„A sport a gyerekért van, nem a szülőért” – Szülők a pálya szélén

–

„Nekünk céljaink vannak”

„Helló! Melyik a te gyereked? Ja, az a nagydarab? Na, neki aztán nem kell futni, elég, ha beáll az ellenféle elé! Hát az meg ki? Te ismered? Nézd már, hogy önzőzik, nem passzol! Na végre.

EZ AZ, KISFIAM! MENJÉL! 

Mindennap edzek a gyerekkel, felveszem videóra, és küldöm a legjobb kluboknak. Már több külföldi ajánlatunk van. Játék az nincs – az edzés a játék. Nekünk ugyanis céljaink vannak.

Én is majdnem világsztár lettem, csak hát, a térdem.

VIGYED VÉGIG, FIAM, NE PASSZOLJ!

Ügyes a tiéd is, csak látszik, hogy nincs foglalkozva vele. Mi nem állunk meg az ovifoci szinten. Már átálltunk a sportolói étrendre is, senki nem állít meg…

RÚGD BEEEEEEEEEEEE!!!”

Mondhatnám, hogy ez a „párbeszéd” az én élénk fantáziám szüleménye, és hogy a valósággal való bármilyen egyezés nemhogy a véletlen műve, hanem egyenesen lehetetlen. Vagy mondhatnám azt is, hogy ez egy lejegyzett „párbeszéd”, ami egy teljesen átlagos szombat reggelen hangzott el egy úgynevezett Bozsik Tornán (aminek az a lényege, hogy a sport megszerettetése jegyében nem hirdetnek eredményt, csak minden tornán minden csapatból kiemelnek és oklevéllel jutalmaznak egy-egy aznap jól teljesítő játékost). A fantáziátokra bízom, hogy a kettő közül melyik az igaz. Akármelyik is, ez természetesen egy szélsőség, és a legtöbb szülő egyáltalán nem ilyen. Persze vannak, akik tényleg elkötelezettek, és ettől még nem lesznek feltétlenül olyanok, mint az előbb idézett szülő.

A következőket egy anyuka mesélte, aki nem szerette volna, ha a nevét feltüntetem (ahogy a témában nyilatkozó többi érintett sem):

„Számomra nem kérdés, hogy a gyerekeim sportolnak, és azt is elvárom tőlük, hogy lehetőség szerinti a maximumot nyújtsák benne. Nem azért hozzuk-visszük őket rendszeresen edzésre, hogy ellógják a futást, vagy máshova figyeljenek, amikor valamilyen feladat van. De nincs gond velük ilyen téren, és szerintem látszik is, hogy hol veszik ezt komolyan a szülők, és hol nem. A sportolásnak igenis vannak terhei, amiket a szülőknek kell cipelniük a megfelelő étrendtől a szükséges felszerelésig, de motivációt is adni kell a gyerekeknek, és ez a legfontosabb. 

Ha egy gyerek azt látja, hogy én nem sportolok semmit, akkor nyilván nem tekint hitelesnek, amikor azt mondom, hogy az edzés fontos. 

Nem kimondottam az a cél, hogy sportolók legyenek, hanem az, hogy fegyelmet és céltudatosságot tanuljanak, ami később nagyon hasznos lesz számukra.”

Annak ellenére, hogy ez az anyuka tényleg elég határozottan képviseli a sport fontosságát, nem hiszem, hogy vállalhatatlan dolgokat mond a gyerekeinek (vagy más gyerekeknek) verseny közben a pálya szélén. 

Vannak kevésbé lelkes szülők, akiknek néha púp a hátán a sport, de azért csinálják

Ez az anyuka egyedülálló szülőként időnként tehernek érzi a gyereke ambícióját, de kitart: „Bevallom őszintén – bár ezt a gyerekem elől is igyekszem titkolni –, számomra nagyon fárasztó aktívan sportoló gyerek szülőjének lenni. 

Még kicsi, így heti háromszor kell vinni edzésre, és majdnem minden hétvégén van meccs is, általában kora reggeltől – ez rengeteg elfoglaltság nekem is. 

A gyerekem viszont imádja, és a rendszeres sport szerintem is fontos. Néha azért vágyom rá, hogy ő ne legyen ilyen lelkes, és ellógjunk egy-egy edzést – de nem. Úgyhogy a szándékom ellenére sportanyuka vagyok, és igyekszem megtalálni magam ebben a szerepkörben.”

Egy másik anyuka már most arra készül, hogy néhány év múlva ő is hasonló szerepkörbe kerül:

„A lányom egyelőre iskolai keretek között sportol hetente kétszer, és ez tökéletesen kényelmes szülői szemszögből. Ettől függetlenül szerintem egy-két év múlva szintet lépünk, és keresünk valamilyen egyesületi lehetőséget, mert a saját élményeim alapján nagyon fontosnak tartom a gyerek- és tinikori egyesületi sportolást. A lazább lehetőségek ugyanis magukban hordozzák azt, hogy kikopnak, ezt pedig nem szeretném – de azt sem, hogy a gyerekem élsportoló legyen. 

