Képzeld el, hogy az éjszaka közepén két férfi beront a szobádba,

kirángatnak az ágyadból, megkötözik a kezedet, és beültetnek egy sötétített ablakú kisteherautóba. Senki nem mond semmit, nem tudod, kik ezek az emberek, vagy hogy hová visznek.

A legtöbb túlélő beszámolója hasonló módon kezdődik.

Ez évente 120 ezer kamasz tapasztalata az Egyesült Államokban és több közép-amerikai országban.

Olyan tapasztalat, amelyre egy több milliárd dolláros iparág épült.

Magát az iparágat, az angol troubled teen industrynak nevezi, amely a problémás tinédzserekre fókuszál. Ez alapvetően több száz, főleg Utah és Wyoming állambeli farmot és tábort, viselkedési és mentális problémákra megoldást kínáló programot takar.

Ezek a programok és az alapjukat adó sokk- és átnevelő terápia az 1960-as években vált népszerűvé, a hagyományos pszichológia valamelyest elfajzott mellékágaként.

Ekkor kezdtek szinte gombamód szaporodni az olyan bentlakásos iskolák, táborok és intézmények, amelyek elsősorban mentális és viselkedésproblémák, étkezési zavarok, szuicid gondolatok és különböző addikciós problémák gyógyítását ígérték a kétségbeesett szülőknek.

Mivel az amerikai egészségügy, különösképpen a bentlakásos pszichiátriai intézetek és rehabok sokaknak megfizethetetlenül drágák, az ezeknél olcsóbb, de ugyanolyan eredményt ígérő programok sok szülő számára az egyetlen megoldást jelentették. A táborokban alkalmazott módszerek azonban távol állnak a terápiától.

Mivel számos ilyen program Utah államban, a keresztény fundamentalizmus és a mormon hitközösség amerikai fellegvárában található, így sok esetben a vallásos befolyástól sem tekinthetünk el. Nagyon sok fiatal olyan „viselkedési problémák” miatt kerül be a programba, mint a homoszexualitás, az ateizmus vagy a házasság előtti szex. A programba bekerülő fiatalok szülei sokszor vallásos meggyőződéseik miatt nem hisznek a pszichológiában vagy a mentális betegségekben, így egyetlen lehetőségnek, a valláshoz visszavezető, sokszor akár átnevelő terápiát is kínáló programokhoz fordulnak. Mégis a programok nagy része nem kapcsolódik semmilyen egyházhoz vagy hitközösséghez.

Ezekről az intézményekről, táborokról és az egész iparágról pár évvel ezelőttig alig lehetett tudni valamit.

A legtöbb túlélő nagymértékű fizikai és lelki traumával távozik a programból. Sok esetben a távozás feltétele egy hallgatási megegyezés aláírása, és persze az illető is inkább elfelejteni szeretné a vele történteket, mintsem a nagyközönség elé tárni.

Az elmúlt évben viszont több híresség is a nyilvánosság elé állt a saját történetével, illetve a közösségi médiában – nem túl nagy meglepetés, de főleg a TikTokon – is elkezdett terjedni a #BreaktheCodeSilence hashtag, amely alatt a túlélők osztják meg történeteiket. A hashtag maga is utalás egy, a táborokban bevett büntetési gyakorlatra: a fiatalokat gyakran ítélik valamilyen izolált „magánzárkára” vagy némaságra, amelynek során nem szólhatnak a társaikhoz, vagy azok nem szólhatnak hozzájuk. 

A táborok és programok sokszor eltérők ugyan, a módszer ugyanaz

Számtalan, különböző fantázianéven futó programot és szervezetet lehet találni, ám egy közös: az elzártság. A táborok, amelybe az ágyukból elrabolt kamaszok megérkeznek, jobb esetben rönkfa házakból álló létesítmények, rosszabb esetben tényleges sátortáborok az erdő közepén, amelyeket az ottlakók a tábor ideje alatt folyamatosan építenek. A különböző, szintén

a civilizációtól tisztes távolságra található farmokra – az államokra tipikusan jellemző ranchekre – érkezőket szintén folyamatos fizikai munkára kényszerítik.

