Steiner Kristóf: Most elmesélem, hogy vagyok – Párizstól a rémálmaimig

–

Nem voltam valami jól az elmúlt egy hónapban

Szerintem szinte senki sem. Ha van ebben valami kicsit talán jó, az az, hogy az emberek megtanulták kimondani, hogy szarul vannak – mármint a „hogy vagy?” kérdésre. Szépen lassan azt hiszem, kivész a köztudatból, hogy ezzel kell köszöntenünk egymást közvetlenül a „szia” után, és inkább olyan beszélgetésekre tartogatjuk majd, amikor valóban van relevanciája megkérdezni.

Én sokkal jobban szeretem, ha valaki azt kérdezi tőlem találkozáskor: „mi van veled, veletek?” – ez jóval tágabb kérdéskör, és az ember maga döntheti el, kitér-e arra, hogy van, illetve azt is, milyen mélyen megy bele a történetmesélésbe. Arra lehet azt felelni: „most voltunk Párizsban, gyönyörű volt”, vagy azt, „napok óta nem alszom rendesen, és olyan furákat álmodom”. 

Mert a jó és a rossz dolgok nem annyira egymást követik, mint inkább egymás mellett léteznek – folyamatosan. Mint a tévében a csatornák – lehet kapcsolgatni közöttük, miközben mind egyszerre fut.  

Most elmesélem, mi van velünk, és azt is, hogy vagyok – Párizstól a rémálmaimig. Mert elég régen írtam. Hallgatagok voltunk a közösségi médiában is, mert mindent elmondtunk, leírtunk, amit el akartunk mondani a háborúról és a békéről, másról beszélni pedig egyszerűen nem tudtunk. Nemcsak online, hanem otthon sem. Nimi – Izraelben született férjem – szülei, Irit és Ezra egyszerűen nálunk rekedtek egy akkor még oly felhőtlennek tűnő vakációt követően, és őszintén szólva mindannyiunk számára meglepően nehezen funkcionáltunk, mi, akik közel nyolc éve majd’ mintacsaládot alkotunk. De ez most nagyon más helyzet volt. 

A szülők érthető módon tele voltak bizonytalansággal, félelemmel

Nimi előzékenyen, szívvel-lélekkel, de kicsit kényszeresen igyekezett folyton adni – nekik, én meg… Hát, én egyre csak zuhantam befelé, valamifajta légüres térbe, ahol egyre módszeresebben izoláltam magam mindentől és mindenkitől, mert minden erőfeszítésem ellenére képtelen voltam másfél hónapon át ország-városozni, meg reggel együtt kávézni, délután együtt bevásárolni, este együtt vacsorázni, és legfőképpen képtelen voltam visszatartani a szinte végletekig pacifista szemléletmódom hangsúlyozását, ha valaki szóba hozta a háborút. Márpedig valaki mindig szóba hozta a háborút. Bár a párom és a szülei is mindannyian a palesztinok alapvető emberi jogaiért, és Izrael igazságtalan kormánya ellen szólaltak fel, nemcsak most, de amióta ismerem őket, ezúttal (már megint csak érthető módon, mélyen és személyesen értintettekként) többet beszéltek arról, mégis mi lesz velük, mint arról, mi történik Gázában.

Nem jó érzés a családdal szemben állva állandóan felhozni az „igen, természetes aggódnotok, de mi itt vagyunk nektek, míg most a másik oldalon” narratívát. Bűntudatot vált ki, feszültséget kelt.

De ha befogtam a számat, még erősebb hasított belém a tehetetlenség érzése. Próbáltam másokkal megosztani mindezt, olyanokkal, akik hasonló cipőben járnak, de csak olyan válaszok érkeztek, amelyek még sötétebb jövőképet festettek elém:

„Szállj szembe mindenkivel, aki nem ért meg, az ellened van!”, vagy „Ne beszélgess politikáról, társadalomról, konfliktusról most – és ha ők megteszik, válts témát, vagy menj el sétálni, míg megnyugszol”.  Bár ez utóbbi békés megoldásnak hangzik, mégis milyen béke az, amely nem engedi, hogy arról cseréljünk eszmét, mi kellene a valódi békéhez. 

