éven át.

Próbálod meggyőzni, hogy ez így nem mehet tovább

Hogy kettőtök életéről van szó (plusz a gyerekek), nem hagyhat ennyire figyelmen kívül. Veszekedések. Ajtócsapkodás. Ordítozás. Sokszor. De aztán lassan feladod a harcot. Nem győzhetsz. Ha végképp túllőtt a célon, és te úgy érzed, hogy betelt a pohár, akkor előkapja az aduászt: a gyerekek. „Nézd, milyen csodálatos, okos, szép gyerekek.” Igen, a gyerekek tényleg csodálatosak. Ebben a családban csak te vagy félresikerült balfék.

S hiába hajtasz keményen, teremtesz átlag feletti életszínvonalat, és közben hiába igyekszel jó férj, jó apa lenni, hiába ülsz a szülői munkaközösségben, mert egy jó apának fontos, mi zajlik a gyereke iskolájában, hiába vagy ott szinte minden eseményen, ami a gyerekeidről szól, valami érthetetlen okból mégis az derül ki, hogy egy szerencsétlen hülye vagy.  Naponta aláz meg a feleséged. Vagy azzal, amit éppen csinálsz (vagy nem csinálsz), gyakran a kinézeteddel, vagy éppen bármivel, ami akkor éppen az eszébe jut. Egy idő után szinte elhiszed. Lehet, hogy te tényleg csak ennyit érsz?

De csinálod tovább, mert bár tökéletesen világos számodra, hogy ez nem az az élet, amire vágytál, a gyerekeidnek apa kell. Igaz, hála a feleségednek, a gyerekeid szemében az apa az a személy, aki a legnagyobb lúzer a világon. Sajátos apakép.

Aztán jön egy futó viszony

Nem vagy rá büszke, de olyan jó érzés, amikor néhány röpke órára valaki érdekesnek és különlegesnek talál. Aztán még egy-két rövid kapcsolat. Kicsit utálod magad ezért, a te értékrendedbe ez nem fér bele. De miféle értékrendről beszélsz már, ha évek óta nincs értéked.

Végül megismerkedsz egy lánnyal. Ez már nem futó kaland, ezt a kapcsolatot akarod. Nyíltan. Úgy érzed, itt az ideje annak, hogy a feleségeddel lezárd a közös életet. Botrány és pokol. Már nem csupán egy balfék vagy, hanem egy rohadék és gonosz balfék, mert a csodálatos, idilli családot képes vagy összezúzni, és a lány, akivel megismerkedtél, nos, ő egy ostoba, szemét, számító ribanc.

Évekkel később olvastam először a bántalmazó kapcsolatokról

Hogy a bántalmazás nem feltétlenül az, amikor ütnek-vernek. Van kifinomultabb módja is. Intelligensebb. Nincs nyoma. Nincsenek látható sérülések.

Elborzadtam, hogy mennyire illik a volt feleségemre, a volt házasságomra a leírás.

Csak éppen a bántalmazó kapcsolatokról szóló cikkekben a gonosz az szinte minden esetben hímnemű. Az áldozat pedig nő.

Amennyire emlékszem, a cikkekben szinte soha nem is próbálják semlegesen megjelölni a partnereket.

Én voltam az egyetlen férfi áldozat? Vagy esetleg a férfiak ritkábban beszélnek erről? Már amennyiben tudatosul egyáltalán, hogy mi is történt valójában.

Minden leírás, amit a témában olvastam, azzal zárul, hogy menekülni kell az ilyen kapcsolatból, mert a bántalmazó személyisége soha nem változik. Nos, a dolog érdekessége csupán az, hogy én ugyan elmenekültem egy ilyen kapcsolatból, hogy ne legyek áldozata egy kitartó bántalmazásnak, de a társadalom szemében nem én vagyok az áldozat. Az áldozat a volt feleség, akit otthagytam. Aki természetesen ezt azóta is boldogan igyekszik kidomborítani.

Amikor előálltam a válással annak idején, a volt feleségem elcipelt egy pszichológushoz. Mentsük meg a házasságot, beszéljünk szakemberrel. Nem tiltakoztam. Egy jó nevű, ismert pszichológushoz mentünk. A pszichológus nyilvánvalóan a felségem szemszögéből ismerte már valamelyest a történetet: gonosz ember, elhagyná a tökéletesen működő családját egy kis rüfkéért. Láthatóan nagyjából ennyivel volt tisztában, és ami számomra döbbenetes és megalázó volt, hogy egyáltalán nem próbált legalább felszínesen arról tájékozódni, hogy a döntésemet nem csupán a farkammal hoztam meg, sőt... a dolog mögött sokkal komolyabb problémák húzódnak.

Tehát a találkozás a pszichológussal arról szólt, hogy ketten győzködtek arról, NEKEM milyen dolgokban kell változnom, átértékelnem, stb. Még mindig nekem? Köszi, akkor inkább elválok.

A történet természetesen nem zárult le

A volt feleségem gyűlölete azóta is nyilvánvaló, bár ennek már alig van látható jele, vagy egyszerűen csak kevés jut el hozzánk. Az is egyértelmű, hogy sem akkor, sem azóta egy percre sem fordult meg a fejében, hogy a házasság sikertelenségében neki is jelentős szerepe volt. Mert ő mindent jól csinált. Attól függetlenül is ezt gondolja, hogy azóta nagyjából egyetlen komolyabb párkapcsolata volt, ami nyilvánvalóan ugyanezért ment tönkre (sokkal rövidebb idő alatt), mint a mi házasságunk.

És hogy miért nem beszélnek ezekről a dolgokról a férfiak? Mert férfiak. Mert bármennyire tudod, nem tehetsz arról, hogy ilyen helyzetbe kerültél, mégis szégyelled. Mert különösen szégyelled, ha férfi vagy.

Miért? Gondold végig, mi volt az első benyomásod, amikor ezt az írást olvasni kezdted. Na, ez egy pancser! Ezt gondoltad? Ezt gondoltad, de más szavakkal? Hát, ezért nem beszél róla az ember.

Azóta húsz éve élek boldog, kiegyensúlyozott házasságban (igen, a „ribanccal”).

Már jól vagyok.

Zoltán

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ker_vii