A programok hivatalos oldalain általában hosszas leírásokat találni arról, hogy a könnyebb fizikai munka, a természet közelsége, a fegyelem és az alapvető túlélési képességek elsajátítása nyomán a problémás gyerekek mentális állapota is a helyére billen, arról azonban kevésbé esik szó, hogy mindez milyen körülmények között történik.

A legtöbb túlélő ugyanis arról számol be, hogy folyamatos fizikai, esetenként szexuális erőszak éri őket

Ehhez társul a nyilvános megaláztatás, a folyamatos pszichológiai sakkban tartás, de az alvás, valamint a táplálék megvonása is rendszeres.

A beszámolók alapján a programok által alkalmazott kultúrsokk-terápia, amelynek az elrablás és az említett – szerintem nyugodtan kijelenthetjük – kínzás is a része, arra szolgál, hogy megtörjék a problémás kamasz akaratát és személyiségét, kizökkentve ezzel a „zavart mentális állapotból”, hogy mindezek után képes legyen befogadni az „értékeket”, amelyeket a tábor átadni kíván.

A programokban részt vevők életét tovább nehezíti, hogy hacsak nincsenek életveszélyben, szinte semmilyen hozzáférésük nincsen orvosi ellátáshoz, sokszor a rendszeresen szedett gyógyszereiket sem kapják meg.

Az alultápláltság, elfertőződött sebek, de akár a hipotermiás állapot is gyakori visszatérő eleme a beszámolóknak.

A szökést nagyon sokan megpróbálják ugyan, de szinte senki sem jár sikerrel

Egyrészt, ezek a létesítmények legtöbbször tényleg erdős hegységekben vannak elrejtve, ahonnan többnapi járásra van bármilyen civilizáció, másrészt, a farmokat és táborokat üzemeltető szervezetek nagy létszámú biztonsági szolgálatot tartanak fenn, pont a szökések megelőzésére. A mentális és fizikai igénybevétel, a bezártság és a folyamatos félelem szintén nagy visszatartó erő, a szökött fiatalokat pedig a táborba visszatérve általában a többi lakó előtt, nyilvánosan büntetik meg, nyilvánvalóan példát statuálva ezzel.

A táborokban sajnos az öngyilkossági kísérlet vagy halálos „baleset” sem ritka.

Több túlélő és az átnevelő terápia ellen küzdő szervezet munkája nyomán mára elkészült egy – folyamatosan bővülő – lista a programban elhunyt fiatalokról; 1971 óta 191 emberről van szó. A nevek mellett megtalálható a programé is, amelyben az adott fiatalok részt vettek, és a haláluk oka (amelyet vagy hivatalos forrásból vagy szemtanúk elmondása alapján rögzítettek). A neveket és az okokat olvasni egészen torokszorító: egy „terápiás célú” bokszmérkőzés utáni agyvérzés, menekülés közbeni lövés, hőguta, fagyhalál… A legtöbb ilyen eset mellett azonban az egészen felületes „restraint” áll, ami gyakorlatilag a lefogást vagy lekötözést takarja.

Az itt elhunytak és a programban részt vevők életkora 10–18 éves kor között mozog. A résztvevők magaviseletüktől, a szüleik hiszékenységétől és tartalékaitól függően három hónaptól akár négy-öt évig terjedő időtartamot is tölthetnek a programban. 

De hol a fenében vannak a szülők? Hogy lehet ez legális?

A kérdés teljesen jogos. Talán az egyik legszörnyűbb aspektusa az egész iparágnak és minden programnak a masszív, hazugságokkal és eltussolásokkal teli propagandagépezet és „tanácsadó”-hálózat. A programok honlapján mosolygó kamaszok, boldog beszámolók fogadják a szülőket. A program „szakemberei” részletesen elmagyarázzák a gyermekükért a legtöbb esetben őszintén aggódó szülőknek a terápia előnyeit. A szülők pedig a papírok aláírásával – és a havi pár ezer dolláros díj kifizetésével – ideiglenes felügyeleti joggal ruházzák fel a programot. A szülők havonta leveleket kapnak a gyerekektől, ezeket természetesen a program üzemeltetői ellenőrzik. A személyzet fotókat készít a fiatalokról túrázás vagy valamilyen foglalkozás közben – amelyeken, a beszámolók alapján mosolygásra, pózolásra utasítják őket –, illetve felkészítik a szülőket, hogy a programban lévő kamaszok gyakran könyörögnek és hisztérikusak hazalátogatáskor vagy telefonhívásokkor, ez azonban a „gyógyulási folyamat” természetes része, így nem kell hinniük a saját gyerekeiknek.