Annyit írtam már arról, hogyan osztja meg a társadalmunkat a fekete-fehér gondolkodás

Mindig abban hittem, hogy ha az extrém szélsőségek közti árnyalatokban gondolkodunk, biztonságban vagyunk. Most azonban világossá vált, hogy háborúellenesnek lenni, azt hangsúlyozni, hogy a világ összes gyermekéért egyformán felelősek vagyunk, épp olyan extrém elvnek tűnik sokaknak, mint a Hamász támogatása vagy a Netanjahu-kormány elvakult éltetése. Mi pedig közös életünk során először kezdtünk eltávolodni egymástól Nimivel. Nem voltak összebújós ágyban kávézások, nem voltak kettesben töltött gyertyafényes vacsorák, és nem voltak közösen alkotott kreatív projektek sem. Nem volt „mi”. Nekem – önző módon – csak ők voltak, meg én. Az irántuk érzett empátiám sem segített – természetesen nem tudtam haragudni rájuk, de magamra igen, és miközben maximálisan megértettem őket, magamat félreértettnek éreztem. 

Ez pedig pontosan az a helyzet, az az állapot, ami a legerőteljesebben triggereli a borderline személyiségzavart – a kirekesztettség, a sehova sem tartozás, az elhagyatottság érzése.

Így aztán megállíthatatlanul csúsztam lefelé ezen a spirálon. Egészen addig a pontig, míg fizikailag kiszedtem magam belőle, és léptem – az egyetlen olyan irányba, ahonnan gyerekkorom óta gombnyomásra fakad a fénysugár… Madonna felé. Igen, tudom, egy 42 éves, elméletileg intelligens és érzékeny férfitől ennél talán szofisztikáltabb megoldás volna várható, de visszanyúlni, visszatérni a tizenéves állapotba, mikor minden bajra gyógyír volt a „mit tenne Madonna?”, most működött – különösképpen, hogy Kinga barátnőmmel mentem a koppenhágai koncertre, aki nekem afféle meghosszabbított önmagam.

Kinga, Madonna, Koppenhága

Kingáról, férjéről Mátéról, és az ikrekről, Mannáról és Borókáról – keresztlányainkról – már sokat meséltem, például a Covid-lockdown esküvőjükről, és múlt héten az Adom a napom élő adását is velük, náluk kezdtük – a zenetévés évek óta vagyunk elválaszthatatlanok, félig már nálunk laknak Methanán. De arról még nem írtam, hogy a gyerekek megszületése óta a mi közös életünk is alapjaiban megváltozott, nemhogy a barátnőmé, aki két éve még zuhanyozni is csak percekre jutott el. Soha nem volt ekkora szükségünk egymásra és arra, amit a barátságunk jelent, ad, amit adhatunk általa. 

Máté mindeközben hősiesen állták a sarat a lányokkal. Huszonnégy óránk volt együtt – ennyi időre szállhattunk le a hullámvasútról, de ez az egyetlen nap egy teljes hétnek tetszett. 

Csak róttuk az utcákat, faltuk a finomságokat, és be nem állt a szánk: panaszkodtunk, hálálkodtunk, zokogtunk, vihogtunk, és néhány óránként azt mondtuk: „na, most vége egy napnak – kezdődik a következő”. Az első volt maga a hajnali utazás és megérkezés Dániába, a második a hotel kényelmében eltöltött két óra, ami alatt lezuhanyoztunk és meghallgattuk a Celebration Tour playlistet Spotify-on, amire este élőben mulatunk majd, a harmadik egy óra hahotázás volt Christianiában, a város bohém, anarchista negyedében, és mire megérkeztünk az arénához, már Madonna nélkül is jól voltunk… de azért vele még jobban. Majd egyszer írok egy rendes beszámolót a show-ról, de most elég annyi, hogy tátott szájjal, időnként örömkönnyeket hullatva néztük végig, mire képes ez a nő.

Aki egy éve még – erről is írtam – árnyéka volt korábbi önmagának, és aki néhány hónapja még kómában feküdt a kórházban, élet és halál között, most pedig még annál is többet ad, mint korábbi koncert turnéin: nyersen, mélyen, és valóságosan átadva az elmúlt hatvanöt éve történetét, nemcsak zenével és tánccal, de szavakkal is, amelyek nekem most mindent jelentettek. Beszélt az édesanyja elvesztéséről, beszélt háborúról és békéről, Palesztináról és Izraelről, a gyermekeiről, és arról: nincs olyan édesanya, akinek ne volna összetörve a szíve. Huszonnégy órával később pedig már mindez csak álom volt.

