„Ja, te csak olvasol?”

Amióta olvasószerkesztő vagyok, nagyon sokszor megkaptam ezt a kérdést. (Mindannyiszor kissé lenézőn.)

Mert tényleg, mit is csinál egy olvasószerkesztő. „Csak” olvas. Igen. Olvasok. És ez bizony munka. Baromi fárasztó egyébként. Egy átlagos napon, átlagos cikkszámmal olyan másfél ívnyi szöveget kell betűről betűre végigolvasnom a WMN olvasószerkesztőjeként. Ez nagyjából hatvanezer karakter. A helyesíráson túl stilisztikailag is ellenőrzöm a szöveget, utánanézek a földrajzi neveknek, a személyneveknek, az évszámoknak, a tényeknek, ellenőrzök minden adatot, tehát a megjelenő szöveg sokszorosát olvasom el heti hét napon át, és nem napi nyolc órában.

Szinte egész nap az agyam ellen dolgozom, ugyanis az agyunk önkéntelenül kompenzál olvasás közben, ez tudományosan így hangzik:

„[…] a megértési részfolyamatok felülbírálják az elsődlegesen működő dekódolási, szóészlelési folyamatokat.”

ITT olvasható egy remek tanulmány arról, hogy miért olyan nehéz észrevenni az ÖSSZES hibát egy szövegben. Még azoknak is, akik ezzel foglalkoznak. 

 

A munkám ráadásul kizárólag akkor látványos, ha hibázom. Az senkinek nem tűnik föl, ha egy szöveg hibátlan. (Oké, még SOHA nem olvastam hibátlan szöveget, állítólag nem is létezik tökéletes szöveg.)

Bezzeg a legapróbb hibánál is megkapom/megkapjuk testületileg a tízmillió nyelvtannáci/fociszakember/orvos szakértő országában, hogy mennyire alkalmatlan vagyok/alkalmatlanok vagyunk arra, amit csinálok/csinálunk.

Szóval higgyétek el nekem, hogy az olvasás is munka, nem csak az írás.

Mondd csak, írogatsz még?

Lackfi János írta ki a több mint százezer követőt számláló Facebook-oldalára tavaly májusban a következő posztot, amiből csak néhány mondatot idézek:

„Pár kérdés, amit kötelező feltenni egy íróembernek

Mondd csak, írogatsz még?

És ezek az izé… versek… izé, amiket szoktál írni… szóval ezek szövegek most vagy művek… vagy ilyen esszék? És akkor a költemény, az mi? Meg a próza? Olyat is szoktál? Na, ne nézz má ilyen furán!

És akkor így ülsz otthon, és várod az ihletet?

És tényleg van, aki ezért pénzt ad ki?

Figyu, pénzt nem kapsz érte, nem? Az olyan illúzióromboló volna!

Na de így megrendelésre nem lehet írni, nem? Mert az már nem olyan, izé, művészi, nem?

De ezt ugye nem lehet tanulni? Csak vagy tudja valaki, vagy nem, ugye?

De azért rím van benne?

És azért úgy lehet érteni, amiket írsz? Vagy nem baj, ha senki nem érti?

És így el tudnád mondani, milyeneket írsz? Csak röviden, mert időm nem nagyon van.

És akkor ezt is meg fogod most írni, hogy mi itt találkoztunk itt az aluljáróban? Hű, ez tök izgi!

És akkor mindig van nálad toll, papír, hogyha rád jön az ihlet?”

Rengeteg remek komment van a poszt alatt, most csak egyet idézek:

„Apám költő, műfordító volt. A családi anekdota szerint anyai nagymamám igen rosszallta a frigyet, mert a vő »nem csinál semmit, csak egész nap ül, és néz ki az ablakon«. Ő így látta.”

Azért van valami rendes munkád is, nem?

Már Csepelyi Adri is írt arról egy kiváló riportot a karantén idején, mennyire rosszul reagáltunk össztársadalmi szinten a zenészek kétségbeesésére, amikor egyik pillanatról a másikra az összes bevételi forrásuk elapadt.

Rengeteg támadás érte őket, mert „büdös nekik a munka”.

A cikkben Adri nagyon szépen levezette, miért vannak speciális helyzetben a zenészek, na meg azt is, hogy a zenélés igenis munka. Nagyon „rendes” munka.

Sajnos majdnem minden kortárs művészetnél felmerül ugyanez a sztereotip hozzáállás: „Művészkedsz még?” – kérdezik a félismerősök a festőt vagy a szobrászt. Csodálom, hogy visszafogott válaszokat kapnak.

Vagy amikor megkérdezik az opera-énekesnőt: „És egyébként mivel foglalkozol még?” Az éneklés is munka. A festés is. A szobrászat is. A zenélés is, és az írás is. Igen. 