Ezekkel az intézkedésekkel pedig szinte teljesen hiteltelenné teszik a fiatalokat a szüleik előtt, főleg, hogy általában már a programba kerülésük előtt sem volt fényes a viszonyuk, hiszen a szülők általában utolsó mentsvárként találnak rá a programokra.

A jó marketingnek köszönhetően sok program áll kapcsolatban iskolai tanácsadókkal, akik jóhiszeműen ajánlják azt a szülőknek. Ezek a programok elsősorban nem csekély profitot hozó vállalkozásokként működnek, és mivel önmagukat nem hirdetik pszichiátriai vagy pszichoterápiás szervezetekként, így kibújhatnak az ellenőrzések alól.

A távoli, elzárt elhelyezkedés miatt a balesetek vagy halálesetek eltussolása is könnyebb, alig pár esetnél kerül sor tényleges tárgyalásra.

A programok kegyetlenségéről csak az utóbbi egy-két évben hallani egyre több beszámolót, ám az sem könnyíti meg a dolgot, hogy akár olyan befolyásos személyiségek is szoros összeköttetésben állhatnak a táborok és ranchek tulajdonosaival, mint a tévés show-műsor-vezető, Dr. Phil.

Akik megtörték a csöndet

A két talán leghíresebb túlélő Paris Hilton és Danielle Bregoli. Danielle, a fiatal, nagyszájú és az édesanyja elmondása alapján kezelhetetlen 13 éves kamasz lány pár évvel ezelőtt, Dr. Phil műsorában tűnt fel először, és a beszólogatásai nyomán gyorsan mém is lett belőle. (Dr. Philnek van ugyan doktorija pszichológiából, de nem tényleges pszichiáter, csupán egy beszélgetős, alapvetően mentális és interperszonális problémák megoldásával foglalkozó show-műsor házigazdája – a szerző.)

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Dr. Phil Danielle-t, és mint később kiderült, több, a műsorban feltűnő fiatalt küldött egy Turn About Ranch nevű programba. Danielle, aki azóta Bhad Bhabie művésznévvel rapkarrierbe kezdett, tavaly emelte fel a hangját a program és Dr. Phil ellen. A programról és a vele történtekről egy YouTube-videóban számolt be részletesen.

Paris Hilton kamaszként szintén megjárt több ilyen programot, 2020-ban beszélt erről először. A dokumentumfilmjében elmeséli az elrablását, a szökési kísérletét, amely után a tábor személyzete a többi fiatal előtt összeverte, illetve beszél arról is, hogy egy másik ilyen programban folyamatosan gyógyszerezték.

Paris azóta is szószólója az ügynek, több szervezetet is támogat, amelyek a hasonló átnevelő terápiás programok teljes megszüntetéséért harcolnak. Azt is elmondja a filmben, hogy a mai napig, azaz lassan 20 éve, gyötrik még rémálmok a táborbeli idejéről és arról, hogy éjszaka elrabolják a saját ágyából.

Az túlélők bátorságának hála egyre többet és többet tudunk arról, mi folyik ezekben a programokban, de ez csak a jéghegy csúcsa. Sajnos egy több milliárd dolláros bizniszről beszélünk, ráadásul problémásnak bélyegzett kamaszok szava áll befolyásos felnőttekével szemben.

Európában nem hallani ilyen programokról, remélem, nem is léteznek, de az amerikai példa ijesztően jól mutatja, milyen mélységekig használják ki a legvédtelenebbeket.

Ha tovább tájékozódnál, vagy elolvasnád néhány túlélő beszámolóját angolul, ITT megteheted.

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / aldomurillo