-

Július 21-én, este 11 körül megnyomtam a kijelentkezés gombot a laptopomon. Aztán a telefonomon is. Lefeküdtem aludni, és ezen a kihíváson gondolkodtam. Hogy végül is eddig minden WMN-kihívást csapatostul csináltam, vagyis buzdítottalak benneteket, kedves WMN-olvasók, hogy csatlakozzatok. Miért ne lehetne ezt is? Csak egy Facebook-eventet kell létrehozni, és már… bummmm, Gina!!!! Lejöttél a Facebookról, tudod! Maradok remete.

Ebben a tudatban alszom el. És abban a nyugalomban, hogy semmi nem fog becsipogni, nem „kell” csekkolnom már hajnalban, hogy mi történt a világban, úgy alszom, mint a bunda, egészen fél nyolcig. Anyukám hív, pontban a születésem pillanatában, mint minden évben. Kimászom az ágyból, és ötpercenként szól a telefonom onnantól. Hívnak a barátaim, sms-eket kapok, tisztára, mint a régi szép időkben. Na jól van, basszus, tényleg meghat, hogy vannak, akik a Facebook figyelmeztetése nélkül is tudják a szülinapomat.

De a telefonnyomogatásról állati nehéz lejönni. Percenként frissítem a postafiókjaimat és pillantok rá a telefonra. Itt jövök rá, hogy tényleg addiktívvá tud válni a netes jelenlét. Aztán este ez tetőzik, ugyanis tudom, hogy akkor jelenik meg az első cikk az új kihívásomról, és fel kell ismernem, hogy baromi erős a kontrollkényszerem. Vagyis hogy tudjam, hogy ti mit írtok be kommentként. Mi van, ugye, ha reagálni kéne, de nem is tudok róla?! Uh, és találok egy kiskaput, ugyanis a WMN-oldalról rá lehet kattintani a WMN Facebook-oldalára akkor is, ha nem vagy belépve. De csalásnak érzem, szóval nem csinálom többet. A kényszer viszont őrült erős. Amikor hétfőn elgondolkodó tekintettel közlöm a WMN-szerkesztőségin ezt a felismerést, Kriszta felnevet: hogy te kontrollkényszeres, nem mondod? Jól van, de most tényleg, mi lesz akkor, amikor valami edzésről szólót írok, vagy egy tényleg provokatív írásom jelenik majd meg, akkor hogyan tudom ellenőrizni, megválaszolni??? Pfff. Bevallom, hogy már mondtam egy barátnőmnek, hogy olvassa fel a kommenteket. De nem tette meg, galádok ezek mind!

Este ZAZ-koncert, és eszembe jut, hogy évek óta talán az első koncertem, amiről nem posztolok fotót, vagy nem tagelnek be a velem együtt mulató barátaim. Csinálunk egy képet a szintén szülinapos Edinával, amit ő elküld közös barátnőnknek üzenetben. Ennyi, a koncertélményünk a miénk, azoké, akik ott vannak.

Ahogy telnek a napok, észrevétlenül lesz egyre könnyebb. Elkezdek olvasni, írni. Kifejezetten erős szövegek folynak ki belőlem, egyre többet írok fejben.

Például a reggeli kávézás közben, amikor általában mások híreivel és posztjaival vagyok elfoglalva. Na ehelyett most szépirodalmat olvasok. És a munkában elképesztően látványos a hatékonyság növekedése. Semmi nem tereli el a figyelmemet, tudok koncentráltan dolgozni, őrület.

A barátaim, vendégeim gyorsan megszokták, hogy hívjanak, vagy e-mailt küldjenek, és sokkal gyorsabban reagálok én is. Ahhoz képest, hogy még csak pár nap telt el, már most sokkal több a pozitív hozadéka a Facebook-böjtnek, mint gondoltam. És egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem fogok visszatérni, vagy legalábbis nagyon átalakítom a szokásaimat. Persze a Facebook nem enged olyan könnyen, ilyen üzenetekkel provokált már a harmadik „mentes” napomon:

gina-fb

Hahaha, ez még csuda kevés az elcsábításomhoz, te kis huncut!

Prónay-Zakar Gina

Kép: flickr