Iliás-Nagy Katalin: Egy hónapra lejöttem a Facebookról, és zenben nyomtam az életet

–

A Facebookot az első néhány évben még egészen egészséges módon használtam, nem határozta meg a mindennapjaimat

Igaz, akkoriban még nem is hordtuk magunkkal a netet mindenhova. Ha csekkolni akartuk az oldalunkat, akkor le kellett ülni egy gép elé, be kellett izzítani az asztali számítógépet. Jó esetben volt egy gép a családban, vagy be lehetett ülni a fősuli géptermébe. Az okostelefonokat még hírből sem ismertük (vagy legfeljebb abból), így nem volt mindenkinél fényképezőgép sem, nem ismertük ezt a kényszeres dokumentálást.

Aztán a technológia fejlődésével a közösség média is egyre nagyobb teret nyert az életünkben

Nem állítom, hogy jómagam nem függtem rá csúnyán. A munkám is megkövetelte, hogy naprakész legyek, néhány éve pedig elkezdtem blogot vezetni a furgonlakó életmódunkról, ami miatt egy időben napi szinten posztoltam. Magával ragadott az illúzió, hogy figyelnek rám, és fontos, amit mondok. Majd – ahogy az elég sokaknál bekövetkezik (legalábbis megfigyeléseim alapján), jött a lájkfüggőség, a posztoláskényszer, és ebből szinte természetszerűleg a szorongás.

Állandóan véleményt nyilvánítani, lesni a reakciókat, beleállni parttalan (és általában személyeskedésbe fulladó) vitákba, naponta többször csekkolni az értesítéseket – most komolyan, kinek hiányzik ez? Azt éreztem, hogy a virtuális egóm etetése elsorvasztja a valódi életemet, a folyamatos dokumentálás pedig megfoszt a pillanat megélésétől. Elkezdtem visszavenni a „szosölmédia”-jelenlétből, és kezdtem egyre jobban érezni magam.

De még mindig megesett, hogy azon kaptam magam: üveges tekintettel pörgetem az oldalt. Pedig az egész egyre unalmasabb lett! Egy-két ismerőstől eltekintve (akik viszont mintha kötelességüknek érezték volna, hogy napi szinten szórakoztassák a nagyközönséget) már alig dobta fel az algoritmus a barátok és ismerősök bejegyzéseit.

Már jó ideje érett a gondolat, és végül megszületett az elhatározás: kipróbálom, milyen az élet Facebook-mentesen (az Instám nagyjából egy éve inaktív).   

Az egész azzal kezdődött, hogy elutaztunk…

És eltelt úgy egy nap, hogy egyáltalán nem léptem be az oldalamra. Gondoltam, ha már így alakult, akkor kibírok még egy napot. Aztán még egyet. A harmadik napon pedig már úgy voltam vele, mint a dohányzással: ha már eddig kibírtam, megnézem, milyen egy hónapig nélküle. Elvégre vagy jó tíz éve nem volt arra példa, hogy huzamosabb ideig Facebook nélkül éljek.

Azt gondoltam, bitang nehéz, már-már kivitelezhetetlen lesz, és szenvedni fogok a hiányától. Ehhez képest meglepően könnyen ment, alig akadt olyan pillanat, amikor meginogtam. És hogy mik a tapasztalatok? Íme, az elmúlt kicsit több mint egy hónapom tapasztalatai:

Augusztus 1.

Már néhány napja Facebook nélkül. Megjelent egy cikkem, amit jó lenne megosztani az egyik Facebook-csoportban, mert szerintem érdekelné a csoporttagokat. Ez az első pillanat, amikor azt gondolom, hogy talán fel kellene függeszteni a kísérletet. Nem teszem, és meglepő könnyedséggel lépek túl rajta. Akihez el kell jutnia a cikknek, ahhoz úgyis el fog jutni. Remélem.  

Augusztus 2.

Kisebb összezördülés a férjemmel. Nincs kedvem benne lenni a szituációban. Jó lenne elmenekülni a virtuális valóságba. Most marad a valóság. Úton vagyunk, nehéz félrevonulni. Híreket olvasok meg könyvet.

