Kusōzu: A test lebomlásának 9 állomása – Japán válaszok a halálfélelemre

–

Koporsózárási pánik

Egy rózsánál soha senkinek eszébe nem jutna, hogy megőrizze az örökkévalóságig annak bimbó formáját. Mintha a virágok esetében meg tudnánk látni a szépet a különböző fázisokban, az épp csak megszülető rügytől kezdve az elhullott szirmokig. 

A halál, azt hiszem, először komolyabban a húgom hirtelen távoztakor kezdett el foglalkoztatni. Akkoriban szerettem volna, ha meggyőződésemmé válik – nyilvánvalóan azért, hogy az ő halálát ne végként, csupán változásként tudjam felfogni –, hogy a halál nem a nagy semmibe való belezuhanás, csupán ajtó, amin keresztül az egyik létezésből a másikba léphetünk át. Nem érdekelt, igaz-e, lila-e ez az elgondolás vagy sem, engem megnyugtatott.

Ma már – 48 évesen – alanyi jogon is sokat foglalkozom az elmúlással. Azt szoktam mondani: nekem nem kapunyitási, hanem koporsózárási pánikom van –, bár a pánik azért erős kifejezés arra, amit érzek. Inkább arról van szó, hogy

nagyon szeretem az életemet (nagymamámhoz hasonlóan, aki mindig azt mondta: ő egy „lelkes élő”), szeretnék minél tovább ebben az örömtengerben fürdőzni, amit számomra a napok adnak.

A hiúság szerencsére soha nem kínzott, így őszinte érdeklődéssel figyelem a testemben nap mint nap bekövetkező változásokat. Az öregedésnek képes vagyok látni az esztétikáját, tetszik a ráncok, a fonnyadó külső szépsége. Sokkal inkább aggaszt a kedvenc testrészem, az agyam mulandósága: mi lesz, ha nem leszek már a jelenlegi kapacitásom birtokában?

A halál: a legnagyobb tanítómester

Megkérdeztem az Instagram-oldalam követőit is: nekik milyen a halálhoz való viszonyuk? Hogyan, milyen módszerrel barátkoznak az elmúlással? Mi zavarja őket jobban: a halál gondolata vagy az öregedésé?

Valaki azt írta – roppant tanulságos! – két életmentő műtéttel a háta mögött megtanult átértékelni mindent. Más elismeri: oly mértékben képtelen szembenézni az elkerülhetetlen véggel, hogy még gyászolni sem tud rendesen.

Paulát a teste fonnyadása aggasztja, Bettinát inkább a demencia, mindenképp szeretné elkerülni, hogy a vége felé terhet jelentsen a családja számára. Sokan írták: a kiszolgáltatottságtól félnek leginkább. 

Nórát nem is a maga, hanem a szerettei halála tölti el félelemmel, már kisgyerek kora óta üldözi az elvesztésüktől való rettegés. Van, akit a fájdalom nyomaszt, és olyan is, akit a halállal járó méltatlan helyzetek.

Kata annyira nem fél a haláltól, hogy már végrendelkezett is: „megmondtam a férjemnek, ha bekrepálnék, a növényeimet adja oda egy iskolának”.

Jó páran csak az utóbbi időben, egy bizonyos kor felett kezdtek el a halál kérdésével foglalkozni, azóta viszont szinte minden nap eszükbe jut: hogyan lesz? Mi jön utána? Nelli azóta töpreng ezen a kérdésen, hogy gyerekei születtek, és igyekszik úgy élni, hogy ne legyenek lezáratlan ügyei másokkal.

Olyan válaszadókból is akadt szép számmal, akik már el tudták fogadni az elkerülhetetlent. „Ha menni kell, akkor menni kell” – írta valaki. Lili is úgy véli: muszáj megbarátkozni a gondolattal, hiszen úgyis bekövetkezik.

„A halál utáni nemlét ugyanolyan, mint a születés előtti nemlét, és ez megnyugtató”

– írja Zsófi.

Sokakat egy közeli hozzátartozó halála döntött le a lábukról. „Anyukám hirtelen való tragikus elvesztése sokkolt, nem tudom elfogadni.”

Katát megnyugvással tölti el a halál gondolata: végre egy olyan létállapot, ahol nem kell ügyeket intézni, csekkeket befizetni. Nincs más, csak a végtelen nyugalom.

Többen is írták: a halál az élet tiszteletére tanít. Ezzel pedig el is érkeztünk a témánkhoz, Buddha gondolataihoz, aki azt mondja: a halál a legnagyobb tanító, hiszen általa elsajátíthatjuk az alázatosság képességét, megszabadulhatunk a hiúságtól és a büszkeségtől. A halál lerombolja az embereket megosztó kaszttal és hittel kapcsolatos korlátokat, hiszen minden élőlényért elkerülhetetlenül eljön a halál.

Azoknak, akiket rettegéssel tölti el a vég, a megsemmisülés gondolata, talán e buddhista szemlélet megnyugvást hozhat: eszerint a halál nem a semmibe való zuhanás, hanem egy folyamat, amelyben az elme újraszületik egy másik létformában. A haláltól való félelem leküzdése pedig a megvilágosodás, a nirvána felé vezető út része.