De végre egy jó álom

Mert nem sok olyanban volt részem ebben a hónapban – volt viszont helyette olyan, hogy próbálok hazamenni valahonnan, de a talaj mágnesként szív magába, és mozdulni sem tudok, volt, hogy nem emlékeztem rá, ki a férjem, csak arra, hogy biztosan van valahol (legalább) egy, volt, hogy végignéztem, ahogy Nimi besétál egy sötét erdőbe, és hiába szólongatom, nem fordul meg a hangomra, vagy talán nem is hall. Aztán, ahogyan az a kevés, vagy egyáltalán nem alvással lenni szokott, már ébren is afféle fél-rémálomban lebegtem. Ezt pedig nem segítette, hogy életemben előszőr rácsúsztam arra, hogy nem azért ittam, mert muri van, hanem hogy bénítsam az agyamat és az érzékeimet.

Az első pohárnál azt kívántam, bárcsak a harmadik lenne, a harmadik után pedig mentem az ágyba – az alvás hiú reményében. Légzőgyakorlat. Meditáció. Az öt érzékszervre koncentrálás. Pánik. 

Egyik este, mikor Nimi anyukája levesét kanalaztuk, és aprócska, de nagy terrorista kutyájuk (aki időről időre megkergette valamelyik cicánkat), Udi szolgáltatta a kísérő muzsikát morgásával és ugatásával, a kutya mellé szegődtem kicsit. Egyrészt mert néhanapján még ma is megérint Özge, öt éve elhunyt kutyusom fájó hiánya, másrészt mert abban bíztam, ha kedvesen csitítgatom, talán elhallgat majd. Nem így történt – helyette inkább egyetlen harapással átrágta az orromat, amin egy foghegynyi lyuk lett itt, amott meg egy mély vágás, és mindkettőből ömleni kezdett a vér. Belőlem pedig a könnyek, és – nem vagyok rá büszke – a szitokszavak. Szidtam a kutyát, a nevelését, az életet, a halált, de legfőképpen magamat, aki mindig elhiszi, hogy magamat, akinek végül mindig minden a fejére omlik, aki, aki, aki… 

…már nem is emlékszem, mi mindent mondtam magamra

De nagyon rosszul bántam magammal és mindenkivel körülöttem. Beleértve az autónkat is, aminek feltéptem az ajtaját, és kicsit le is (miközben Nimi próbált megállítani: ilyen állapotban nem vezethetek), de én ekkor már nem voltam jelen. Csak a BPD-énem, aki mindent és mindenkit el akart taszítani, és veszíteni, beleértve önmagamat is. Nem voltam részeg, de józan sem – a bordeline-epizódok olyanok kicsit, mint egy révület – így csak emlékfoszlányaim vannak róla, ahogyan csuromvéres-könnyes arccal veszem a kanyarokat, és száguldok a semmibe. Órákkal később, kora hajnalban tértem magamhoz – az autót egy ponton leparkoltam két falu között, a méreg, ami sejtszinten változtatta meg a létezésemet erre az időre, egyszerűen kiütött. Ilyenkor pedig már késő megérteni: ezek a rohamszerű reakciók épp az ellenkezőjét szolgálják annak, hogy érthető legyek.  

Miközben vezettem hazafelé, zéróra merült telefonnal, nem tudtam másra gondolni, mint hogy milyen szerencsés vagyok, amiért semmi bajom nem esett, és még inkább, amiért nem okoztam kárt senkiben, semmiben. És azért is, mert tudtam: amennyit panaszkodtam magamnak, magamban Nimire, annyira hálásnak kell lennem érte, hogy visszavár. Hazaértem. Ledőltem mellé, Megölelt. Megkérdezte, hova mentem. Elmondta, hogy nagyon veszélyes dolgot csináltam, én pedig bólogattam, bocsánatot kértem – másnap a szülőktől is, és persze szégyelltem magam. Azért is, mert megint ahhoz a nem-megoldáshoz fordultam, amiről évtizedek óta tudom, hogy nem segít: elszaladtam.

És azért is, mert tudtam: akár az is lehetett volna, hogy Nimi holnap úgy kel fel, hogy nem vagyok mellette, de akár életben sem. És mindez azért, mert a hála érzését néhány órára felülírta a félelem. 

