–

Először is, érkezz meg! (akkor is, ha épp otthon vagy)

Számomra jelenleg otthon dolgozó anyaként (de egyébként is) az egyik legnagyobb kihívás, hogy „át tudjak kapcsolni” a különböző szerepköreim között. Egyik pillanatban még ezt a cikket írom, egy perccel később (jellemzően a cikket félbehagyva) vesztésre állok römiben, és azon gondolkozom, hogy mi legyen a vacsora vagy a húsvéti menü. Juditnak van erre egy szuper gyakorlata:

„Ha rá kell hangolódnunk valamire, akár éppen a gyerekeinkkel való foglalkozásra, akkor ez segíthet. Lehet teljesen láthatatlanul is, csak fejben végezni, de nyugodtan bevonhatjuk a kezünket is. Végezhető akár még hazaérkezés előtt az autóban, a liftben, az ajtó előtt, vagy a fürdőszobában.

  • Hunyd le a szemed, a két kezed emeld a fejed felé, tenyérrel az arcod felé fordítva, öt-tíz centi távolságra.
  • Vegyél egy óriási levegőt, és lassan, nagyon lassan, milliméterről milliméterre, mintha két láthatatlan sínen csúszna, kezdd el lefelé húzni a kezedet az arcod előtt.
  • Ha kell, közben lélegezz újra egy nagyot. Ahogy lélegzel, érezni fogod, hogy a feszültség a csukott szemed mögött átzizeg a fejeden, a nyakadon, és valahol a mellkasod környékén lassan oldódik.
  • Ismételd meg egyszer-kétszer, érezd, ahogy a vállad is kicsit elernyed, mintha letennéd a kinti terheket.
  • Mondhatod magadban nyugodtan, hogy „Érkezz meg!”, magad elé képzelheted a gyereked vigyori pofiját, amint örül neked.

Érdemes kipróbálni, szuperül működik!”

Persze, ha már megérkezett az ember, akkor célszerű benne is maradni a pillanatban. De mi van akkor, ha állandóan jelez a telefon közben?

A tudatos szülőség terjesztői

Judit és Orsi az AbracadabraWorld alapítói még mielőtt anyák lettek volna, mindfulness-szemlélettel, azaz tudatos jelenléttel élték az életüket – ez a munkájukban is sokat segített, mert az is folyamatos készenlétet kíván (Juditnak és Orsinak közös kommunikációs ügynöksége van, én innen ismerem őket). A mindfulnessnek része a tudatos jelenlét mellett a jóga és az ítélkezésmentes kommunikáció. Ez utóbbi azért fontos, mert éppen emiatt figyelnek arra, hogy nem mondanak olyat, amiről egy szardarabnak (pardon) érzed magad, ha nem vagy rá képes. Sőt, bevallják, hogy a gyakorlatok és egyáltalán a diskurzus a mindfulness-szülőségről azért vannak, mert nekik sem megy mindig. Így különösen értékesek a gondolataik és ötleteik.

Freund Judit és Fónyad Orsi

„A pingelt szülő pillanatnyilag nem elérhető”

Orsi azt mondja, a telefonról nem véletlenül érezzük, hogy nagy mumus a tudatos jelenlétben… tényleg az, főleg, ha gyerekekről van szó:

„A legtöbb gyerek rettentő rosszul reagál arra, ha a szülő kezébe telefon kerül, vagy csak odaugrik megnézni egy e-mailt. Így tudatosan meg kell teremteni azokat a laptop- és telefonmentes időszakokat, amikor nem nézünk oda, nem vesszük fel, nem nyomkodjuk, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy valaki a Messengeren pötyög nekünk.”

Én egy ideje leszoktam az éjszakai töltésről, amikor viszont nappal töltőn van a telefonom, akkor direkt a hálóba teszem be, ahova csak aludni járunk, így teremtve meg egy-két telefonmentes órát. De ezen kívül sajnos nagyon rosszul megy, hogy ne nézzem meg, főleg, mert könnyű a munkára fogni.

Judit is megerősíti, hogy csak ez segít:

„A gyerekkel való játék vagy tanulás során mindenképpen érdemes a mobilt konkrétan félretenni, mert amúgy nagy az indíttatás a nyomkodásra. Viszont érdemes kipróbálni, hogy félreteszed, mert tapasztalatom szerint a gyerekek automatikusan elkezdenek jobban viselkedni, ha velük vagyunk, rájuk figyelünk, és nem a telefonunkra.”