Nem Instagram-kompatibilis, épp ettől szép

Különösen a mai világban érdemes szerintem foglalkoznunk azzal, hogy tudatosítjuk magunkban a test mulandóságát. Melynek ugyanúgy része az öregedés (jobb esetben!), mint a test oszlása. 

Ha valamitől félsz, arra nem az a megoldás, hogy struccpolitikát folytatsz, és igyekszel nem is gondolni rá. Épp ellenkezőleg (nekem legalábbis ez vált be): közel kell menni hozzá, megnézni, szemlélődni, megvizsgálni alaposan. Rendszerint ilyenkor kiderül: nem is annyira rémisztő, csak távolról tűnt annak.

A halált senki emberfia nem kerülheti el, az pedig, hogy mikor jön el értünk a vég, teljességgel kiszámíthatatlan. Ahogy a buddhista tanítás mondja: a halál egy pillanat alatt eljön, és ideje váratlan.

Csak egy lélegzet választ el minket a következő élettől.

A halál pillanatában pedig nem fog számítani sem a hírnév, sem az összehordott vagyon, sem a társadalomban betöltött hatalmi pozíció.

A halál esztétikája

Mi errefelé még a festészetben is igyekszünk romantizálni a halált. Voltak persze olyan időszakok, mint a nagy pestisjárvány utáni évszázadok, amikor még Krisztus testét is betegnek, zöldnek, hullafoltosnak  ábrázolták (pl. Matthias Grünewald, Hans Holbein vagy Rosso Fiorentino). Az európai-nyugati festészetben az elhunyt viszont mégis inkább úgy néz ki, mint aki épp csak elaludt.

Ezzel szemben Japánban kíméletlenül – egy természetbúvár kíváncsi és nyitott érdeklődésével szemlélik a test leépülését. Szembenéznek azokkal a szakaszokkal is, amikre pedig igyekszünk még véletlenül sem gondolni. Ez a Kusōzu, a 14. és 18. század között kialakult művészeti megközelítés, mely kilenc (ritkán tíz) stációban mutatja be, mi történik velünk azután, hogy megszűnt a szívünk dobogni.

„A bomló holttest kilenc szakasza” című művészi megközelítés lélegzetelállító grafikai pontossággal ábrázolja az emberi holttest bomlását. Az ember életének utolsó pillanatától kezdve dokumentálja a folyamatokat a felpüffedésen keresztül egészen a csontok teljes széthullásáig. 

Kusōzu 

A Kusōzu rögzíti a testnek a bomlás során történő összes fontosabb szakaszát, tudományos precizitással és kérlelhetetlenséggel. Nincs benne semmi szépelgés, csak a puszta tények, kendőzetlenül. 

Kobayashi Eitaku (1843-1890) A kurtizán teste a bomlás kilenc szakaszában (1870) című műve a műfaj egyik legismertebb példája. Az első festmény a díszes ruhában pihenő kurtizánt ábrázolja, kezében legyezővel. A második képen már meghalt, meztelenül fekszik, csupán egy lepedő fedi el a testét úgy-ahogy. A harmadik képen a holttest elszíneződik és felpuffad, majd elkezd szétesni, sebek keletkeznek a bőrön. Az ötödik képen a tetem nedvezeni kezd. Majd következik a bomlás: a testen – melyben egykor mások lelték örömüket – most sebek tátonganak, láthatóvá téve a belső szerveket. A hetedik képen a holttestből kutyák, madarak lakmároznak. Az utolsó előtti képen már csak a kurtizán csontjai láthatók, amelyek az utolsó jelenetben szétesnek, és porrá válnak. 

Maranasati, a halál meditációja

A buddhizmus egyik alapvető tana: a halál és saját mulandóságunk elismerése elengedhetetlen lépés a megvilágosodás eléréséhez. A Maranasati (azaz: haláltudatosság) meditáció, ahogy a neve is mutatja: abban segít, hogy tudatosítsuk magunkban a halál elkerülhetetlenségét.

A halálra való emlékezés, az elmúlás elfogadása egyúttal az aktuális pillanatban való jelenlétet is hangsúlyozza. A gyakorlat célja nem az, hogy rettegjünk a haláltól. Sokkal inkább arra próbál ösztönözni: éljük tudatosabban és értékesebben az életünket. 

Azzal pedig, hogy a tested bomlásának visszataszító részeit is elképzeled, nemcsak a halált sikerülhet elfogadni, de az öregedéshez, a ráncokhoz, táskákhoz, hurkákhoz és petyhüdéshez való viszonyod is sokat javulhat.

Ma, amikor nemhogy a halál gondolatával, de még az öregedéssel sem tudunk megbarátkozni, ahol egyre nagyobb teret nyernek a fiatalító beavatkozások és a karcsú test gyógyszeres módon való elérése, amikor mindenhonnan az az üzenet ömlik ránk, hogy kizárólag a külső az értékes, úgy gondolom, kiemelten fontos foglalkozni a mulandósággal, a test törékenységével és az elkerülhetetlen véggel. Aminek bizony része a tetemünk szép lassú oszlása is. 

Porból lettünk, és a végén porrá leszünk mind.

Források: Buddhanet, WellcomeCollection, HistoryToday, AmusingPlanet

Fiala Borcsa