A cél az, hogy ne csak random mozogjon, de ne is ez legyen az életünk középpontjában, és ahogy körülnézek, ebben nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt.

A heti rendszerességű mozgás pozitív fizikai hatásai mellett szerintem az is fontos előny, hogy egy egyesületnél egy másik közösséghez is tartozik, mint az iskolában. Addig viszont iskolai, családi és tábori élményeket gyűjtünk, hogy olyan sportot tudjon választani, amihez tényleg van kedve. Ez ugyanis szerintem mindennek az alapja.”

Egy másik család eljutott oda, hogy otthagyják az egyesületet, mert számukra nem volt tartható az, amit elvártak tőlük. Az apuka így foglalta össze: „Amikor jeleztük, hogy a családi nyaralás miatt a fiunk nem megy az edzőtáborba, akkor az edző egyértelműen kimondta, hogy ez nem így működik. Már korábban is érzékeltük, hogyha egy-egy edzés vagy verseny kimaradt valamilyen program miatt, akkor kicsit számonkérőn tudakolták, mi volt az elmaradás oka. De az nem volt kérdés, hogy a nyaralást választjuk az edzőtáborral szemben, így elköszöntünk a klubtól. Ősztől 

új helyet keresünk, ahol megtorlás nélkül lehet hiányozni, hiszen nekünk csak a rendszeres sportolás a célunk, nem az olimpia.”

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy minden egyesületi sportolás óriási terhet ró a szülőkre, de ez szerencsére nem teljesen igaz. Vannak olyan klubok, csapatok, ahol nemcsak a szakemberek nem veszik ennyire komolyan a dolgokat, de még a szülői közösség is jó:

„Nekem nagyon pozitív a tapasztalatom a sportszervezés szülői oldaláról, van egy csetcsoportunk, ahol az együtt sportoló gyerekek szülei beszélik meg a napi ügyeket, hozzuk-visszük egymás gyerekeit, ha valaki késik, mindig akad, aki kisegíti. Ez azért is nagy könnyebbség, mert többen vannak, akik az iskolából mennek edzésre, és olyankor elég egy szülő négy gyerek átszállítására, a többieknek pedig csak az edzés végére kell odaérniük. Nem tapasztaltam olyasmit, hogy bárki túl komolyan venné az edzést, az edzők is rugalmasak. A legtöbb család azért járatja a gyerekét, hogy sportoljon valamit.” 

De mit mondanak a gyerekekkel foglalkozó szakemberek?

Egy szintén neve elhallgatását kérő utánpótlás-fociedző szülőkkel kapcsolatos tapasztalatai nem túl jók: „Megdöbbentő, hogy egyes szülők mit engednek meg maguknak a pálya szélén. Van, aki az én munkámat szeretné elvégezni, és megmondja, hogy milyen összeállításban és milyen utasításokkal küldjem pályára a gyerekeket. Olyan szülő is akad, aki minden egyes edzésen ott van, mindig felhívja a figyelmemet a saját gyerekére, és ugyan nem mondja ki, de egyértelmű, hogy azt szeretné: kiemelten bánjak vele. Volt olyan, aki konkrétan megmondta: azért fizeti az egyesületi díjat, hogy élsportolót csináljunk a gyerekéből. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy az említett gyerek fele ennyire sem volt elkötelezett. 

Néha elképedek, hogy egy barátságos óvodás, kisiskolás meccsen milyen beszólások érkeznek a pálya széléről – a »taposd el« még a finomabbak között van. A focihoz mindenki ért, és ezt a legtöbb szülő nem is titkolja. 

Az, hogy én amúgy éveket tanultam azért, hogy edző legyek, nem igazán érdekli őket. Persze a munka része az is, hogy ezt kezelni kell valahogy, de erre egyébként nem készítenek fel az oktatáson. Az álmom az, hogy az edzéseimre ne jöhessenek be a szülők – de óriási felzúdulás lenne, ha ezt bevezetnénk.” 

Egyébként a komoly akadémiákon igenis az a rendszer, hogy a szülőnek nincs helye az edzésen, de ott a legtöbb esetben nagyon erős a szülői elköteleződés arra, hogy sikeres sportoló legyen a gyerekükből, és az edzésre senki nem tekint úgy, hogy a szórakozás a célja. Ez a kisebb kluboknál kicsit más, ott kettős cél van: az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat ÉS ezáltal is javuljon a teljesítményük.

Egy kisebb fővárosi utánpótláscsapat egy olyan szülői tájékoztatót adott ki, ami egy komplett, megfelelő viselkedést bemutató kisokos, és ami nemcsak leírja, hogyan álljon hozzá a szülő a gyereke sportolásához, hanem kutatási információkkal és szakértői idézetekkel meg is indokolja, miért ez az ideális szülői viselkedés: 

„A sport a gyerekért, nem a szülőért van.

»Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.« (Carl Gustav Jung)

»A sportoló gyermekek egy része nem érzi magában a megfelelő adottságot, hogy a szülők magas elvárásainak megfeleljen, így megszűnik a sporttevékenység.« (Budavári Ágota)

Elvárások a szülők irányába:

• fiatal sportoló szállítása, 
• a sporttevékenység támogatása, 
• a versenyeken való részvétel, 
• az iskola, versenyek és családi élet összeegyeztetése, 
• kapcsolattartás az edzővel, 
• biztos pont nyújtása, 
• támogatás és szurkolás a mérkőzéseken. 

A szülő nemcsak jelenlétében, hanem érzelmi szinten is egyre inkább bevonódik. Kettősség jelenik meg: 

ahogy a szülő az idő elteltével és az elvárások növekedésével egyre inkább bevonódna, a sport keretrendszere egyre inkább kitolja a szülőt a gyerek mellől, ami érzelmileg megterhelő lehet a szülő számára. 

DE! Ez nem azt jelenti, hogy a sportolónak nincs szüksége a szülő támogatására. A szülő részéről a közepes mértékű bevonódás növeli a gyerek önértékelését és a motivációját. A gyerekek a szülői mintát követik, ezért kerülendő a kritikus hozzáállás és a szélsőséges megnyilvánulások. Az edző is referenciaszemély, ők is próbálják ezeket kerülni. A szülő pozitív megerősítéssel támogassa a gyereket. Hagyja az edzőre a kritikát.

Sportág, egyesület, edző kiválasztása után a szülő sportszakmai szerepe csökken, innentől az edző felelős a szakmai munkáért, ezt el kell fogadni. A túlzott szülői bevonódás alááshatja a sportoló-edző közötti bizalmi kapcsolatot. Fontos a kölcsönös tisztelet, az elfogadás és az őszinte, nyílt, folyamatos kommunikáció, mivel az edző nem lát mindent, a szülő pedig jobban ismeri a gyerekét, hiszen más szemszögből, más közegekben is látja. Fontos tisztázni, hogy a tagdíjért cserébe milyen elvárásokat támaszt a szülő. A cél közös: a gyerek jól érezze magát, jól teljesítsen. Fontos a fejlődésorientált szemlélet, az eredményközpontúság helyett.”

Van egy sportszakmai kifejezés, amit az utánpótlás-nevelésben külföldön már régóta használnak, 

ez az úgynevezett „car coaching”, ami azt takarja, hogy a szülő edzésre menet megmondja a gyereknek, hogy mit hogyan csináljon – mindenféle szakmai háttér nélkül. 

Ez a szakemberek szerint is káros, és az előbb idézett dokumentum is kitér rá: 

„A gyermekben nagy a megfelelési vágy a tekintélyszemélyek felé, igy a szülő és az edző felé egyaránt. Az esetlegesen előforduló eltérő tartalmú utasítások, kérések komoly frusztrációt eredményezhetnek a gyermekben, amely kihatással lehet a teljesítményére. A gyermekek 5-12 éves koruk között a saját teljesítőképességük határait próbálgatják. Ezek önálló megtalálása és felállítása pozitívan hat az önértékelésükre, ellenkező esetben csökkentértékűnek érezheti magát a gyerek. Az edző azon dolgozik teljes erejével és tudásával, hogy kihozza a gyerekből, valamint a csapatból a legtöbbet. Az edző munkájával kapcsolatos értékítélet (szóban vagy testbeszéddel), a szülőtől származó utasítások a gyermek számára mind olyan tényezők, amelyek az edző fókuszát elterelhetik a munkájáról. A szülő folyamatos kontrolljának elengedése növelheti a szülő és az edző között levő bizalmi kapcsolatot.”

Mert hát igen, szülőként is egyértelmű, hogy ez valóban bizalmi kapcsolat, hiszen mi legjobb esetben is maximum a pálya szélén lehetünk néhány évig a gyerekünket segítve – a pályán sosem –, és egy idő után már a szélről is háttérbe kell vonulnunk. És egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezébe adjuk a gyerekünk terelgetését, akár a kritikus kamaszéveken át. Szóval érdemes megkeresni a családunkhoz legjobban passzoló lehetőséget akkor is, ha melós, és sok sportágat és együttműködési formát kell hozzá kipróbálnunk.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Thomas Barwick