Pedig 14 éves koromban, amikor egy gyönyörű, augusztusi, nyári szüneti napon, hajnali fél hétkor kiparancsolt egy rohadtul szigorú hang az edzőtábori ágyamból, pontosan ezekkel a szavakkal, hogy: „Jó reggelt, uraim, tíz perc múlva a pálya szélén várom önöket!”, akkor nem arra gondoltam, hogy az életem csodálatos irányba változik éppen.

Aztán amikor az említett szigorú hang tulajdonosa szűk tíz perccel később a félálomban didergő csapatunk mellett állva mosolyogva megnyomta a stopper indítógombját, ami egyúttal azt jelentette, hogy onnantól harminc percünk volt körbefutni az orfűi tavat, ami hat és fél kilométert jelentett dimbes-dombos terepen, akkor pláne nem ujjongtam. Majd amikor visszaértem, és közölték velem meg még néhány másikkal, hogy a harmincperces szintidő nem sikerült, ezért reggeli után, még a kilencórás délelőtti edzés előtt ÚJRA körbe kell futni a tavat, akkor különféle vívóedzők szisztematikus és rituális gyilkossági tervein gondolkodtam. De ne szaladjunk talán ennyire előre (érted, szaladjunk…)!

Amikor elkezdtünk vívni járni, 1986 ősze volt. A BSE egy sikeres, normális, nagyon kellemes vívóklub és nagyon profi környezet volt. Heti kettő, aztán három, majd négy edzés, hétvégén versenyek. A teremben fiúk-lányok vegyesen. Sportsikerek, -kudarcok.

Harmincöt évvel később egy csendes délután egyszer csak belém csap, hogy a szinte unalmas-sablonos felszín alatt mennyi mindent kaptunk ott mi, akik kitartóan lejártunk edzésre. Milyen visszafizethetetlen, meghálálhatatlan, felfoghatatlan csomagra tettünk szert abban a sokszor álmos, sokszor nagyon is hangos teremben.

Először is olyan kondíciót kaptunk, olyan testet, izomzatot (én 10 és 18 éves korom között), hogy lényegében a mai napig abból élek. Amiatt nehéz elhíznom, aránylag könnyű lefogynom, könnyű több év lustálkodás után újra normális kondiba kerülnöm, azért nem fulladok meg egy lépcsőn. Ha semmi mást nem kaptam volna, már ez is elég szép csomag, nem? Pedig ez csak egy darabja, a logikus része. Ahogy egyébként a fegyelem, a koncentráció, a siker, a kudarc, a csapatmunka, a büntetés, a jutalom, mint az élet kulcsfontosságú tartozékai, szintén itt kaptak számomra értelmet. Hogy mit jelentenek igazából. Az iskolán kívül itt voltak az első nagyok-kicsik, fiúk-lányok, tehetségesek-szorgalmasak-lusták élményeim. És évekkel, évtizedekkel később értettem meg egyik-másiknak a jelentőségét. 

Ahogy annak is, hogy alig két éve jártunk vívni, amikor a felnőtt válogatott kardcsapat elhozta Szöulból az olimpiai aranyat. Négy évvel később Szabó Bence Barcelonából a kard egyéni aranyat. Ott álltunk 12-13 évesen egy sima hétvégi korosztályos kardversenyen, és ilyen emberek jöttek le bírónak. Ilyenek álltak ott, hogy megnézzék a fiatalokat. És amikor 15-16 évesen már mi is korosztályos válogatók közelébe kerültünk, amikor már engedtek minket egy-egy felnőtt versenyen elindulni, akkor néha vívhattunk velük. Összehasonlításképpen ez olyan, mintha teniszezni mentünk volna, és a hétvégi versenyen Agassi meg Djokovic állt volna a túloldalon. Meg sem tudtunk szólalni. Már attól ki voltunk borulva, hogy tegezhettük ezeket az embereket. Amikor pedig már mi is régi motorosoknak számítottunk, és ezek közül az emberek közül valaki a nevünkön szólított minket, arra szavakat se találtunk.

Én még voltam olyan edzésen odaát a Vasasban (közel volt a két vívóterem egymáshoz, szerveztek közös edzéseket olykor), amin ott ült az öreg Gerevich Aladár bácsi (hétszeres olimpiai aranyérmes, tizennégyszeres világbajnok, harmincnégyszeres magyar bajnok vívó, edző – a szerk.). Volt, hogy odaszólt, mondott egy-két tanácsot. Ahogy ezt írom, feláll a szőr a karomon, az akkora dolog volt.

