„A betegségem következménye egy börtönbüntetéssel ért fel” – Kiss Péter Pál paralimpikon az Elviszlekben

–

Négy-négy-négy

Kiss Péter Pál (barátainak és ismerőseinek csak Petya) kajakozó, az ország talán legismertebb paralimpiai sportolója, idén Párizsban is bizonyított, de az olimpiai aranyon kívül más érdemeket is fel tud mutatni: négyszeres világbajnok, négyszeres Európa-bajnok, és négyszer választották meg az Év Magyar Parasportolójának. És mindehhez még csak 21 éves. Amikor épp nem szakmányban nyeri a díjakat, akkor másodéves a Testnevelési Egyetemen, a jövőben szeretne majd sportpszichológiával is foglalkozni.

Péter egy kis baranyai zsákfaluból származik, ahol élvezhette a vidéki élet minden szépségét. Temérdek klassz emléket őriz a gyerekkorából, de mosolyogva vallja be: a bátyjával igazi rosszcsontok voltak, sokat csavarogtak. Szülei pékek (aminek voltak határozott előnyei: az édesapja mindig vitt nekik kakaós csigát az iskolába), úgyhogy egy időben általuk inspirálva szakács szeretett volna lenni.

Megfázásból lebénulás

Nyolcéves volt, amikor megtámadta a szervezetét egy ritka autoimmun betegség, a Guillain–Barré-szindróma, és kerekesszékbe került. „Lényegében a szervezetem megtámadta saját magát.” Péter a pécsi gyermekklinikára került, ám mivel a betegség nagyon ritka, két teljes hónapon keresztül ott sem tudták diagnosztizálni. „Ennek a betegségnek nagyon széles a spektruma, pár hónap után akár teljesen meg lehet gyógyulni belőle.” Az, hogy hogy alakul a betegség lefolyása, sok mindentől függ, magyarázza Péter. Van, hogy a tüdőt támadja meg, akkor légpalack segítségével tud csak a páciens létezni. Ő úgy gondolja, elképzelhető, hogy az ő esetében az is probléma lehetett, hogy későn vették észre a bajt, és addigra rögzült az az állapot, amin már nem lehetett nagyon javítani.

A kórházban mellette egy olyan fiú feküdt, akit egy hónappal később hoztak be, hasonló tünetekkel. Mivel addigra az orvosok nagyobb rutinra tettek szert, az ő esetében gyorsabban megszületett a diagnózis, így ő a gyógyulása után fel tudott állni. 

A végtelen világból az ágyhoz kötve

Péter sajnos nem volt ilyen szerencsés. „Nagyon nehéz volt ezt megélni” – meséli. Úgy érezte, a betegség a szabadságát vette el tőle. Az erdők, mezők szabad tere után nem csupán a négy fal közé lett szorítva, de tulajdonképpen az ágyból sem tudott kikelni. „Hihetetlenül nagy szabadságvesztés volt, ami a börtönnel ért fel.” Egy darabig ráadásul reménykedett benne, hiszen az orvosok is biztatták: a rémálom elmúlik, ő pedig fog tudni járni. Csak bő fél évvel később vált mindenki számára bizonyossá: az állapota végleges, kerekesszékben fogja leélni a hátralevő életét. „Ott volt a mélypont, amikor ez tudatosult bennem.”

Idő előtt felnőni

Budapestre került, a Bethesda Gyermekkórház rehabilitációs részlegére. Itt megtanították neki azokat az alapvető dolgokat, amikre a hétköznapi életben szüksége lesz. A bő kétszáz kilométeres távolság ellenére a családja végig igyekezett őt támogatni, de így is előfordult, hogy egy hónapig nem találkozott a szüleivel. „Korán fel kellett nőnöm.”

A váltást az édesanyja sem tudta jól kezelni, meséli.

A sportnak rengeteget köszönhet, a mozgás volt az, ami a mély depresszióból kirángatta.

Először úszni kezdett, az segített neki újra formába lendülni. Ez számára azért is fontos volt, mert a betegség miatt meghízott, a lába pedig elvékonyodott, ezek miatt sokat csúfolták. Az úszásban rögtön kiviláglott a kivételes tehetsége: száz mellen országos bajnok lett. Idővel kajakozni is elkezdett, de azt egy darabig másodlagos tevékenységnek tekintette. Végül azért döntött a kajak mellett, mert azt remélte, abban a sportágban jobban ki tud bontakozni. 

Ne a betegség mondja meg, hogy ki vagy

A kajakozás aztán visszaadta neki azt, amit nyolcéves korában elveszített. „Amikor kimentünk a nyílt vízre, ugyanazt a szabadságélményt kaptam meg, mint a betegség előtt.”

Nagy ambíciókkal vágott bele a sportolásba, a benne lobogó tüzet a csak azért is szenvedélye táplálta. „Attól függetlenül, hogy hátrányból indulok, hogy vannak veszteségek az életemben, így is ki lehet hozni belőle a maximumot.” A szüleitől is szorgalmat, kitartást tanult, ami szintén segítette az útján.  

Így van ez jól

A környezetében azonban nem mindenki értette, mire fel ez a nagy lendület és a szárnyaló tervek. A faluban is inkább úgy álltak hozzá: maradjon veszteg, ne akarjon dolgozni, vegye csak fel szépen a segélyt és a juttatásokat, törődjön bele a sorsába. „Mondtam nekik, hogy én biztos, hogy nem.” Tanulni akart, és jó munkahelyen dolgozni, ki akart törni abból, amibe a betegség kényszerítette. „Nehéz volt, mert nem elég, hogy az ember belülről marcangolja magát, de közben meg kívülről is kapja ezeket a bántásokat.”

Már nem bánja, hogy az élettől kapott egy ekkora terhet, mert cserébe nagyon sok jó dologban van része, úgy érzi, a javára tudta fordítani a kihívásokat.

A műsor további részében Péter mesél még a legkedvesebb versenyéről, ami még mindig bizsergéssel tölti el, ha rágondol. Arról, hogy milyen egy sima gimnáziumba járni egyedüli kerekesszékesként, és hogy milyen volt így ismerkedni. Van az emberben egyfajta pesszimizmus, állítja, ami miatt nehéz eldönteni: a másik valóban rá kíváncsi, vagy csak jófejkedni akar? Beszél a sportpályafutása fontosabb fejezeteiről is, és elmondja, hogy mit szólt a családja (náluk addig a sport kimerült a fociban) ahhoz, hogy belőle élsportoló lett. És milyen volt,  amikor ráébredtek: független, erős férfi lett belőle, aki nem szorul a szülei segítségére. Nehéz időszakon vannak túl a családjával, mondja. „Helyére tettük a dolgokat. Most már jó minden.”

Fiala Borcsa