A modern állatkertek atyja előbb őslakosokat mutogatott jó pénzért: ezek voltak az emberkertek

–

A látogatók érdeklődve figyelték, ahogy egy Rasti megfeji a rénszarvast. Hosszú szarvasbőr kabátot és hegyes szőrmesapkát viselt, körülötte szarvasbőrrel borított sátrak, szerszámokkal teli ládák, hótalpak, szánok, szánhúzó kutyák. 1875-ben jártunk Hamburgban, Carl Hagenbeck két számi családot, a Rastikat és a Nielsonokat 31 rénszarvasukkal és a holmijukkal együtt hozatta Németországba, hogy a háza mögötti udvarban kiállítsa őket: a belépőért azt lehetett látni, hogyan élik az északi-sarkköri mindennapjaikat. 

„Egész Hamburg eljött megnézni ezt a valódi »miniatűr Lappföldet«” – írta később Hagenbeck. A vállalkozó és látogatói szemében az őslakos családok „a természet romlatlan gyermekei” voltak, egy egyszerű, idealizált nép képviselői, akik már régen eltűntek Európából. 

A számik pár hétig voltak láthatók Hagenbecknél, a siker pedig meggyőzte őt, hogy jó az irány, ezért a következő körben egy nagy csoport szudáni férfit (és egy nőt, Hadjidjét) hozatott hatalmas fekete dromedárokkal és más, ottani állatfajokkal együtt. Turnékat is szervezett, az ő szavaival „karavánokat”, egy berlini előadására egy nap alatt 62 ezer (!) látogatót fogadott. 1978-ban grönlandi inuit felnőtteket és gyerekeket mutogatott, 1880 őszén pedig Kanadából hozatott inuitokat.

Ők aztán mind meghaltak himlőben, mert a vállalkozó megbízottjai nem oltották be őket a betegség ellen. Majd egy csapat sziú is belehalt a kanyaróba és a tüdőgyulladásba.

Hagenbeck viszont nem állt meg.

„A vademberek úgyis kihalnak”

Carl Hagenbeck német vadállat-kereskedő és idomár volt, akit ma elsősorban az állatkertek reformereként tartanak számon. A korábbi állatkertek rácsokkal elzárt ketreceit és kifutóit olyan terekre cserélte, amelyek jellegükben jobban emlékeztettek az állatok természetes élőhelyére, vizesárkokat, vermeket ásatott, műsziklákat építtetett. A Hagenbeck-forradalom jegyében alakították át és nyitották újra 1912-ben a budapesti állatkertet is.

Hagenbeck az apjától örökölte az egzotikus állatok iránti érdeklődést – és a pénzt is rá. 14 évesen kapta meg első fókáit és egy jegesmedvét, majd ő is beszállt az állatkereskedelembe.

Elkísérte vadászait és felfedezőit az expedíciókra, és szinte minden kontinensen fogott be állatokat.

Végül a halálát is ez a szenvedély okozta: feltehetően egy afrikai mérges falakó kígyó, azaz boomslang marta meg 1913-ban.

Hagenbeck emellett úttörő szerepet játszott az általa Völkerschaunak (‘népműsoroknak’) nevezett látványosságok nemzetközi elterjedésében és sikerében. Az őslakosokat pénzért közszemlére állító műsorokat vagy kiállításokat hiába nevezték „etnográfiainak”, már a maguk korában érték kritikák, ma pedig egyszerűen emberi állatkertnek vagy emberkertnek hívják őket.

Persze a „vademberek” kiállítása nem a 19. században indult: II. Henrik francia király és Medici Katalin tiszteletére 1550-ben rendezett hatalmas ünnepségsorozat alatt Rouenben a csodálatosnak számító állatok, gladiátorviadalok és ál-tengeri csaták mellett felépítettek egy „brazil” falut is, amibe 50 dél-amerikai őslakost is hozattak.

A földrajzi felfedezések, majd a kolonizáció felpörgésével a távoli tájakról származó népek és őslakosok nemcsak a gyarmatokon kizsákmányolható erőforrássá, hanem egzotikus kiállítási tárgyakká is váltak. A mindenkori látogató úgy csodálkozott rá az afrikai, amerikai, számi, maori stb. emberek másmilyenségére, hogy közben saját magát fehér emberként magasabb rendűnek és civilizált(abb)nak gondolta. 

„Akármilyen nézeteltéréseik is voltak, a humanitáriusok, misszionáriusok, tudósok, kormánytisztviselők, felfedezők, gyarmatosítók, katonák, újságírók, regényírók és költők alapvetően egyetértettek abban, hogy az úgynevezett primitív fajok egy része vagy egésze elkerülhetetlenül eltűnik”

– írja Patrick Brantlinger Dark Vanishings: Discourse on the Extinction of Primitive Races, 1800–1930 (Sötét eltűnések: a primitív fajok kihalásáról szóló diskurzus, 1800–1930) című könyvében. „A vademberséget, röviden, gyakran önmagától kihalónak tekintették.” 

