Steiner Kristóf: Hazatérés, gyógyulás, kiállás

–

2009-ben költöztem el Magyarországról – azóta a leghosszabb idő, amit egy huzamban Budapesten tartózkodtam, két hét volt. Tizenhat éven át csak akkor utaztam haza, ha olyan munka, projekt adódott, ami miatt „megérte” – anyagilag, vagy/és kreativitás, kiteljesedés kapcsán, vagy úgy éreztem, itt a helyem. Sokkal több nemet mondtam, mint igent. Mert ha az volna a heppem, hogy non-stop pörögjön a nevem a magyar médiában, vagy minden pénzkereseti lehetőségre lecsapnék, vissza is költözhetnék – de hát tudom, miért mentem el.

Nagyon különleges csillagállások kellenek ahhoz, hogy azt mondjam: huzamosabb időre itt hagyom mindazt, amit hosszú évek munkájával és önmagam mélyebb megismerésével összeraktam magamnak. Tudom, ez magas fokú kiváltság – de azt is tudom, hogy nem pottyant az ölembe. Így aztán nem kérek elnézést érte.

De az elmúlt időszakban valami változni kezdett bennem. Talán mert a terápiám során olyan sok minden kapcsolódott vissza a múltamhoz. Talán, mert szívemen viselem a szülőföldem jövőjét. Talán mindkettő.

Akárhogy is, tavaly óta egyre gyakrabban mondogatom Niminek: „Jó lenne nemcsak menni, kicsit maradni is.” Aztán, mintha csak meghallották volna a kérésemet „odafenn”, megkaptam a mailt: a WMN számít rám a magazin tizedik születésnapja alkalmából rendezett WMN Fesztiválon – én pedig azonnal agyalni kezdtem. Mert hogy mindezzel a szívhazahúzással párhuzamosan volt még egy „tartozásom” – a testemnek. Tavaly nyár végén felbukkant egy ismerős nyavalya – amiről hét éven át azt hittem, mögöttem van.

Nem különösebben lényeges, mi volt az – ha úgy érzem, itt az ideje, talán megírom töviről hegyire, de most legyen elég, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, egy vírusfertőzést követően volt egy műtétem – ami bár erősen ajánlott volt, többet ártott, mint használt: egy következő operáció során próbálták „megjavítani”, amit az első műtét elcseszett, majd mikor az is komplikációkat okozott, és már megint műteni akartak, azt mondtam: „Nagyon köszönöm, de én akkor ezt innentől átveszem.” És soha többé nem mentem vissza a dokihoz.

És úgy tűnt, valamit jól csinálok.

Minden panaszom elmúlt, hét teljes esztendőre

Aztán, mikor tavaly észleltem, hogy megint teendőm van, a beutaló helyett tanácsokat kértem – Facebook-csoportokban, fórumokon, olyanoktól, akik hasonló helyzetben voltak-vannak. Így jutottam el az ájurvéda válaszáig – ami egy több mint egy hónapos kezelés, melyet Indiában végeznek. Erre sem időm, sem módom nem lett volna egészen év végéig. Nem tudtam, mitévő legyek – míg egy újabb kör keresgélés után meglett a megfejtés.

Egy indiai doki, aki Ausztriában végzi ugyanazt az ájurvédikus beavatkozást – a klinika pedig néhány óra autóútra van Budapesttől.

Már csak a hat macskánk és a kertünk mellé kellett szittert szerezni – ami sosem túl nehéz. Egy informatikus barátunk, akinek a laptopja az irodája, már pakolt is, mi pedig

Nimivel egyirányú jeggyel érkeztünk meg Magyarországra – az ausztriai kényszer-kiruccanások köré pedig terveztem egy menetrendet, aszerint, mikor mire leszek, vagyok képes.

Főzőkurzusok, pop-up vacsorák, előadások, közönségtalálkozók, interjúk – olyankor, mikor minden majdnem oké. A kérdés inkább az volt, hogy mi lesz velem, amikor ágyban kell lennem – olyankor történik velem ugyanis az, hogy kizárólag a lehető legrosszabb eshetőségre tudok gondolni, és semmi sem tudja elterelni a figyelmemet a fájdalomról. Erről pedig eszembe jutott, milyen jó volna végre leülni, vagy lefeküdni beszélgetni azokkal a barátokkal, kollégákkal, ismerősökkel, akikkel rohanásban szoktunk összefutni.

És mindig azt mondjuk: „Legközelebb összehozzuk!” – aztán ez sosem történik meg. „De majd most” – mondtam magamnak, és megkerestem egy boutique hotelt az ötlettel, ami mondhatni, nyomban manifesztálódott. A lábadozást kényelmes ágyban tölthettem – és meghívtam magamhoz tizenegy beszélgetőtárs képzőművészt, akikkel egyfelől belefeledkezhettünk a beszélgetésbe, másfelől kiadhattuk magunkból a feszültséget, amit ez a „világvége” hangulat vált ki belőlünk.

Mert hogy az én egészségügyem séta a parkban a minden eddiginél mélyebb morális leépüléshez képest, amit a parlamentünk prezentált – én pedig, mintha csak Soros György időzítette volna az utazásomat, pont ebben a kakaviharban landoltam:

a Budapest Pride minden más LMBTQ „propagandával” együtt betiltásra került, az pedig beiktatásra, hogy két nem van – „a teremtés sorrendje szerint” férfi és nő. Nekem pedig persze, hogy volt ehhez néhány szavam. Tüntetéseken. Interjúkban. És írásban.

Nem fogom ismételni magam – de nem fogtam vissza magam, és nem is tervezem visszafogni. Elsősorban azért, mert ez a történet nemcsak a mi közösségünkről szól, hanem arról is, hogy csendben végignézzük-e, ahogy kiépül egy totalitárius rendszer, amely mindig azt mondja, amit a populista érdekek kívánnak. Vagy felemeljük a hangunkat, és jelezzük, hogy itt húzzuk meg a határt. Én az utóbbira szavazok – erről pedig meséltem Fábián Tamásnak a Most jövökben, és Hajdú Péternek is a Beköltözve című műsorban. Hogy mindenhol jól hallják.

És meg is kaptam érte a méltó jutalmamat – ha nem is a dollármilliókat Brüsszelből, ahogyan azt oly sokan kényszerképzelik, hanem valami sokkal értékesebbet: egy reménysugarat, hogy az emberek nem hagyják veszni az emberi jogokat.

Minden tüntetésen egyre több és több embert láttam, és minden nap több és több ember szólított meg az utcán, szupportív szavakkal, arról biztosítva: mellettünk állnak, és ott lesznek az idei Pride-on. És persze kaptam életveszélyes fenyegetéseket is, de hát „ilyen ez a popszakma”.

Nincs szebb, mint látni, hogy milyen markáns összefogást vált ki az igazságtalanság

A tartalomgyártók, művészek, aktivisták, szervezetek közül olyan sokan értették, mekkora szükség van rájuk. De nem fogok hazudni, az is meglepett, milyen sokan maradtak csendben. Értem én: most már hirtelenjében nem olyan menő, és kifizetődő a diverzitás és inklúzió, mint egy évvel ezelőtt.

Nem sok céget látunk szivárványos zászlót lengetni… egyelőre. Akarok hinni benne, hogy ez június 28-ig, a felvonulás napjáig megváltozik.

Gyönyörű volt látni, érezni a családom közelségét is – így negyven felett elkezdett bennem egy sokkal lényegesebb pillérré formálódni a vérszerinti és választott rokonok nyújtotta biztonság: megtartani azt, ami van belőle, és még erősebbé építeni. Családi ebédek a kedvenc éttermeinkben, vacsorák mindenféle fura felállásban – volt, hogy a minket meglátogató methanai barátokat hoztuk össze helyi családtagokkal (olyan jól sikerült, hogy nélkülünk is bandáztak együtt), és volt, hogy két famíliát „forgattunk össze”, akik még sosem találkoztak.

Az utazásunk talán legmeghatóbb és legviccesebb pillanata egy ilyenhez kötődik. A fogmosást (az ő nyelvükön sikamikát) rendre visszautasító hároméves keresztlányaink, Manna és Boróka lenyűgözve bámulták a szájhigiénikusként dolgozó unokatestvéremet, Szandrát, és miután meghallgatták az intelmeit, azt mondták: „Köszönjük, Sikamika Királynő!” – majd követelték, hogy azonnal mossuk meg a fogukat. A lányok fogainak épsége fontos persze, de azért ez sokkal többről szólt.