Augusztus 5.

„Igyekszem minél kevésbé a nyughatatlan, ideges, kapkodó és közönséges tizenkilencedik században élni, inkább félreállok vagy ülök, s tűnődve nézem, amíg elhalad előttem” – olvasom Thoreau könyvében. Hát ez az ember megőrülne a mostani világban. Vajon a mi – gyorsnak tartott – világunk is lassúnak fog tűnni a jövő embere számára?

Augusztus 8.

Azt álmodtam, hogy véletlenül elkezdtem facebookozni. Mi ez? Valamiféle elvonási tünet? Egyáltalán nem érzem azt, hogy hiányoznának a facebookos tartalmak az életemből. Tök jól elvagyok az ebédfotók, vicces videók, a Jóskapisták véleményének olvasása nélkül. Úgy érzem, mintha tisztulna az elmém, sokkal kevesebb információ pörög a fejemben.

Augusztus 9.

Hollandia. Barátokkal találkozunk, fesztivál. Időm sincs arra, hogy hiányozzon a Facebook, bőven elég információval szolgál a külvilág. Lehetséges, hogy a valóságunk tényleg kiüresedik, ha a virtuális valóságba helyezzük át életünk történéseit?

Augusztus 10.

A Hollandiában élő ismerősöm nemrég látogatott haza Magyarországra, és megdöbbent, hogy mennyire rossz otthon az emberek pszichés állapota, főleg a klímaszorongás miatt. Az okokat keresve arra jutottunk, hogy talán azért, mert ugyan máshol sem jobb a helyzet (elvégre globális problémáról van szó), de a lakosság legalább látja a törekvést a döntéshozók részéről, hogy kezeljék a helyzetet. Ezzel szemben nálunk az újabb és újabb környezetpusztításokról hallani, melyek jó része a vezetői körökhöz köthetők.

Vajon mennyit tesznek hozzá rettegéseinkhez a közösségi médiából ránk ömlő hírek?

Augusztus 11.

Fellélegzés. Második hete vagyunk külföldön, és múlik a szorongás az otthoni helyzettől (kata-tüntetések, rezsicsökkentés csökkentése, üzemanyaghiány). Látom, hogy legrosszabb esetben, ha tényleg minden kötél szakad, még mindig el lehet költözni egy szabadabb világba. Vagy az egyre szűkülő mozgástér odahaza, vagy a súlytalan szabadság?  

Augusztus 12.

Egy hét után végre ismét le tudok ülni a laptop elé írni. Amikor a koncentrálásban elfáradok, automatikusan nyitnám meg a Facebookot lazításképpen. Figyelmeztetnem kell magam, hogy ne tegyem. Miután befejezem az írást, nincs kedvem a gép előtt maradni. Németországban vagyunk egy tóparti kempingben. Naplemente, vörösen izzó domboldal, mesebeli táj. Úgy döntök, hogy sétálok egyet a környéken, lemegyek a tópartra, ahol a vízisízők vidáman kurjongatnak, csobbanva merülnek el a vízben, aztán nevetve bukkannak fel újra. Egy ideig nézem őket, lövök néhány fotót, aztán már ehhez sincs kedvem. Leülök a fűbe, hallgatom az evőeszközök csörömpölését a közeli étteremből, figyelem a víz felszínén ugráló fényeket. Egészen addig ülök ott, míg a szemközti domb mögött alá nem bukik a nap.

Augusztus 13.

Olvasom, hogy a kormány megváltoztatta a fakitermelés szabályait az energiaválság miatt, és arra gondolok, hogy jó lenne megosztani az ezzel kapcsolatos cikkeket a Facebookon, hogy mindenkihez eljusson ennek híre. Aztán eszembe jut, hogy már az elmúlt években sem osztottam meg cikkeket. Az ismerőseim nagy része úgyis hozzám hasonlóan vélekedik, a többiekhez pedig vagy nem jutnak el a posztjaim, vagy ha el is jutnak, egészen más valóságban élnek.

Az ember egyébként is könnyen abba a tévhitbe ringathatja magát, hogy ha posztolt egy témáról, akkor érdemben is tett valamit egy ügy érdekében. Néha talán többet teszünk azzal, ha nem növeljük a zajt.  

„Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani” – Mahatma Gandhi.

Augusztus 16.

Azért mázli, hogy a Messenger egy külön alkalmazás, így az interjúk leszervezésében nem akadályoz az, hogy nem lépek be az oldalamra. Akiket most el akarok érni, azoknak pedig van saját honlapja is. Vajon meddig lesz ez még így?  

Augusztus 17.

Felmegyek a YouTube-ra előadásokat hallgatni, és folyton ugyanazok a szennyvideók jönnek szembe az ajánlóban. Fiatal influenszerek videói végtelenül bugyuta témákról, több százezeres megtekintéssel. Rádöbbenek, hogy a világnak egy igen jelentős részéről tulajdonképpen egy az egyben lemaradok. Megvizsgálom az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Meg kell állapítanom, hogy nem különösebben zavar. Azt hiszem, egy idő után az embernek dönteni kell, hogy a valóság mely szeletével akar foglalkozni. Minden nem fér bele. És nem is kell, hogy beleférjen. 

Augusztus 20.

Az egyik barátnőm elküldi egy kiállításmegnyitó linkjét. Elmegyünk? – kérdezi. Facebookos link. Egy ideig hezitálok. Vajon megnyithatom? Vagy ez csalás? Na, jó, azért ne legyünk mániákusak! Megnyitom. Csak a kiállítás infói jelennek meg.  

Augusztus 22.

Hazafelé tartunk a német autópályán, amikor felvillan a piros jelzés a műszerfalon: akkumulátor vagy generátorprobléma. Azt hiszem, itt ér véget a kísérletem, és kénytelen leszek a Facebookon segítséget kérni valamelyik „németországi magyarok” vagy autós csoportban. Szerencsére találok a Googlemaps segítségével egy autószerelőt a közelben.

Izgulunk, hogy kibírja-e az akkumulátor, amíg odaérünk, ugyanis, ha a generátorral van a gond, akkor az autó minden elektromos berendezésre aksiról megy, ha pedig az aksi lemerül, akkor nem tudunk továbbmenni.

Eszembe jutnak Thoreau gondolatai, amiket nemrégiben olvastam a könyvében: lehetnénk egy kicsit nagyobb bizalommal az élet iránt (igazából azt írja, hogy jóval többet bízhatnának a sorsra, mint amennyit általában rábízunk, de nekem valamiért így maradt meg). Igyekszem megfogadni a tanácsát, és bízom a jószerencsénkben.

Még zárás előtt megérkezünk a szervizbe, és bár nem akarják elvállalni a javítást, megszánnak minket. Kénytelenek, ugyanis a kocsi eddig bírta, már be sem tudják indítani. Kapunk egy parkolóhelyet a szerviz mellett, ahol az éjszakát tölthetjük.

Nincs áram, az aksi lemerült, a telefonunkat nem tudjuk tölteni, spórolni kell az energiával. Az oké, hogy nincs Facebook, de hogy telefonnyomkodás sincs? Hoppá! Na, ez az igazi kihívás! Se hírek, se podcastok, se videók. Marad az ücsörgés és nézelődés. Zenben nyomom az életet, és a valóság baromira elszórakoztat.

Megállapítom, hogy ha már ez az egész így alakult, akkor jobban nem is alakulhatott volna. Néhány méterre tőlünk egy italbolt, ahol tudunk vizet és alkoholmentes sört venni, velünk szemben egy török büfé, ahol megvacsorázunk, az utca túloldalán egy bevásárlóközpont, ahol másnap reggel megkávézunk, telefont töltünk és még vécé is van.

Kedves Thoreau, lehet, hogy tényleg érdemes néha a sorsra bízni magunkat?

Augusztus 23.

Reggel hosszasan kávézunk, sétálunk a környéken. Egészen hangulatos kisvárosba keveredtünk. Reggel fél nyolckor a mi kocsinkkal kezdenek, tízre végeznek is vele. (Csak úgy mondom, hogy Németországban előzetes időpontfoglalás nélkül ez az egész egy kisebb csoda.) Hálatelt szívvel indulunk tovább.  

