A gyerekkoromat végigkísérte a felnőttek alkoholfogyasztása

– akár a jelenlétemben is. Anyagi ágon a nagyszülők rendszeres alkoholfogyasztók voltak, ahogy édesapám is néha a pohár fenekére nézett. A probléma talán nem is csupán a fogyasztásban volt, hanem amivé váltak ezáltal. 

A nagyszüleim az olcsóbb borokat fogyasztották, a nap legnagyobb részében, víz helyett, otthon.

Küldtek el borért engem is. Én voltam az a 9-10 éves kislány, aki a biciklin a szatyrában a „kannás” bort viszi, de azért örül, mert kapott egy kis édességet is. Rengetegszer láttam a nagymamámat már délután kidőlni, majd aztán újra elkezdeni az ivást, egészen estig, amikor újra ki nem dőlt.

A boros mama

A családban mindenki tudta, hogy ez a helyzet náluk, mégsem tudtak, vagy akartak tenni ellene. Elhatárolódtak, vagy szemet hunytak felette. Nagyapám ebben társa volt a nagymamámnak, egymást tökéletesen kiegészítve így élték a mindennapjaikat. Néha megbeszélték, hogy igen, ez probléma, de mit lehet tenni? Utólag többször felmerült bennem a kérdés, miért bíztak rájuk minket, gyerekeket, a szüleink, ha tudták, hogy ez a helyzet.

Miután egyedül maradt nagyanyám, romlott ez az állapot. Egyedül is éppúgy megitta a magáét, sőt talán a dupláját is. Mondhatom, sokszor volt ön- és közveszélyes, amikről ma már inkább anekdoták szólnak. Mégis, legtöbbször arról van szó, ami jó volt, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit.

Pedig ez már gyerekként is igen megrázó élmény volt. Ha most lehunyom a szememet, vissza tudom idézni azt az illatot, amit akkor éreztem, és emlékszem, mit váltott ki belőlem.

Már kiskamasz voltam, amikor a barátaim is megismerték őt, a „boros mamát” és nevettek, hiszen számukra ez vicces volt. Számomra inkább szégyen, és ha tehettem, a közelébe se mentem egy idő után. Emiatt aztán rendszeresen lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen a családban mindenki így fogadta őt el, és senkinek nem okozott gondot meglátogatni. Én viszont az életének utolsó pár évében már egyáltalán nem találkoztam vele, telefonon sem beszéltünk (ott amúgy is nehéz volt, tekintve, hogy mindig „állapotban” volt). Ezt sajnálom, de nem biztos, hogy ma másképp tennék. 

Édesapám inkább a kocsmába járó típus volt, ritkán láttam őt alkoholt fogyasztani, azt is elmondás alapján tudom, hogy ő inkább a sörös típus volt. Évente pár alkalommal borult el teljesen mentálisan, amikor egy hétig, vagy egy hónapig mindennap részeg volt. Ilyenkor teljesen kifordult önmagából, bántalmazóvá vált. Édesanyámat és minket egyaránt megvert. Miután egy kicsit nagyobbak lettünk, már „csak” a szóbeli bántalmazás volt az eszköze. Esetében volt elvonó, rendőrségi ügy, könyörgés és elhagyás anyám részéről, mégsem változott valójában semmi.

A balhék ugyanúgy az életünk részei maradtak egészen addig, amíg meg nem halt. 

És ők csak egy szűk szelete a családomnak. Ám ha még távolabbra mennék, netán ismeretségi köröket néznék, akkor is találnék ehhez hasonló történeteket.

Egy kortyot sem?

Ezért az alkoholfogyasztáshoz mindig egy kicsit máshogy álltam. Húszas éveim elején teljes absztinenciát fogadtam, és hangoztattam, hogy én bizony nem iszom, hiszen az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Aztán rájöttem, hogy ez ugyanolyan szélsőség, mint amitől amúgy tartózkodni szeretnék. Lehet ezt okosan is fogyasztani. Na, nem vagyok álszent, ittam már én is eleget és túl sokat is, de összességében mindig el tudtam helyezni az alkoholt az életemben egy legfelső polcon. Van, létezik, de nem vagyok rendszeres fogyasztója. 

