„Képzelődsz, fiam” – Így nevelj bizonytalan, szorongó embert a gyerekedből!

–

Elbizonytalanítani valakit abban, hogy amit érzékel, az valóságos: a kontroll eszköze.

Hisz – ha elfogadja, hogy nem bízhat a saját érzéseiben, emlékezetében, a reakcióinak az észszerűségében, ha egyre több benne a kérdőjel saját magával kapcsolatban, – akkor át lehet venni, illetve meg lehet őrizni a hatalmat felette.

A Gázláng című film nyomán „gázlángozásnak” nevezett mentális abúzus nemcsak párkapcsolatokban van jelen (mint a filmben), hanem a családban, a munkahelyeken, gyakorlatilag bárhol, ahol létrejöhet alá-fölérendeltségi viszony.

„Ki volt az a férfi veled, anya?”

A szülő-gyerek kapcsolat is remek táptalajt nyújt ennek a kártékony dinamikának, hisz a szülő pozíciójánál fogva hajlamos lehet kétségbe vonni a gyereke valóságészlelését, amennyiben az ellentétes az övével. Vagy érdekében áll meggyőzni őt valamiről, esetleg eltussolni egy kényes kérdést, szituációt.

A Psychology Today oldalán jelent meg egy érdekes írás a témában dr. Daniel S. Lobel klinikai szakpszichológus jóvoltából. Lobel egyik példája a szülő gázlángozására a következő:

Egy 11 éves kisfiú arra ébred az éjszaka közepén, hogy az anyja sikolt. Berohan a nappaliba, ahol egy ismeretlen férfival találja az anyját. Az anyja zavartan visszakíséri a szobájába, betakargatja, és azt mondja neki, minden oké, aludjon tovább.

Reggel a kisfiú rákérdez, ki volt az a férfi éjjel a nappaliban. Mire az anyja azt feleli, nem volt náluk senki. Csak álmodta. És még ki is oktatja, hogy azért álmodik butaságokat, mert későn fekszik le.   

Az anya tehát nem akarja beavatni a fiát abba, hogy van egy új, talán csak alkalmi kapcsolata. Ez tulajdonképpen érthető motiváció, ha még bizonytalan az érzéseiben, a viszony jellegében. Ugyanakkor a hazugsággal azt tanítja meg a fiának, hogy amit lát, az nem biztos, hogy valóságos, és olykor összekeveri az álmait az emlékeivel. Nem nehéz belátni, hogy ez a fajta narráció („csak álmodtad”, „képzelődsz”, stb.) amennyiben gyakorta megerősítést kap, miért teheti bizonytalan, szorongó, döntéseiben nehézkes felnőtté az egykori kisfiút.

Megmondom én, mit gondolsz

Sok gyerek nő fel úgy, hogy azt tanulja meg: bízzon jobban másvalaki értékítéletében, véleményében, mint a sajátjában. Mivel gyakran kétségbe vonták a megéléseiket, maguk sem biztosak benne, hogy átlátják a problémákat, hogy érvényes, amit éreznek, gondolnak, és képesek jó döntéseket hozni. Bizonyos értelemben gyerekek maradtak, akik arra várnak, hogy mások majd világítsanak rá a helyzetre, amiben éppen vannak, és mondják meg nekik, mit kell érezni, gondolni és tenni. Jobban bíznak egyes emberekben, mint önmagukban. Képességeiket alábecsülik. Vezetői szerepet ezért nem szívesen vállalnak, akkor sem, ha amúgy alkalmasak lennének a feladatra.

Menj a szobádba!

„– Miért lógatod az orrod?

– Kiabált velem Kati néni az iskolában.

– Biztos szemtelen voltál vele. Csak úgy nem kiabált volna. Kapd össze magad, fiam. És nem kell mindenen kiakadni. Ne legyél már ilyen mimóza!”

vagy:   

„– Apa, azt mondtad, ha megírom a leckét, lemehetek játszani.

– Én ilyet nem mondtam. Különben is késő van.

– De tényleg megígérted!

– Hogy merészelsz meghazudtolni! Menj a szobádba azonnal!”

Párbeszédek, amelyek meglehetősen gyakran fordulnak elő a családokban. A gyerek felidéz egy beszélgetést, a szülő viszont másként emlékszik ugyanarra. A hierarchia miatt nagy eséllyel győz a fölény, és a felnőtt rendre utasítja a gyereket, vagy akár szelíden, de mégis csak meggyőzi, hogy valamit félreértett, túlgondolt, kitalált. (A beismerés helyett választódik sokszor az egyszerűbbnek látszó út: a tagadás.) 

Ez a kommunikációs séma akár évtizedeken át jellemezheti a szülő-gyerek kapcsolatot. Valamilyen formában minden családban meg-megjelenhet bizonyos helyzetekben, de nagyon nem mindegy, hogyan és milyen sűrűn.  

Dr. Daniel S. Lobel azt írja, a szülő borderline vagy narcisztikus személyiségzavara különösen hajlamosít a gyerek gázlángozására, mert ebben az állapotban gyakrabban megjelenik a felelősség hárítása a vétkekért vagy a nem kívánt következményekért. Inkább „kidumálják” magukat a kényelmetlen szituációkból, nem félve a nyíltan agresszív hatalmi eszközök bevetésétől sem.

A gázlángozók ugyanis nem az egyenrangú partnert látják a másikban, hanem hierarchikus rendszerben gondolkodnak, amelynek csúcsán ők maguk állnak.

Ezeknek a személyiségtípusoknak nem erőssége az empátia. Rendkívül bizalmatlanok, és általában rosszat feltételeznek a másikról. Az irányítás biztonságérzetet ad nekik. A gázlángozást nem tudatosan űzik, a személyiségük része ez a működésmód, és nem is értik, mi vele a gond. Sokszor maguk is tekintélyelvű közegben nőttek fel, és nem sűrűn tapasztaltak együttérzést.

Dicsérek, majd büntetek

A gázlángozás „mesterei” olykor nyíltan, hangosan lépnek fel másokkal szemben, akár fizikailag is bántalmazók, de vannak, akik inkább a visszafogottabb, passzívabb, „dicsérek, majd büntetek” elv követői. Vagyis a szirupos kedvesség után jön a feketeleves: a kemény kritika és az elbizonytalanítás.

Ha kérdőre vonják az ilyen embert, akkor nem érti, vagy nem akarja érteni, miről beszél a másik, azt mondja, képzelődik, vagy megőrült.

A gázlángozó megingathatatlanul ragaszkodik a saját igazához, és nem veszi figyelembe sem a tényeket, sem mások érzéseit: tagad, gúnyolódik, fenyeget. Akár a hazudozástól sem riad vissza.

Ha egy szülő hazudik a gyerekének, akkor egy olyan valakit árul el, aki a világon a legjobban bízik benne. Ha a gyerek rájön, hogy becsapták, a biztonságérzete alapjában rendül meg, mivel a szülőtől függ a túlélése.

A gázlángozókkal szemben gyakorta egyetlen eszköz áll rendelkezésünkre: faképnél hagyni őket, mert a meggyőzés általában lehetetlen. No de egy gyerek nem tudja kivonni magát a szülei hatása alól! Ráadásul nagyon szeretne megfelelni nekik. Ennek fejében pedig akár behódolásra is kész, sőt, akár azonosul azzal a szereppel, amit a bántalmazó számára kijelölt. 

Hogy miért? Kognitív disszonanciának hívják a pszichológiában azt a jelenséget, amikor feszültség keletkezik bennünk, ha egy új információ ellentmond a korábbi tudásunknak, érzésünknek. Kognitív disszonanciát (azaz feszültséget) élünk át, ha például valaki figyelmeztet minket, hogy ő másként emlékszik valamire, mint mi. A feszültség csökkentésének egyik módja, hogy hagyjuk felülírni a saját gondolatainkat. Ha ez gyakran fordul elő velünk, és az érzékelésünk (józan eszünk, ítélőképességünk, problémamegoldásunk stb.) folyton megkérdőjeleződik egy kapcsolatban, akkor az súlyos mentális zavarokat is okozhat, depresszió és szorongás alakulhat ki, nő a függőségekre való hajlam.

Az áldozati szerepet ráadásul felnőttként sem könnyű detektálni, ha megtört az ember önbizalma, ha elbizonytalanodik abban, hogy amit lát, hall, gondol és érez, az a valóság.

Fel lehet ismerni a rossz üzeneteket!

Dr. Lobel azt tapasztalta a praxisában, hogy aki felismeri, hogy gyerekkorában erősen ki volt téve a gázlángeffektusnak valamelyik hozzátartozója részéről, és emiatt szorong, alulteljesít, és túlzottan függ másoktól, képes lehet megerősíteni az önbecsülését. Az első lépés annak tudatosítása, hogy valójában nem inkompetens, csak elhitte másoknak, hogy az. 

Az önbizalom pedig úgy tud megerősödni, ha kockázatot vállal. Ha esélyt kap arra, hogy bizonyítson – önmagának. Ha megtanul bízni a saját képességeiben ahelyett, hogy másoktól várná az észlelései és emlékei megerősítését.

Bár a folyamat nehéz, veszélyesnek tűnhet, és olykor fájdalmas szembenézésekkel is járhat: megváltoztathatja az életet.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ treety

Kurucz Adrienn