„Velünk is jót tettek, most mi teszünk jót” – mondja a férjem, és felveszünk egy stoppost az egyik benzinkúton. Dél-Amerikai indiánnak nézem, de kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna: Hollandiából érkezett fiatal egyetemista, öt hete úton, Prágába megy a haverokhoz. Megtévesztett a fekete tussal kihúzott szem, a kendő és a kalap, meg a furcsa szedett-vedett ruházat. Tiszta Johnny Depp a Karib tenger kalózaiból. Útközben aztán lekerül róla a kalap és a kendő és előbukkan a lilára festett szőke haja.

Augusztus 24.

Végre itthon, nyugiban. Most kezdődik majd a neheze: a napi rutin Facebook nélkül. A nap végén mégis meglepve konstatálom, hogy ez sem okozott különösebb nehézséget. Felmerül bennem a gondolat, hogy talán nem is akarok már visszatérni a Facebookra.

Augusztus 25.

Csöpög a csap. Jól jönne most egy lakberendezési Facebook-csoport, ahol megkérdezhetném, hogy hol tudok ehhez a típusú csaptelephez tömítést venni. Marad a Google.  

Baráti találkozó szervezése, hivatalos ügyek intézése, férjjel napközben kommunikáció. Nyilván menne máshogy is, de azért kényelmes ezeket a Messengeren elintézni.

Augusztus 26.

„Hogyan elégedhet meg valaki azzal, hogy csak véleménye van, s még élvezi is ezt?” – teszi fel Thoreau a kérdést.

Ma már mindenki, mindenről büszkén elmondhatja a véleményét. És el is mondják. Ráadásul minél egyszerűbb, minél szélsőségesebb ez a vélemény, annál többeket lehet megszólítani vele. Óvakodj a véleményvezérektől! (Vagy legalábbis nézd meg az életüket, hogy valóban követésre méltók-e.)

Augusztus 27.

Elmegyünk a férjemmel és a két kutyával kirándulni, majd egy csodás panorámájú helyen ebédelünk.

– Lefotózzalak, hogy milyen szép helyen vagy? – kérdezi a férjem viccből, én meg azt felelem: kösz, de nem.

Tudod, most nem posztolok.

Inkább élek.

Augusztus 31.

Utolsó nap a nyárból. Holnap kezdődik a tanév, az előrejelzés szerint hat fokot esik majd a hőmérséklet. Véget ért a nyár. Egy hosszú, aszályos és nehéz nyár. De az előttünk álló időszak sem ígérkezik könnyebbnek. Én mégis bizakodva tekintek a jövőbe. Hosszú idő óta először. Talán nem véletlen. Egy kutatás során úgy találták, hogy azok, akik legalább négy hétre letették a Facebookot, azok kevésbé voltak szélsőségesek, és jobban érezték magukat.

A saját magamnak tett ígéret szerint hamarosan visszatérhetek a közösségi oldalamra, de nem érzek késztetést, hogy valóban meg is tegyem. Azt hiszem, adok magamnak még néhány nap szabadságot. Aztán? Aztán valószínűleg visszatérek. Visszatérek, és megpróbálok valóban tudatos felhasználóvá válni. 

Valamikor szeptemberben:

Még mindig Facebook nélkül.

Elmentünk megnézni egy fotókiállítást az egyik barátnőmmel. A címe: Felejtés. A képek lumenprint eljárással készültek, ám nem fixálták őket, a kiállítás ideje alatt a fotók folyamatosan halványulnak és tűnnek el. Hagyják, hogy elenyésszenek.

„A végtelen adattárolás korában, mintha egyre nagyobb területet takarna be a felejtés. Miért jegyeznénk meg bármit is, ha mindent feljegyezhetünk?” – teszik fel a kérdést a szervezők, én pedig a fokozatosan halványuló képeket szemlélve azon morfondírozom, hogy vajon az elmúlt évekkel kapcsolatos, az elmémben felbukkanó képek a valóság lenyomatai, vagy a valóságról készült fotóim emlékképei csupán?

Hagyni elmúlni a pillanatot. Lehet, hogy ez adja meg a valódi értékét?

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin