Vannak traumák, amik nem fejben, hanem mozdulatok szintjén raktározódnak el, és talán soha nem kerülnének elő, ha egy ismerős helyzet rájuk nem irányítaná a reflektorfényt. Ez a bizonyos helyzet azonban lehet gyógyító is – erről mesél Takács Dalma, aki egy thaibox-edzés segítségével írta felül a gyerekként átélt fájdalmát.
Kőrizs Kata három olyan társulatot ajánl, amelynek előadásain színészek és pszichológusok együtt mutatják meg mindennapi működésünk mozgatórugóit.
„Nem voltam képes meglátni, mitől, hogyan, miért sérülök meg állandóan. Nimi pedig fáradt, szomorú és tehetetlen volt, és csak nézte, ahogy küszködöm” – emlékezik vissza korábbi élethelyzetére Kristóf, aki egy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy pszichológustól kér segítséget.
És a küzdősportra gondolt már? – kérdezi a formálisan kedves pszichiáter, miközben pecsétet nyom a zárójelentésemre. Gyenge frusztrációtűrés, fokozott impulzivitás, érzelmi instabilitás. Szinte megsértődöm. Ez azért túlzás, nem? – szegezném neki, pedig valójában magamra ismerek a szavakban.
Az önismereti és terápiás folyamatok gyakran fájdalmas felismerésekkel járnak. Tisztulhat a kép, hogy miért is érezzük magunkat a jelenben nyomorultul. De mi van a felismerés után? Lehet-e előrelépni, ha folyton hátratekintünk?
Szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a vezetés közel sem csak a tudásról vagy a készségekről szól, hanem az önismeretről is. Lehetetlen ugyanis másokat azon túlra vezetni, ameddig te magad jutottál el pszichésen. És ez az érettség azt is feltételezi, hogy képes vagy felnőni a feladathoz, és kezelni, ha kell, gyógyítani, a benned élő gyereket.
Incelképző, szabadkőműves páholy, a férfiakat elnőiesítő csoport vagy a patriarchátus egy újabb intézménye, mely a toxikus maszkulinitást élteti? Sok a találgatás, van, aki rajong érte, mások pedig távolról figyelik a jelenséget. Férfikörök vezetőit és résztvevőit kérdeztünk, mi az igazság.
Az elmúlt 10 év kalandjai sok dologra megtanítottak: rugalmasabbá tették a komfortzónám határait, segítettek a perspektívaváltásban és az alkalmazkodásban, és arra is rámutattak, hogy bőven van még hova fejlődnöm – például a memóriámat és a megfelelési kényszeremet illetően. Elsőre nem hittem volna, hogy mindkettőn az útinapló segít majd.
Amikor Marilyn Monroe a második világháborúban megjelent az amerikai hadsereg koreai hadiszállásán, a katonák arcáról nemcsak a vágy sugárzott, hanem hazatalálás és hála is. A pokol kellős közepén belibbent, és magával hozta a harmónia illúzióját, ehhez pedig elég volt csak jelen lennie. Senkinek nem kellett megérintenie hozzá.
Egy életük van az anyáknak is, és igenis vágyhatnak a nyári szabadság ízére, a láblógatásra, a tombolásra egy fröccsel a kézben! Legalábbis Anna Eszter szerint.