Mózes Zsófi: A tanárnő tudja-e vajon, hogy milyen, ha megaláznak?

–

Azoknak a gyerekeknek a szülei fordultak az ATV Híradójához, akiket egy nyírmeggyesi általános iskola tanára hasonló módszerekkel büntetett. Az esetről nyáron szereztek tudomást a szülők, a történteket jelezték az iskola vezetésének is, a pedagógus azonban azóta is az intézményben tanít.

„Nagyon rossz érzés volt így, az egész osztály előtt” – mondja a riportban az egyik gyerek, akit azért vetkőztetett alsóneműre a tanár, mert futkározott az aulában, majd hozzáteszi, félt, hogy a pedagógus veszekedni fog vele. A gyerekek sokáig nem is mertek beszélni az esetről. „Szégyellte magát, hogy le kell vetkőznie, és le kellett venni a kis pólóját, és pont akkor nem volt rajta top, mikor ez megtörtént” – mondta egy édesanya, aki a történtek után másik iskolába íratta a gyerekét, mert nem érezte biztonságosnak, hogy ez a pedagógus továbbra is az intézményben taníthat. Egy másik szülő azt mesélte, hogy a gyereke,

miután le kellett vennie a topját is, a kezével takarta a mellkasát, „hogy ne szégyenüljön meg még jobban az osztály előtt”.

A szülők közül azóta többen feljelentést tettek, vannak, akiket tanúként már meg is hallgattak. Az ATV egyébként kereste az iskola igazgatóját, aki nem kívánt nyilatkozni, a tankerület vezetője pedig megbeszélésen volt – így sajnos nem ért rá az üggyel foglalkozni.

Feszít a düh, keresem a szavakat. Azon gondolkodom, vajon milyen témában lehet halaszthatatlan megbeszélése a tankerület vezetőjének, miközben a rendőrség „kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt” rendelt el nyomozást. Vajon mi lehet fontosabb annál, mint hogy újabb és újabb gyerekeket kényszerít ruhátlanul az osztály elé egy pedagógus? Az az ember, aki a gyerekek biztonságáért felel, akinek a hivatása, hogy jó példával járjon elöl. Ő vajon tudja-e, hogy milyen érzés a szégyen? Hogy milyen nap mint nap azoknak a szemébe nézni, akik olyan kiszolgáltatott állapotban láttak, amiben sosem lett volna szabad?

És tudja-e vajon, hogy mit okoz a kontrollvesztés – különösen, ha a saját testünk felett nem rendelkezhetünk?

Feszít a düh, keresem a szavakat. Szeretném, ha elképzelné, csak egy pillanatra belegondolna, hogy milyen nyomot hagyott a gyerekekben. Csak képzelje el, hogy mások olyan dolgokat tesznek a testével, amit nem akar. Nem tud tiltakozni, nem tud ellenkezni, nincs kontrollja felette. Hogy úgy vetkőzteti valaki, hogy ő maga nem akar meztelen lenni – főleg nem mások előtt.

Képzelje el, mi vár később azokra, akik már gyerekkorukban ezt élik meg. Hogy fognak tudni határt húzni, kiállni magukért? Visszautasítani a nem kívánt közeledést, a nem tetsző érintéseket? Hogyan tanulják meg, hogy a szégyen nem a testünkhöz való kapcsolódás feltétlen velejárója? 

És tudnak-e majd újra bízni? Elhiszik-e vajon, hogy van tanár, aki segíteni akarja őket, és létezik olyan közeg, ahol tiszteletben tartják a határaikat?

Feszít a düh, keresem a szavakat. Azokat, amikkel a gyerekekhez fordulnék. Szeretném, ha tudnák, hogy ami történt, nem az ő hibájuk. Hogy nincs olyan rosszalkodás, csíny vagy hiba, amiért jogos büntetés lenne megalázni őket. Hogy ez olyan szintű árulás, a bizalmukkal való visszaélés, amit soha nem lett volna szabad megtapasztalniuk.

De elmondanám azt is, hogy rendben van, hogy nem mertek szólni. Hogy nagyon erősek, amiért megpróbálták legyőzni a szégyent, és bátrak, amiért végül a szüleikhez fordultak.

Aztán a szülőkhöz fordulnék én is. Mert van, akinek nem kérdés, de sok családban mégis, hogy hisznek-e a gyereknek, kiállnak-e érte, megvédik-e, amikor hasonló helyzetbe kerül. Tudom, hogy nem könnyű szembemenni a rendszerrel, fellépni a köztiszteletben álló pedagógus ellen, amikor minden, ami a kezükben van, a gyerek szava. Amikor a tankerületi vezető is bagatellizálja a dolgot, sőt legszívesebben a szőnyeg alá söpörné az egészet. Nincs itt semmi látnivaló, családbarát ország vagyunk, lapozzunk, kérem! Hadd tanítson tovább a pedagógus, aki sorra alázza a diákokat! Hogy van, akinek problémája van ezzel? Az keressen nyugodtan másik iskolát! 

Feszít a düh, keresem a szavakat. De a szülőknek hála, már dolgozik bennem a remény is. A remény, hogy lassan elkezdünk hinni az áldozatoknak. Hogy meghalljuk azt is, aki halkan tud csak szólni. Hogy kiállunk egymásért, a gyengébbért, a kisebbért. Hogy a bántalmazás nem hülyeség, amit a gyerek kitalál, és csak attól, mert valaki felnőtt, a szava nem feltétlenül ér többet.

És bízom benne, hogy idővel, de eljutunk majd oda is, hogy senkinek sem jut eszébe megalázni másokat – legyenek bármilyen kicsik vagy nagyok.

Mózes Zsófi