Ismerem, ismertem, ismerhettem személyesen az elmúlt harminc év valamennyi olimpiai és világbajnokát, az edzőiket, a pályafutásukat. Van olyan, aki felnőtt világbajnok lett egyéniben, de amikor 14 évesek voltunk, szinte mindig megvertem. Büszke vagyok rá a mai napig.

És mindaz, amit eddig leírtam, közel sem a lényeg. Az ugyanis az a néhány ember, akik a saját edzőink voltak a saját klubunkban. Akik a 80-as években, a harmincas éveikben járva nemcsak az edzőink, de a nevelőink is voltak. Akik a saját idejükből edzőtábort szerveztek és tartottak nekünk. Akik ránk szóltak, ha bunkók voltunk, akik ott voltak, amikor elbújtunk zokogni egy elviselhetetlenül elszúrt asszó után, akik őszintén ragyogó arccal néztek ránk, amikor egy vidéki kadettversenyen harmadikok lettünk, akik a 90-es évek legelején osztrák versenyekre hurcoltak minket a saját Wartburgjukban meg Daciájukban, a hétvégéiken, amik tulajdonképen az első nyugat-európai utazásaink lettek – ezek máig felejthetetlen élmények.

Akik őszintén törődtek velünk, akik lebasztak, ha kettes lettem biológiából, hogy mégis mit képzelek? Bizony ám! Akik egyenként, személyre szabottan, képességek, személyiségek, adottságok szerint fejlesztettek minket, nulla pénzből, gondolom, jó szar fizetésért, puszta elhivatottságból, puszta emberi nagyságból, a sport, a gyerekek szeretete miatt. 

 

Akik úgy adták ránk a korosztályos válogatottmelegítőt, ha kiérdemeltük, hogy korosztályos válogatottak lehessünk, hogy annak a felelősségét nem lehetett nem érezni. Akik kiparancsoltak hajnali egykor az edzőtáborban, ha pihenőidőben csajozgatni, bohóckodni, nagyfiúskodni támadt kedvünk, és kurvára ott álltak mellettünk a kivilágított pályán, amíg a 10 büntető kört, 100 guggolást, 50 fekvőt és a többi horror szörnyűséget megcsináltuk. 

És akik tudták, ha a nagymama beteg, ha valakinek az apja elveszítette a munkáját, akikben úgy bíztak a szüleink is, hogy vidékre, külföldre adtak velük akármennyi időre.

Akiket nem véletlenül szólítottunk Mesternek, és a vívóteremben nem véletlenül volt „tiszteletem” a köszönés minden edzőnek. Tizenegy és harmincöt évesen is. Ott nem volt olcsó haverkodás, pedig életre szóló barátságok szövődtek.

Ott nem volt lazáskodás, amíg versenynaptár volt, pedig volt sörözés edzőtáborban a nagyoknak. De aki berúgva jött haza éjjel, az olyan letolást kapott, hogy attól a mai napig elsápadok. Akiről pedig meghallotta az edző, hogy tiszteletlenül beszél az ellenfélről, annak nagyon egyértelműen elmagyarázták, hogy mi itt ellenfelek, és nem ellenségek vagyunk, és a vívó nem véletlenül tiszteleg a fegyverével asszó előtt, és nem véletlenül nyújtja a kezét asszó után.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Olyan csomagot kaptunk fizikai alapokból, koncentrációra való képességből, emberségből, a sport szeretetéből, tiszteletből, alázatból, egymásra figyelésből és csapatmunkából, hogy azt soha életemben nem tudom meghálálni. Olyan útravalót kaptunk az élet minden területére, amit évtizedeken át fedeztem fel időről időre a saját viselkedésemben, gesztusaimban, tök mindegy, hogy más sportágról volt szó, vagy egy kutya kemény tárgyalótermi helyzetről. És évtizedekkel később is összekacsintunk, sőt mosolyogva üdvözöljük egymást egykori hatalmas ellenfelekkel, akárhol futunk össze.

Úgyhogy kedves Miki bácsi, Pali bácsi, Gabi bá, Tamás bácsi (és drága Kornél bácsi, isten nyugosztalja!), és mindenki, aki csak foglalkozott velünk, tanított és edzett minket, vigyázott ránk, vitt és csiszolt minket – kérem, engedjék meg, hogy 30 évvel később, itt és így is megköszönjem azt, amit nem lehet megköszönni. Az odaadó, önzetlen, elképesztő munkát, a figyelmet, a szeretetet, az odafigyelést, az emberséget, ami mindannyiunkat egyértelműen jobb emberré tett. Hálásan, szívemből, nagyon szépen köszönöm!

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/romrodinka