 

Szécsi Noémi közölt nemrégiben egy igen érdekes publicisztikát Az írók pénze címmel a Litera oldalán arról, hogy anyagi tekintetben is milyen mostohán bánunk/bántunk az íróinkkal. Megtudhatjuk belőle például, hogy „Az 1882-es költségvetésben az irodalomra fordított egyetlen (apróbb) tétel az elszegényedett hazai írók segélyezése”.

Sajnos azóta sem igazán változott a helyzet. Igen kevés író él meg kizárólag írásból. A különböző ösztöndíjak pedig sokszor még inkább elmérgesítik az irodalmi élet szereplői között amúgy is létező feszültséget. „Aki valamennyire is belülről ismeri az írótársadalmat, tudhatja: elég tíz fillért meg egy fadorongot bedobni közénk, és mi magunk rövid úton elintézzük egymást” – így kezdte írását Szécsi Noémi.

Ha látom a plakáton, elhiszem!

Még az internet kora előtt hivatalos voltam a főleg orvosokból álló társaságba egy hozzám igen közel álló személlyel, aki történetesen író. Engem hívtak, őt nem ismerték. Soha nem hallottak róla korábban. Látszott a tekintetükön: úgy gondolják, lódítunk azzal kapcsolatban, hogy az illető valóban író.

Épp akkoriban játszották az egyik színdarabját a Játékszínben, és nagy betűkkel szerepelt a neve egy óriási hirdetésen a körúton. Tehát tényleg neves írónak számított már akkor is.

De attól, hogy ők nem ismerték, testületileg úgy döntöttek, csak kitaláltuk.

A legközelebbi ismerősöm, aki hívott, egyenesen felelősségre vont azért, mert itt „handabandázunk, és leégetjük őt ebben az illusztris társaságban”.

Kénytelen voltam megkérni, hogy menjen el a lakásától ötszáz méterre lévő színházhoz, és nézze meg azt a plakátot. Tényleg megtette. Becsületére legyen mondva, utána felhívott, és megkövetett. Majd újra elhívott, most már kifejezetten kettőnket, ugyanabba a társaságba. Valahogy nem volt kedvünk menni…

„Szerintem ilyet én is tudnék, csak nekem van rendes munkám”

Nagy kérdés, mi számít tehát „rendes” munkának. Én azt mondom, bármi munka lehet, amihez ért az, aki csinálja.

Az írás munka. Még akkor is, ha a takarító néni, aki húsz éve jár hozzánk, képtelen fölfogni, hogy én azért hívom őt, mert a munkámmal kell foglalkoznom, nem pedig a takarítással, a munkámért kapott pénzből fizetem őt.

Nekem tényleg az a munkám, hogy üljek egy számítógép előtt, és olvassak meg írjak. Azzal pedig, hogy percenként megkér egy apróságra, vagy kérdez valamit tőlem, megakasztja a munkát. Mert ez nem olyan mechanikus folyamat, amilyennek kívülről tűnik. Benne kell lenni. Gondolkodni kell hozzá. A Time-ban megjelent cikkben kutatásokra hivatkozva azt írják, hogy

„[…] miközben agyunk mindössze testünk súlyának körülbelül két százalékát teszi ki, a test energiafelhasználásának húsz százaléka ennek a szervnek a működtetésére megy el”.

Jó lenne elismerni egymás munkáját

A „naplopó művészek, bohém, link alakok” valószínűleg nem tudnák megírni, megrajzolni, zenei harmóniákba rendezni, valamilyen anyagban megformázni, eltáncolni, lefotózni, egyszóval megörökíteni az utókornak azokat a fontos érzéseket, amelyekre azt mondjuk összefoglaló néven, hogy művészet, ha nem gondolkodnának mélyen azokról a jelenségekről, amelyek körülvesznek bennünket a saját korunkban. Shakespeare is kortárs volt valaha. Több mint négyszáz évvel a halála után mégis borzongunk a színművei láttán.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Egy igen jeles színházi gondolkodó és színházi szerző öccse most épp gázóra-leolvasóként dolgozik, és azt mondta nemrégiben egy író ismerősömnek, hogy az ő bátyja is „írogat színdarabokat”. De az író ismerősöm „biztosan nem hallotta még a nevét”. No, hát, jelentem, hallotta. Mindenki hallott róla Magyarországon, akinek fontos a kultúra.

A művészet attól él, ha éltetjük, befogadjuk, elismerjük, és rangján kezeljük. A művészet segít abban, hogy megismerjük magunkat, és a világunkat, amiben élünk.

A táncművész nem „táncikál”, a fotóművész nem „kattintgat”, az író/újságíró nem „írogat”, a szobrász nem „művészkedik”, a zenész meg a színész nem „csak játszogat”.

Dolgozik. Azt csinálja, amihez ért. Értsétek meg, ez bizony munka, méghozzá nem is könnyű.

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rawpixel