„Néger falu” a budapesti állatkertben

Némi szünet után, 1881-ben Hagenbeck új projekttel állt elő: a Patagóniából hozott 11 kawésqar között férfiak, nők és gyerekek is voltak. A vállalkozó nem adott nekik ruhát, hanem gyakorlatilag meztelenül állította ki őket a hűvösödő őszben. A korábbi csoportokkal ellentétben ezúttal használati tárgyaik és a háziállataik sem kísérték őket, ami tovább erősítette azt a korban elterjedt (ma már felülírt!) tudományos nézetet, hogy ez a nép az őskorból maradt vissza, és az otthonuk zordsága, elszigeteltsége az ok, hogy nem léptek a fejlődés útjára – ahogyan azt a civilizált Európa tette, ugyebár.

Hagenbeck csak azután állt le, hogy a kawésqarok közül öten meghaltak, valószínűleg TBC-ben és kanyaróban. A holttestüket a Zürichi Egyetemnek adományozta tanulmányozásra, az élőket visszaküldte Chilébe – egyikük az úton halt meg.

A holtak maradványait végül csak 2010-ben adta át az egyetem Chilének.

Az 1880-as évek végére viszont az emberkertek önállósodtak: a népszerűségük okán több vállalkozó is meglátta bennük a lehetőséget. Ott voltak a világkiállításokon (kezdve az 1889-es párizsival), a népeket bemutató műsorokkal pedig a mai zenei produkciókhoz hasonlóan turnéztak – a budapestiek is láthattak ilyet.

A magyar fővárosba egy lyoni ügynök hozott mintegy 250 afrikait az 1896-os millenniumi ünnepségekre. A látványosságról a Vasárnapi Ujság is beszámolt, érdemes elolvasni ezt a részletet, mert elég jól tükrözi a kor felfogását:

„Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert  – aránylag – igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, a ki nagy hévvel mosakodik a vizérben, mely telepükön át csörgedez.

Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajczárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet.

Szebb idomokat alig lehetne találni. Főleg fürdés közben egy ily karcsú néger alak, a mint fénylik a róla lefutó víztől, valóságos eleven bronz szobor. Tartásuk, mozdulataik is szoborszerűek. A mi testünk megszokta, hogy fel legyen öltöztetve, s öltözet nélkül ügyetlen, tétovázó volna. A néger járása-kelése ruha nélkül is természetes, s minden lépten más-más festői képpé alakul, mely az életből születik, s kincs lenne művésznek.

Gond volt arra, hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytassák az állatkertben, amelyet hazájukban megszoktak. (...)”

Elvették az útlevelüket

És hogyan kerültek ezekbe a műsorokba és kiállításokba ezek az emberek? A „fellépők” egy részét elrabolták, kényszerítették vagy gyakorlatilag rabszolgává tették, ám a többségük szabadon vállalta a részvételt. Olyanról is tudunk, aki Németországba települt kameruniként csak itt kapott munkát. A fizetésük is nagyon változó volt a minimálistól a viszonylag korrektig. „Egyes esetekben az előadóknak volt szerződésük, de nem tudták, mit jelent részt venni Európa etnológiai kiállításain” – mondja Anne Dreesbach történész.

A kutatók becslése szerint kábé 50 év alatt,

a 19-20. század fordulóján mintegy 20-25 ezer őslakos ember volt látható ezekben a produkciókban és emberkertekben.

A műfaj viszont még évtizedekig nem halt el, remélhetőleg az utolsó feltűnése 1994-ben volt, a franciaországi Nantes mellett. A Bamboula-falu látogatói egy erősen torzított, fiktív Afrika képét kapták a belépőért. A 25 „helyit” (köztük gyerekeket) Elefántcsontparton bérelték fel, ahol az első feladatuk az volt, hogy saját kezűleg építsék fel az agyagházaikat és kunyhóikat. Ezek aztán nemcsak díszként szolgáltak, hanem ezekben kellett lakniuk is – függetlenül attól, hogy nem az esős francia vidékre valók voltak. Kevés fizetést kaptak, az útlevelüket elvették, ha megbetegedtek, állatkerti állatorvos látta el őket, a gyerekek semmiféle oktatásban nem részesültek, több nő később nemi erőszakról is beszámolt a menedzsment részéről.

A parkra felfigyeltek rasszizmusellenes és emberi jogvédő szervezetek is, a bíróság pedig idővel elég bizonyítékot tudott gyűjteni a park és annak igazgatója ellen. Igaz, túl későn, Dany Laurent ugyanis nem sokkal korábban elintézte, hogy fellépői elhagyják az országot (ismét csak minimális fizetséggel). Laurentnak így csupán jelképes összegű, 1 frankos kártérítést kellett fizetnie az ellene fellépő jogvédő szervezeteknek, valamint megtérítenie a jogi költségeiket. A park nem zárt be, de a Bamboula-falut magát lebontották. Laurent 2014-ben egy úszómedencében történt balesetben halt meg.

Sándor Anna