Nimi is bocsánatot kért, amiért nem maradt ereje ránk figyelni, de ekkorra már tisztán értettem: ő és a család sokkal kevésbé ok az állapotomra, mint trigger. Az egész kísértetiesen emlékeztetett a húszas éveim elején átélt mentális krízisre, amikor még bulimiás és anorexiás időszakok között csapódtam, és volt, amikor annyi antidepresszánst és szorongásoldót vettem be, hogy pislogni se tudtam, vagy akár annyit, amennyitől azt reméltem, hogy örökre kiemel ebből a kilátástalan, tehetetlen, lehetetlen helyzetből, aminek mindenkori mozgatórugója az én érzelmi telhetetlenségem. Gyakran hallom a barátainktól: „Nimi annyira szeret téged”, és „olyan fontos vagy embereknek”, és bár tudom ezt, látom, számomra mégis állandó evidencia, hogy az emberek kisétálnak. Elmennek. Otthagynak. Eltűnnek. Soká, vagy sosem jönnek vissza. És akkor arra gondoltam, hogy változtatnom kell – egyrészt, mert ahogyan az apukám szokta mondani –, csak a bolond csinálja ugyanazt, mindig más eredményt remélve, másrészt mert korábbi életszakaszok során is mindig a nagy váltások hoztak ki a gödörből.  

Szakítás. Új kapcsolat. Elköltözés. Egy új ország felfedezése. Egy másik kultúrában megtalálni azt, amit az előzőben elvesztettem. Előbb teljes eufória, majd csalódás, mások, a körülmények hibáztatása, végül, megint csak elszaladás.

Egy mindig alkalmazható sorminta, amit most megpróbálok másképpen megrajzolni

Emlékeztetve magam, hogy már nem vagyok olyan kiszolgáltatott, mint az első pillanattól, mikor kétévesen kórházba kerültem égési sérüléssel, vagy amikor valaki visszaélt a hatalmával velem szemben szexuálisan vagy mentális terrorban tartva, de még annyira sem, mint egy évvel ezelőtt, amikor még kevesebbet tudtam arról, hogyan gondoskodhatnék magamról jobban. Ettől a naptól fogva nem ittam alkoholt, és nem tekertem cigiket sem. Nem mintha ezeket okolnám bármiért, inkább csak szeretném jobban megismerni, megérteni az érzéseimet és gondolataimat, a viselkedésemet úgy, hogy nem foghatom őket rá arra, hogy kicsit vagy nagyon be voltam csiccsentve. 

Ma, egy hónappal az első józan napom után egyszerre kicsit csalódottan, ugyanakkor megkönnyebbülten jelentem: sem a személyiségem, sem a viselkedésem nem változott sokat.

Pont úgy ott felejtem a telefonomat a tavernában, mint három hónapja (vagy mint tizenhárom éves koromban), pont úgy túlgondolom és egyszerűsítem az életet, mint korábban, és még azt sem mondhatom, hogy kevesebb karika volna a szemem alatt, vagy könnyebb a reggeli ébredés. Amit viszont nagyon élvezek: élesebb és éberebb vagyok beszélgetések során, és – bár tartottam tőle: az esti cigi nélkül még nehezebb lesz az elalvás –, emberi időben ásítozni kezdek este, és tizenegy körül készen állok az alvásra. Ami többnyire egész jól megy. És mivel többet alszom, jobban úszom az érzelmeim hullámain. Ami pedig a legjobb az egészben: újra felfedeztem, milyen hülye vagyok – viháncolok, hancúrozok, nevetgélek, táncikálok, éneklek, idétlenkedem… én vagyok. Mi pedig – Nimivel – most megint mi vagyunk.

Múlt héten elmentünk Párizsba

Először így együtt. Emlékeztetnünk kellett magunkat arra, hogy a bent és kint dúló háborún kívül más is történhet, és másokkal együttérző embernek lenni nem azt jelenti, hogy magunknak, egymásnak hátat fordítunk. És persze meg kellett néznünk Madonnát – együtt is, ezúttal közvetlen a színpad mellől, és már nemcsak szájtátva nézni, hanem önfeledten táncolni is. De voltunk Disneylandben is, ahol egyfelől megbűvölten, másfelől pedig szinte bosszúvágyat érezve sétálgattam. Élveztem a minden órában öt percre menetrendszerűen szállingózó műhavat, de azt is tudtam, hogy az életemet egykoron megkeserítő hamis tökéletesség utáni hajhászás nagyban volt köszönhető a Walt Disney filmeknek. Vagyis inkább annak, hogy én dokumentumfilmként néztem őket, nem pedig mesefilmként. És voltunk Banksy, a rebellis graffitiművész múzeumában is, ahol életnagyságban jelenik meg a betlehemi fal, mely Palesztinát és Izraelt választja el egymástól. Jártunk együtt a valódinál is – és úgy fest, vissza kellett térnünk. Menekvés nincs.