Szandrával gyerekkoromban úgy voltunk, mint a borsó meg a héja

Aztán tizenkilenc évesen Svédországba költözött, anya lett, és azóta jó esetben évi egyszer látjuk egymást. A keresztlányaink szülei, Kinga és Máté pedig felnőttkorom legjobb barátai. Látni, ahogy ez a két világ összeér, igazi könnyfacsaró pillanat. Ahogyan az is az volt, mikor a papa és Vali néném unszolására átnéztem a raktárunkban halmozódó mindenfélét – és előkerültek az elfeledett fotók, kopott könyvek, a polcok alján porosodó díjak…

Voltunk színházban is – Szemenyei János (nekem Johnny), gimnáziumi osztálytársam játssza Che szerepét a Győri Nemzeti Színház Evitájában. Ő és én több tucatszor néztük meg moziban a filmet Madonnával és Antonio Banderasszal, és több százszor énekeltük el a teljes musicalt elejétől végéig – de fura barátság is volt a miénk! Én akkoriban tele voltam bizonyítási kényszerrel, és bár voltak szép és emlékezetes kalandjaink, összességében toxikus, elnyomó barát voltam. Olyan jól esett most a szívem minden szeretetével örülni neki, és látni: senki sem lehet jobb Che, mint ő.

Az út talán legnehezebb pillanata az volt, amikor körbesétáltuk a szüleim által alapított buddhista meditációs központot – amelyet gyerekkoromban a Dalai Láma avatott fel. Sok minden történt azóta – anyám bele is halt. Apám pedig… eljött, vagy el kellett jönnie, attól függ, ki meséli.

Gyerekkorom legszebb hétvégéit töltöttem itt az unokatestvéreimmel, de sok trauma is kötődik a helyhez. Kísértetnek éreztem magam egy korábbi életem helyszínén.

Aztán egy közeli benzinkúton belebotlottunk egy lakberendezési magazin épp aktuális lapszámába – ami bemutatja a görögországi házunkat, ahol elvonulásainkat tartjuk. És valahogy megnyugtatott a tudat, hogy én is építettem valamit – de ezt senki sem veheti el tőlünk.

Két hónap telt el, mire újra megérkeztünk Methanára – a görögországi félszigetünkre

Ha visszagondolok, kicsit olyan, mintha álmodtam volna a Magyarországon töltött napokat. De olyan féle-fajta álom volt ez, amiből hoztam, és visszahoztam magammal valamit. Leginkább azt az izgatottságot és tenni akarást, amit olyan jól ismertem gyerek- és fiatal felnőttkoromban, Magyarországon élve. És – miután másfél éve nem iszom alkoholt, és nem szívok spanglit – még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, hogy tényleg tiszteljem a testemet.

Egészen elképesztő, ahogy mesébe illő módon regenerálódhatnak a szövetek a testünkben. Tudom, nem mindig, és nem mindenkinek. Nekem ez most négy Budapest–Graz kirándulásba került, és most úgy tűnik, minden rendben van. És azt is tudom, vallom, hogy nem létezik teljes egészség, vagy csakis betegség ezen a világon: mindannyiunkban állandóan zajló folyamatok egyensúlyozzák a születést és a halált, sejtek osztódnak, halnak meg, mi pedig mi mást tehetnénk, mint hogy segítjük ezt a balanszot, ahogyan tudjuk.

Nem költöztem vissza Magyarországra, de most kicsit úgy érzem, nem is költöztem el soha – csak máshol is lakom. Mint minden viszonyom – a magamhoz és másokhoz fűződő is – folyton változik, alakul, néha kicsit leépül, majd újraépül, a szülőföldemmel való kapcsolatom is mindig érik tovább.

Ami állandó, az a velem utazó, öreg plüssnyulam, Amand társasága, valamint Nimi szerelme és támogatása – nélküle ez az út nem lehetett volna az én utam. Szeret, mikor erős vagyok, mikor gyenge vagyok. Szeretem, ahogy szeret – és őt magát is szeretem nagyon. Innen jó elindulni, ide jó hazatérni.

Steiner Kristóf