–

Addig csinálom, amíg jó nem lesz

Ülök az íróasztalomnál. Jobbra, átellenben, a szekrény tetején áll ez a szobor. Sűrűn rápillantok, miközben dolgozom. Egy cikk eleje általában nehéz. Szédítő belegondolni, mennyiféleképpen meg lehetne írni, pár pillanatra összeugrik a gyomrom, mintha egy szakadékba bámulnék. Minden szó egy-egy külön döntés (a névelők persze kevésbé). Aztán egy idő után tőlem függetlenül is építi magát a szöveg, felkínál irányokat. Némelyikről kiderül, hogy zsákutca, onnan nincs tovább, törlök, megyek vissza. Hol is tartottam? Néha azt képzelem, magam is szobrász vagyok: először nagy tömböket vájok ki az anyagból, aztán jöhet a forma, végül aprófejű vésővel a részletek. Mire idáig jutok, tudom, mit kell tennem.

Elfogadtam, hogy én írom ezt a szöveget és nem más, hogy most írom és nem évek múlva.

Ez vagyok, ennyit tudok. De a félelmek olyanok, hogy mindig újra meg kell szelídíteni őket. Egy cikk eleje általában nehéz. Ilyenkor sűrűn a szoborra pillantok. 

Óda a monotonitáshoz

A futásban minden ugyanaz. A térdem ropogása. Apám indiánszökdelése bemelegítéskor. A vizes palack, ami csúszkál az oldalamon, a mozdulat, ahogyan megigazítom. Ismerős kanyarok, bejáratott ívek. A fa, ahol még friss vagyok, és az a fa is, ahol már alig bírom. A kettő közti távolság. A párhuzamos valóságok, amikről fantáziálok. Igazából sörözöm, igazából moziban ülök. Igazából tanítok, és már csak öt perc van hátra. Mi az? Utolsó kérdések, pakolás, semmi. Az órám számlapja. A gesztus, ahogy a fogam között kipréselem, hajrázhattok. A válasz, hogy jó ez a tempó. A pihenőhely. A megkönnyebbülés hirtelen intenzitása. A lábrázás, a forróság, a víz. A bátyám beszélőkedve, az öcsém zsörtölődése, hogy már megint túltoltuk. Visszautak, kellemes lejtők. És az izmok memóriája, hogy ez mind bennem van akkor is, ha egyedül futok. 

A vénséges vén növény

Nem vagyok egy nagy kertész, de annyit én is tudok, hogy a növények nem tárgyak. Úgyhogy most csalok. Ezt a kaktuszt örökbe fogadtam. Egy barátom édesanyjáé volt, de a barátom édesanyja meghalt. (Pontot tettem a mondat végére, de a szorongás megmarad, éppúgy, ahogy az emlékek is. Kedveltem őt.) Az utolsó hónapokat nem a lakásában töltötte, így a növényei nem voltak túl jó állapotban. A temetés után hozzám hoztuk át őket, ide jöttek értük a többiek. Én sosem akartam növényt, őszintén, semmi érdekeset nem találtam bennük. Vannak, zöldek, locsolod, kész. De ez a kaktusz más volt. 

Barnás, nem lemondó, inkább kétségbeesett. Egyáltalán nem szép. Először csak óvatosan felemeltem, megvizsgáltam, próbaképpen kitettem a szekrényre, illik-e oda. Illett. Sőt, rögtön a helyére került. Hát legyen. Azóta rengeteg új levelet hozott. Lehet, hogy tíz órákat ülök a gép előtt, lehet, hogy karanténban vagyok, de

az én szobámban mindig történik valami: folyamatosan párologtat, szilárdul, növekszik egy kaktusz. Van ebben valami csendes, alig észrevehető extázis.  

Szellem vagyok, külföldön élek

Erről a képről lehetne vidám dolgokat írni. Prágában vagyunk, tavasszal, büszkén pózol a virtuális Chopin, a sógornőm tükröződik a napszemüvegemben, másnap Coldplay koncert. Nekem mégis az jut róla eszembe, hogy akkor kaptam, mielőtt kiköltöztem Berlinbe. Meg az érzés, hogy ülök egy albérletben a Pflügerstrassén, idegen fényképek, könyvek, bútorok között, és nem értem, mit keresek én ott. Van-e fix jelentésem, vagy csak kontextusom. Létezik-e, hogy már harminckét évesen is túl késő újrakezdeni. Hogy egyszerűen nincs bennem elég lendület vagy alázat. Ez mindenkinek ennyire nehéz? Végül nem országot, hanem pályát váltottam. De az a tapasztalat, hogy nekem külföldön egyszer már nem sikerült, folyamatosan hat rám: a rosszabb napokon kiszolgáltatottabbá, a jobbakon elszántabbá tesz. 

Szarvasok és erdők

Pszichológusként kipróbáltam, tanultam olyan módszereket, amelyek során relaxált állapotban képzeleti képekkel dolgozunk. Ezeken az alkalmakon többször megjelent nekem egy szarvas (tudom, elég bizarrul hangzik). Láttam bővizű forrásnál lépdelni, fenségesen, köré rendeződött az egész erdő. Máskor fák takarták el, kicsi volt, nyeszlett. Aki valaha vészelt már át súlyos kiégést, tudja milyen ez.

A szarvas arra emlékeztet, hogy törékeny vagyok, és ezt akkor is figyelembe kell vennem, amikor épp nagyon erősnek érzem magam.

Különben messzire sodródom, oda, ahol csak a robotolás van, de különben ijesztő senkiföldje. A barátnőm ajándékozta nekem ezt az ex librist, bár meggyőződése, hogy az én patrónusom egy szemüveges mókus. Kiegyezem azzal is, ha távol tartja a dementorokat. 

Milanovich Domi


A sorozatunkban megjelenő korábbi írásokat ITT olvashatjátok el.