Szerencsére. Az egyik kedvenc mondatom az Óz, a csodák csodájából: „Ha nem találom a boldogságom a farmunk kerítésén belül, nem is veszítettem el soha.” Nem tudom, igaz-e, de amíg mindez, amit leírtam zajlott bennünk és körülöttünk, felépítettük a házunkat – egy 150 éves falusi kunyhót, amit harmadik éve újítgatunk fel, apránként. És egyszer csak (majdnem) kész lett. Ez pedig most nagyon sok örömöt ad. Meg egyfajta korábban még nem tapasztalt megérkezettség-érzést – így, az élet közepében. Utoljára Csillaghegyen, a szülői házban éreztem magam ennyire természetes módon otthon, mint itt. Ott, ahol még nem ingott meg minden, amiről kisgyerekként azt hittem: örökké tart.

Jó érezni, tudni, hogy mennyi élet van az összezuhanások után is. És jó volt ebből az új otthontól a régihez hazatérni, Budapestre. Ahol most vagyok éppen, miközben ezt írom. 

Adtam a napom – ahol az egész napos élő adás, és az esti stúdióbeszélgetés során annyi érzelem és emlék bontakozott ki, hogy majd belereccsent a szívem. Olyan is volt, amikor – megint csak, mint majdnem mindig – belecsúsztam abba a klasszikus helyzetbe, amikor emlékeztetve érzem magam, miért is nem akartam itt, és ebben maradni. Voltam podcastfelvételen, ahol az első tíz percet végigsírtam, és a kérdésre, hogy ki legyen-e vágva, azt feleltem: „dehogyis – itt kezdődik az emberekkel a valódi viszonyom”, és voltam egy másik beszélgetésen is, amit életem egyik legfontosabb interjújának tartok – mert olyan kérdésekre válaszolhattam, amiket még senki sem tett fel nekem, saját magamon kívül. És voltam – sokat – a papámmal, Gyulával, a nagynénémmel, Valival, és tizenhat éves húgommal, Lola Tarával. Még előkarácsonyoztunk is együtt. Nagy szeretetben, töretlen támogatásban. Csak a mama hiányzott. Mindig hiányzik. Az a párhuzamosan futó másik műsor. 

Minden egyéni narratíva kérdése

Udi kutya harapásáért akár hálás is lehetek. Ennek a történetnek minden egyes passzusából könyvet tudnék írni, vagy az egészet leredukálhatnám egy mondatra. Írhattam volna egy ugyanilyen hosszú cikket csupa jó dologról, arra fókuszálva, amiért áldottnak érzem magam. Írhatnék egész nap, mindennap – van miről, de van, hogy azért nem megy, mert gépelés közben az ujjaim túl lassan követik a gondolataimat. És olyan is van, hogy jólesik nem kinyilatkoztatni semmit. Azt hiszem, az is közrejátszhatott abban, hogy kevesebbet írtam, hogy korábban hétről hétre ezek az írások kicsit afféle terápiát is jelentettek nekem – itt öntöttem szavakba mindazt, ami zakatolt vagy ringatózott bennem. Az elmúlt hónapokban elsősorban, első körben a pszichológusomnak mesélek – de azért persze mindent leírok, amiről beszélgetünk, és biztos vagyok benne, hogy egy ponton ebből is összeáll majd egy kerek történet. Könyv. Podcast. Film. Színdarab. Ki tudja. Most viszont még „csak” kerekítem.  

A szilvesztert megint Mexikóban töltjük majd

Ha nem is tudok, nem is akarok elbújni minden elől, amitől reszketni kezdek, a telet, ha lehet, nem élvezem túl sokáig. És – ha odaérek, – ülök majd a napon. Feloldozást persze nem várok 2024-től, de azt ki merem jelenteni, életem egyik legnehezebb esztendeje volt 2023.

Bár nem halt meg közeli rokonom, nem váltam, és – kopp-kopp lekopogom – beteg sem voltam, valahogy mindent és mindenkit, akit már elvesztettem, újra el kellett siratni. Közel sem volt kellemes, viszont elkerülhetetlen. És persze tanulságos is. Amúgy nem is hiszek abban, hogy csak azok a jó történetek, amelyek klasszikus happy endre futnak ki. Ezt az írást sem akarom kihegyezni valami nagy igazságra, megoldásra vagy feloldozásra. Az olyan lenne, mintha meg akarnám mondani, ki mit gondoljon, érezzen. Az pedig a legveszélyesebb dolgok egyike, mikor emberek előírják másoknak hogyan kellene szeretniük, gyászolniuk, tapasztalniuk, Élniük. Ünnepeket. 

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak. 

Steiner Kristóf