A gyerek olyan, mint egy parkolóóra

Ráadásul Juditnak van egy szuper hasonlata, ami megmagyarázza, hogy miért érdemes 100 százalék odafordulással lenni a gyerekeink felé… hogy aztán másfelé is tudjunk fordulni:

„A gyerekek reakciója teljesen kiszámítható. Egyszer

olvastam egy remek hasonlatot: egy parkolóórát hoztak példaként, bedobunk pénzt, és egy időre rendezzük a helyzetet, nem kell folyamatosan ott állni. A gyerekeink is hasonlóképpen léteznek. Amint az »érzelmi parkolóórájukat« feltöltjük, utána ők fognak minket faképnél hagyni, mert eszükbe jut valami más, egy másik játék, vagy egyéb.

Szóval, ha megkapják tőlünk egy kis ideig a 100 százalékos odafordulást, akkor megnyugszanak, és pörögnek tovább, alkalmat adva nekünk is azokat a bizonyos üzeneteket csekkolni.”

Ezt még ezekben a vészterhes, home office-os időkben is meg tudom erősíteni, hozzátéve, amit Judit sem titkol el, hogy ez persze nem mindig megy úgy, ahogy elképzeltük. És néha hiába játszottunk egy jót, ha utána haladni szeretnénk, de mégsem megy. 

 

Napirendek „lógósidővel” és listák, amiket nem kell azonnal végigpipálni

Először is álljon itt a saját tapasztalatom: ha valamit csinálnod kellene (munka, ebéd, pakolás, akármi), de éppen benne vagy a korábbi teendőben, vagy a gyerekednek szüksége van rád, akkor nem fogsz tudni hamarabb továbblépni a következő feladatra, ha az előző alatt folyamatosan azon pörögsz, hogy késéseben vagy. Egyszerűen méltósággal kell késni, elvégre nem vagyunk királyok (vagy királynők, igény szerint). Ráadásul egy végigidegeskedett társasozás vagy a folyamatos sürgetéssel abszolvált öltözködés csak feszültté tesz minden szereplőt, attól pedig még nehezebben lépünk át a következő pontra. Ezen segít a rugalmas napirend Judit szerint:

„Tervezzük meg a napunkat körülbelül szülőként is, és ha van olyan intervallum a napban, ami esélytelen komolyabb feladatok ellátására, akkor azt is kalkuláljuk bele. Viszont megszabjuk magunknak azt, amikor már tényleg koncentrálunk és máshol vagyunk jelen, így egy idő után »a szervezetünk vekkere irányba fordít« minket abban az időben.” (Nekem erre van egy telefonos appom, amin békeidőben mindig beállítom, hogy mennyi időm van az adott feladatra, ITT írtam róla.)

Ehhez még gyakorló, évek óta home office-oló anyaként azt tenném hozzá: nem bűn azt mondani egy gyereknek (aki már olyan korban van, hogy ezt megérti), hogy „most nem tudok veled foglalkozni, eddig és eddig ezt és ezt kell csinálnom”. Én be szoktam állítani a sütő óráján, hogy lássák, meddig vagyok elfoglalt. Ilyenkor igyekszem alternatívákkal készülni, hogy ők mit tudnak csinálni amíg én dolgozom (mellettem színezni, egymással kártyázni… stb.), vagy ha valamilyen háztartási munkát csinálok, akkor felajánlom a csatlakozás lehetőségét (erre el szoktak menekülni).

Orsi a listákban hisz:

„Én nem napi listát csinálok, hanem hetit, mert az egy nap mindig elúszik, és kifejezetten frusztráló lehet az, hogy mennyi mindent nem csináltál még meg. De egy hétbe azért sok minden belefér.

Van egy olyan technika is, hogy készüljön mindjárt két lista. Az egyiken szerepeljen az, amit úgy gondolunk, hogy mindenképpen meg kell csinálnunk. Ezt nem kell azonnal megcsinálni! A másikon legyen mindaz, amit már egy ideje halogatunk. Na, ezt viszont csináljuk meg mielőbb! Én heti három olyan dolgot csinálok meg, amit már halogatok egy ideje. Ez a vállalásom. Egyszer csak elfogy.” (Biztos? – a szerk.)

Nekem a legújabb karantén alatt bevezetett trükköm a „fordított nap” – amikor mindenről (mármint „mindenről”) a gyerekek gondoskodnak (kisiskolás és nagyóvodás lányaim vannak). Ők „főznek”, ők rakják be a mosást, ők ágyaznak, pakolnak… stb. Alapesetben is együtt csináljuk ezeket, de az ilyen napokon csak ők csinálják, én nem segíthetek. Mielőtt még azt gondolná valaki, hogy én közben hátradőlve kávézgatok, természetesen a nap egy része arról szól, hogy titokban „mentem” a dolgokat, de ők kiválóan elszórakoznak közben. Én pedig eljátszom, hogy milyen könnyű napom van.

Mert bizony, a szülőknek is töltődni kell, akkor is, ha extra nehéz

Szerintem a jelenlegi, extra helyzetben ez a legrosszabb, hogy intézmények és családi segítség nélkül sokkal kisebb az esélyünk akár csak egy nyugalomban elfogyasztott kávéra is. Orsi szerint ezen csak az elfogadás segít:

„Az fontos, hogy saját magunknak is megtaláljuk azt a megnyugtató módszert, ami feldobhatja a napot, legyen az egy teraszon megivott kávé vagy egy rapid jógaóra. Ha pedig ez tényleg nem jön össze, mert még nagyon picik a gyerekek, nem alszanak egyszerre, nincs nagymama, a digitális oktatás miatt sok a teher… bármi, akkor még inkább fontos az ítéletmentesség, hogy ezt a »nyomorúságos« helyzeted ne címkézd, csak fogadd el. A jógában könnyebben tartasz ki egy ászanát, vagy könnyebben nyúlsz bele, csavarodsz lehetetlen pózokba, ha nem hagyod, hogy a tested feszítsen. Kilélegzed a feszültséget, és beleengeded magad ebbe.”

Juditnak is van egy jótanácsa, amivel csak egyetérteni tudok:

„Válasszunk tudatosan olyan játékokat, olvassunk olyan meséket, nézzünk olyan filmeket, amelyeket mi is élvezünk, de a gyereknek is jót teszünk vele. Ez nagyobb gyerekekkel nyilván könnyebb, de a kisebbekkel is próbálkozhatunk.”

Teljes mértékben csatlakozom ehhez, nálunk az első karantén hozta el a Harry Pottert és a römit. Ezek nélkül nem is tudom, hogy bírtuk volna ki.

Ha a kiborulás szélén állsz: hálacsengő, „big picture”, csak ezt a napot túlélni

Judit a hálacsengőt ajánlja azokra a napokra, amikor semmi sem jó:

„Szülőként is lehet pocsék napunk, amikor úgy érezzük, hogy belefulladunk a saját anyaságunkba. Ekkor állítsunk be egy képzeletbeli hálacsengőt. Azaz óránként emlékeztessük rá magunkat, hogy miért lehetünk hálásak. Nagyon hamar jobban fogjuk magunkat érezni.”

Orsi pedig azt, hogy csak az adott napra fókuszáljunk:

„Ha nem rágódunk folyton megtörtént, meg nem történt, vagy majd egyszer talán megtörténő eseményeken, sokkal jobban tudunk az aznapra fókuszálni. És ha mindig csak az aznapra, a soron következő kihívásra koncentrálunk, akkor rengeteg frusztrációtól óvjuk meg magunkat. Amikor még csak bölcsit keresgélsz, nem kell tisztában lenned azzal, hogy melyik középiskolát célozzátok meg.”

Ha pedig összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, nézzünk magunkra messzebbről, mondja Judit:

„Sokat segít egyes helyzeteket egy nagy képkeretbe behelyezni és kicsit messzebbről, kívülről ránézni. Tényleg számít, hogy már megint tíz percet késünk valamivel? Nem mindegy, hogy festékfoltos lett az a póló? Most őszintén, valóban zavar, hogy a gyerek a húslevesbe is ketchupot akar nyomni? És még sorolhatnánk… A legtöbb dolog, amikor elpattan valami, általában nem is az adott dolognak szól, hanem mi vagyunk valami másért feszültek.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Na de mit tehetünk, ha valami másért vagyunk feszültek?

Azt hiszem, ebben a pillanatban mindenkin van egyfajta feszültség, amitől elég nehéz megszabadulni. De próbálkozni azért lehet, például Judit felhős vagy lufis módszerével:

„Ha valami tényleg nagyon sok, nagyon fárasztó, akkor jöhet a felhőgyakorlat. Ezt a gyerekekkel is lehet játszani, de nekünk, felnőtteknek is segít. Nagy felhőket rajzolunk egy papírlapra, és belerajzoljuk, írjuk, hogy mi az, ami zavar minket. És mire néhány felhő megtelt, könnyebbé válnak a problémáink is.”

Ti ebben a pillanatban mit írnátok először a felhőbe?

Tóth Flóra


Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi