Felemel, hogy eltiporjon – így gyűlölteti meg a média a közönséggel a „bonyolult nőket”

–

Az internet utálja Hófehérkét. Persze nem a karaktert, hiszen még a Disney-filmek ellenlábasai is kénytelenek elismerni, hogy a rajzfilm hatalmas mérföldkőnek számított az animáció történetében, és ezrek, ha nem milliók gyerekkorát határozta meg. Nem-nem, az internet nem Hófehérkét utálja, hanem a figura új megformálóját, az őt egy (hiánypótló) élőszereplős remake-ben játszó Rachel Zeglert.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

rachel zegler (@rachelzegler) által megosztott bejegyzés

A lány szerencsétlenül megfogalmazott megjegyzései a filmről (amelyekben kissé sután kritizálta az alapmű szerinte szexista elemeit) pár hétre az egyik legtöbbet szidalmazott emberré tették őt az online világban. Utálói még azok alatt a posztok alatt is felbukkantak, amiknek semmi közük a filmhez, és a várható rasszista megjegyzések, valamint a klasszikus fenyegetések mellett a kirúgását is követelték vélt hálátlansága okán. Zegler, a Spielberg-féle West Side Story, és újabban Az Éhezők Viadala előzményfilmjének sztárja (az ebben nyújtott fantasztikus alakítása egy kicsit segített helyrehozni a hírnevét), nem az első a média által felemelt, majd egy ártatlan botlásért meghurcolt hírességek sorában, de talán

az ő friss példája a legjobb emlékeztető arra, hogy az ismert nők nyilvánosság előtti morális keresztre feszítésének műfaja nem halt ki a 2000-es évek bulvárkultúrájával.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

rachel zegler (@rachelzegler) által megosztott bejegyzés

Hiába kezdtük el az utóbbi években új nézőpontból szemlélni a korábban zéró empátiával kezelt, jelentős személyes tragédiákon átesett nőket – mint Pamela Anderson vagy Amy Winehouse –, a karrierjüket és életüket aláásó tipikus narratíva még most is él és virul: egy ígéretes fiatal nő üstökösként robban be a köztudatba, addig emelkedik a népszerűsége, amíg már a csapból is ő folyik, majd amikor óhatatlanul hibázik, az áradat megfordul, és azok, akik eddig kedvelték, lassan beállnak az ellene irányuló hadjárat frontvonalába. És míg a cancel culture alaposan szedte áldozatait a férfiak körében is, az okok, amelyekért egy ismert férfit elítélünk, egyáltalán nem azonosak azokkal az indokokkal, amelyeket nőnemű társaik esetében használunk. 

A botrány szó jelentése merőben megváltozik attól függően, hogy milyen nemű a főszereplő

Rákeresve a leggyűlöltebb hírességekre, látható, mennyire más mércéhez tartjuk a nőket, mint a férfiakat: egy népszerű olvasói szavazatok alapján dolgozó oldal listájának férfi szereplőinek jelentős része erőszakos bűncselekményekkel érdemelte ki a helyét rajta, az első öt helyen mégis csak nők szerepelnek. Néhány a legelőkelőbb helyezést elérő férfiak közül: Bill Cosby (bizonyított szexuális ragadozó), Chris Brown (bizonyított nőverő), Woody Allen (feltételezett gyermekbántalmazó) és Mark Zuckerberg (a Facebookon keresztül elég sok mindenért tartozik részleges felelősséggel, mint például egy milliókat érintő és az amerikai választásokat is befolyásoló adatokkal való visszaélésért).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mark Zuckerberg (@zuck) által megosztott bejegyzés

Női társaik ezzel szemben már kicsit kevésbé egyértelmű okokból kerültek ide: az első helyen álló Oprahnak azt rótták fel, hogy már nem lehet vele azonosulni, Hilaria Baldwinnak (Alec Baldwin felesége) a kamu akcentusát, Jameela Jamilnak azt, hogy szentfazék, Meghan Markle-nek pedig, hogy idegesítő. És míg vannak olyan férfiak is a listán, akiket a személyiségük miatt tartottak érdemesnek megemlíteni (például James Corden és Justin Bieber), vagy olyan nők, akiket jó okkal nem kedvelnek (mint Ellen DeGeneres, de még az ő ismert toxikussága sem ér fel a nála jóval megengedőbb fényben ábrázolt férfiak bűneihez képest).

A kirajzolódó mintából az látszik, hogy míg egy ismert férfinak legalább súlyosan meg kell károsítania egy másik embert, ahhoz, hogy érdemesnek tartsuk a gyűlöletünkre, a női celebeknek már csekélységekért is nekiesünk.

Legtöbbször valóban csekélységekről van szó: elég egyetlen embernek irritálónak, hangosnak vagy hálátlannak nyilvánítania őket, a jelző hosszú időre, néha akár örökre rajtuk ragad.

Bár egy pillanatra tehetnénk úgy, mintha nem ebben az esetben is a jó öreg szexizmus állna a jelenség mögött, a sajnálatos tény az, hogy ez is a nők felé támasztott elérhetetlen társadalmi ideálokból ered. Patriarchális társadalomban élünk, és ennek részeként az emberek, akik a médiát, a kultúrát és a politikát mozgatják, javarészt férfiak (igen, még most is). Ez pedig egyet jelent azzal, hogy ők diktálják a szociális normákat, többek között azt is, hogy melyik nemnek milyen viselkedésformákat engedünk meg. Bár az ideális nő képe sokat változott a történelem során, még manapság is sok kifacsart, ellentmondásos elvárást támasztunk a nők felé: legyenek gyönyörűek, de sosem hiúk, legyenek szexik, de ne teperjenek, legyenek mindig vidámak, de ne bárgyúk. És az ismert nők esetében csak egyre szigorodnak ezek a kikötések, így ha nagy néha valaki képes megfelelni nekik, azt pillanatok alatt az egekbe emeljük, de ugyanilyen gyorsan el is dobjuk őket, ha nem tudják tartani a rájuk szabott lehetetlen feltételeket.

Hiába szeretjük ünnepelni a tökéletes nőket, van egy dolog, amit a sikertörténeteknél is jobban szeretünk: egy szenzációs bukást.

Elég egy rosszul megválasztott partner, egy nyilvános szemforgatás vagy egy kínos poszt, és akár búcsút is inthetnek annak, amit felépítettek. A tett súlyossága nem annyira számít, mert amit valóban élvezünk: nézni a zuhanásukat, vagy ahogy a leggyakrabban felfogjuk, a büntetésüket.  

A nő vágya az önrendelkezésre nem olyan fontos, mint az, hogy kedveljék (?)

Az egyik oka, amiért izgalmasnak találhatjuk, amikor tanúi lehetünk egy-egy befolyásos nő bukásának az, hogy ezeken a nyilvános példákon keresztül tudjuk jelezni egymás felé, milyen határokat szeretnénk szabni annak, hogy mit tartunk elfogadható viselkedésnek. Amikor ily módon nagyító alá helyezzük és elutasítjuk a rossz példákat, egyúttal azt is megmutatjuk, hogy mitől lesz egy nő „jó”. Más szavakkal élve, a társadalom azért ró ki büntetést a nőkre, akik nem tartják be a játékszabályokat (és valljuk be, annyi van belőlük, hogy nem nehéz elbotlani), mert ez emlékeztet minket az elavult, de kényelmes értékrendre, amire egykor alapoztuk a világot, és úgy véljük, hogy ez a fajta „igazságszolgáltatás” majd helyreállítja a kibillent egyensúlyt. Ám egy olyan kultúrában, ahol az ismert nők bántalmazása normálissá válik, csak idő kérdése, hogy a hatása a mindennapi nőket is elérje. 

Amikor egy ismert nő felé irányuló kritikánk gerince arra épül, hogy nem úgy viselkednek, ahogy mi azt szeretnénk/elvárnánk tőlük, minden nőnek azt üzenjük, hogy az érzelmeik és a viselkedéseik csak akkor elfogadhatók, ha megfelelnek valaki más vagy szimplán a társadalom elképzeléseinek. A bonyolult és esendő nők ellenséggé tétele a média által hasonló tanulságot hordoz magában: a nő vágya az önrendelkezésre, nem olyan fontos, mint az, hogy kedveljék. A társadalmi nyomás, hogy minden körülmények között szerethetők és hibátlanok legyünk, a közösségi média korával csak egyre növekszik, belekapcsolódva a széleskörű online megfigyelés problémájába, melynek következtében egyre közelebbről és egyre ítélkezőbben szemléljük egymást, de különösen a nőket.

Ahogyan az életünk jelentős része átkerül az internetre, úgy egyre több eddig privát pillanatunkat éljük meg a nyilvánosság előtt, hatalmas támadási felületet adva a kritikus tömegnek.

Ennek érdekes és sarkalatos példái mondjuk az olyan nők is, akik valamilyen bűncselekménnyel kerültek összefüggésbe, és a sorsuk leginkább azon múlott, hogy képesek-e meggyőzni olyan embereket az ártatlanságukról, akik szemében csak bűnösök lehetnek, amiért nem veszik fel elég meggyőzően az „ideális áldozat” szerepét. Többek között a lakótársa meggyilkolásával hasraütésszerűen megvádolt Amanda Knoxot és a kisbabáját egy dingótámadásban elveszítő Lindy Chamberlaint is brutálisan meghurcolta a média, miután úgy vélték, hogy a nők viselkedése nem konzisztens azzal, amit a gyásszal azonosítanak, és a nyilvánosság annyira ellenük fordult, hogy mindketten börtönbüntetést kaptak egy olyan bűnért, amit nem követtek el.

A modern időkkel pedig csak egyre nagyobb figyelmet kapnak a hasonló esetek, főleg ha a bennük szereplő emberek híresek: a Johnny Depp és volt felesége, Amber Heard közötti rágalmazási per milliók figyelmét vonzotta, és bár az elején sok rajongó rettegett, hogy Deppet örökké a süllyesztőbe küldik az egészet elindító családon belüli erőszak vádak, a közvélemény bíróságán Heard került ki vesztesként. Ő az első személy volt a legjobban gyűlölt celebek említett listáján, míg Depp egyáltalán nem szerepelt rajta.  

A média tanítása: oké elítélni valakit, ha nem tartjuk kedvelhetőnek

A felsorolt esetek azt mutatják be, hogy a normáktól való akár apró eltérések is súlyos következményekkel járhatnak egy ismert nő számára, de a lehangoló igazság az, hogy nem is kell első kézből megtapasztalnunk ezt a fajta bántalmazást ahhoz, hogy káros hatása legyen az életünkre.

Dr. Rosalind Gill, nőkre fókuszáló brit szociológus aggasztónak tartja a megfigyelés és az online boszorkányvadászatok hétköznapi nőkre gyakorolt hatásait, és úgy véli a mai lányok „úgy érzik, hogy egy olyan világban élnek, ami a tökéletességet várja el tőlük minden körülmények között.”

Gill szerint a fiatalok „félnek, hogy ha valamiképpen helytelenül prezentálják magukat online – nem néznek ki elég jól, látszik a szerkesztés, túlságosan eltakarják magukat vagy nem eléggé, túl sokat posztolnak, vagy túl keveset – végtelen sok akadály, amikben bármikor elbukhatnak és ezzel megkockáztathatják mások nyílt ellenszenvét.” 

Ezek a félelmek nagyon is valós tapasztalatokból erednek: a UN Women tavalyi kutatása alapján

a nők 38 százaléka élt már át bántalmazást online, négy áldozatból mindössze egy jelentette az esetet, és tízből kilenc érintett nő úgy döntött, hogy ennek hatására korlátozza a saját jelenlétét az interneten, ezzel tovább szélesítve a digitális szakadékot a nemek között. 

Vitathatatlan tehát, hogy az a bánásmód, amit megengedünk magunknak és a médiának az ismert nőkkel kapcsolatban, arra tanítja az egész társadalmunkat: nemcsak hogy elfogadható, de morálisan helyes döntés azért nyilvánosan elítélni vagy akár bántalmazni egy nőt, mert nem tartjuk kedvelhetőnek. És míg egyértelműen elindultak törekvések arra, hogy rehabilitáljunk olyan nőket, akiknek régen szórakozásból asszisztáltunk a megalázásához (mint Britney Spears vagy Paris Hilton), ám sajnos egyelőre úgy látszik, hogy csak azután tudjuk igazán értékelni a bonyolult nőket, hogy elvettük tőlük a méltóságukat. 

Ha valódi változást akarunk, előbb el kell engednünk a gondolatot, hogy alapvető jogunk van beleszólni idegen nők életébe, és meg kell szabadulnunk a beidegződéstől, hogy amikor egy nő olyat tesz, amivel nem értünk egyet, vagy képtelen megszerettetni magát velünk, akkor büntetést érdemel, amit mi magunk, szabadon mérhetünk ki rá. Ugyan a kései bocsánatkérés is egy nyilvánvaló lépés a helyes irányba, talán ahelyett, hogy hajlandóak vagyunk elnézni nekik a hibáikat, jobb taktika lenne, ha alapból nem várnánk el az ismert nőktől, hogy tökéletesek legyenek.  

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép forrásai: Wikipedia/ Northern Ireland Office; Getty Images/ Arturo Holmes / Staff; Wikipedia/ Glenn Francis

Nyáry Luca