Aztán születtek gyerekeim, akik szép lassan tudatukra ébrednek, és elkezdett foglalkoztatni a kérdés: előttük ihatok-e alkoholt? Ezekkel a gyerekkori megélésekkel, hogyan tudom ezt szépen átadni? 

Emlékbetörések

Ezen a nyáron volt egy családi összejövetel, amikor is a férjem vett nekem hűsítőként meggysört, és persze a társaság nagy része is sörözött, sőt előkerült a pálinka is egy-egy koccintás erejéig. Nem volt senki illuminált állapotban, nem volt óriási hangzavar és tányértörés, de volt, aki láthatóan kellemesen érezte magát. Amint a kezembe került a meggysör, és felbontottam, megálltam egy pillanatra. Az a jellegzetes hang, ahogy szisszen a sör és kattan a doboz teteje. Ahogyan azt a számhoz emelem. Ahogy annak illatát megérzi a kislányom. Szombaton délelőtt 11 órakor. Az egész szürreális élmény volt, és nem értettem, hogy mi a fenét csinálok én most.

Aztán elkezdtem tudatosítani magamban, hogy ez nem ugyanaz, amit én megéltem, összehasonlíthatatlan, hiszen nem vagyok részeg, nem bántok senkit, nem történik éppen semmi rossz.

Végül aztán engedtem a napnak, és még pálinkával is koccintottam, noha nem gondolom, hogy anélkül ne lett volna jó a társaság, de egy egészen kellemes napot töltöttünk együtt. 

Az összejövetel után azért nem engedtem ezt el a fejemben és próbáltam végiggondolni, mikor és hogyan lehet, kell-e beszélnem a lányommal az alkoholról, annak fogyasztásáról vagy hatásáról. Végül nem beszéltünk róla, de a sors csodálatosan keveri a kártyákat. 

Beszélgetés a négyévessel az alkoholról

Egy mamánál töltött hét során előkerült egy régi, nyolcvanas évekbeli társasjáték, az Ébredéstől elalvásig nevezetű, amiben pontot kapsz azért, mert bár a felnőtt társaság bort fogyasztott, te mégsem teszed, hanem inkább gyümölcsöt eszel. És itt felmerült a négyéves gyerekben a kérdés, hogy miért jár azért pont, ha nem iszol alkoholt? Kifejtettük az édesapjával, hogy alkoholt fogyasztani felnőttek szoktak, azoknak megengedett, ugyanis megváltoztatja a viselkedést, hatással van a testedre. Ami nem rossz feltétlenül mindig, de a sok alkohol már veszélyes lehet. Egy gyerek számára, pedig már a kis mértékben elfogyasztott alkohol is káros. Ilyenkor például nem vezethetünk autót. Ő ezt akkor tudomásul vette, és továbbment. 

Hazatérve a nyaralásból, meglátogatott minket egy rég nem látott szomszéd, kicsit sem józan állapotban, sörrel a kezében. Nekidőlt a szúnyoghálónak és köszönt. Láttam a lányom arcán, hogy összefüggéseket keres és talál is. Amint hallótávolságon kívül került az úriember, elmondtam a kislányomnak, hogy igen, ilyen, amikor valaki túl sok alkoholt fogyaszt. Megváltozik a viselkedése. Végül egy órát töltött nálunk az illető, és tökéletesen bemutatta a gyerekeknek, milyen, amikor túl sok, és már az utolsó pohár nem kellett volna. Később, amikor a lefekvéshez közeledtünk, a kislányom összegezte: „szerintem P. már nem vezethet autót, sőt jobban jár, ha biciklit sem”.

Látva, hogy a gyerek milyen jól és ügyesen rakja össze a dolgokat, azt gondolom, nem kell ezt jobban magyarázni. A tudatos alkoholfogyasztást igenis lehet kommunikálni, meg lehet mutatni.

El lehet mondani egy gyereknek, hogy az alkohol nem neki való, és bizonyos szint után már senkinek.

Meg lehet mutatni, akár egy családi összejövetel alkalmával, hogy ez lehet része az életnek. Nem mindennap, és nem vállalhatatlan állapotig, ami számára ijesztő. És persze nem úgy, ahogy az én gyerekkoromnak volt része az alkohol. Ez viszont már az én dolgom, hogy nem ültetem át a saját traumámat a gyereknevelésembe.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / VioletaStoimenova

WMN szerkesztőség