A hely, ahol a beteg gyerekek és családjaik kiléphetnek a mindennapokból – Ilyen volt a Bátor Tábor családi napja

–

Egy másik világ várt Budapesttől hatvan kilométerre, Hatvanban 

Szerintem pontosan ebben bízhatott a Teremtő, amikor nehéz munkája után megpihent a hetedik napon, hogy majd valami ilyesmi hely lesz ez a világ, mint amilyen a Bátor Tábor.

Sajnos tévedett… de azért mégis megnyugtató, hogy létezhetnek ilyen túlélőszigetek, ahol mindenki visszakaphatja az életbe vetett hitét.

Igen, ilyen volna egy ideális világ, mint amit 25 évnyi temérdek munkával, elszántsággal, szeretettel és szakértelemmel felépített Hatvanban a sok-sok elkötelezett Bátor táboros szakértő és a több ezer önkéntes.

Már a megérkezés is kivételes élmény volt. Rengeteg autó sorakozott, hogy bejuthasson a helyszínre, de nyomát sem láttam türelmetlenségnek. Mindenki nyugodtan kivárta a sorát. Tudták, semmiről nem késnek le. Egy egész napjuk van arra, hogy kapcsolódjanak egymáshoz és önmagukhoz. Minden egykori táborozó és támogató meghívást kap a nyílt családi napra, amikor évente egyszer kitárul Csodaország kapuja,

ami immár két és fél évtizede oly sok családnak és súlyos betegséggel küzdő gyereknek adott erőt, elszántságot és gyógyulást.

A Suliprogram „lelke” kísért végig a Bátor Táborban

Vargyas-Tóth Julianna, akit amúgy mindenki csak Juliskának hív, nekem szentelte az egész napját, és mindenhova elkísért, minden kérdésemre válaszolt. Szinte nem is kellett kérdeznem, egyszerűen csak hagyta, hogy együtt lélegezzek a hellyel, és ha kellett, hallgatott velem, ha kellett, megnevettetett, és elég sokszor vigasztalt is, mert bevallom, sűrűn könnyeztem ezen a különleges napon. 

„A Suliprogram azért jött létre, hogy a súlyosan vagy tartósan beteg gyerekek visszailleszkedhessenek a közösségeikbe” – kezdi Juliska, majd így folytatja:

„Sokszor előfordul a program után, hogy azt mondják a gyerekek: »most éreztem először, hogy kedvel az osztályom«. Nagy felismerés nemcsak az érintett gyerekeknek, hanem a kamaszoknak is, hogy látják: mások is nagyon nehezen élnek meg bizonyos helyzeteket, de ha együtt vannak ebben, az rengeteget segít nekik. Érzik, hogy »nem vagyok egyedül, nem lógok ki a többiek közül«, ez pedig mindenkinek fontos.

A Bátor Tábor munkatársainak és önkénteseinek partneri hozzáállása – az iskolai keretek között – erős mintául szolgál az egész közösségnek. Minden alkalom után kiemelik a gyerekek, hogy legjobban a beszélgetés érinti meg őket, mert olyan témákról folyik a diskurzus, amelyekről többnyire hallgatni szoktunk. Ebben a nyitott légkörben azonban mindenki bátrabb lesz, és felvállalja önmagát.

„Más élményt kapnak egymásról, ami az iskolai tanrendben nehezen jelenhet meg, de itt adhat egy új löketet, új barátságok indulhatnak általa. Ha valamit megismernek, az már nem olyan félelmetes. Sok mindenre rájövünk, hogy mennyi hasonlóság van közöttünk például. Az összetartozást és a közös identitást erősíti” – meséli Juliska.

Hatalmas terület, rengeteg közösségi tér

A tréningteremben képezik az önkénteseket, minden trénerük önkéntes, de szakmailag professzionális.

„Amit mi önkéntes közösségként tudunk adni, az a hozzáállás, az odafordulás és a figyelem, meg az is, hogyan kell a csapatot erősíteni, problémákat megoldani együtt” – mondja Juliska a gyönyörű tréningteremben. 

Most cégek számára is van egy új szolgáltatásuk, ami nem is csapatépítés, hanem inkább a mentális jóllét megteremtése.

„Sokan azt hiszik, hogy mi egy gazdag alapítvány vagyunk, de minden évben a nulláról kell előteremteni azt az összeget, ami nemcsak a tábort, hanem a Suliprogramot és a Kórházi programot is működteti. A Suliprogrammal elmegyünk Gyulától Szombathelyig mindenhova ingyenesen” – sorolja a feladatokat Juliska.

Benézünk az inspiráló jelmezraktárba, a baba-mama szobába és a zeneterembe, ahol nyaranta mindenki megtalálhatja a számára megfelelő önkifejezési eszközöket.

„Minden programunkon arra törekszünk, hogy nagyon sokféle módon lehessen kapcsolódni hozzá. Nem megy mindenkinek a beszéd, van, aki inkább rajzban tudja kifejezni magát, vagy épp a zenében” – folytatja kísérőm a terek és a módszerek bemutatását. 

Benézünk a barátságos gyerekházakba is, ahol természetesen minden akadálymentes. 

„Magamhoz mérem magam”

Ez a tábor egyik szlogenje, ahol bármilyen furcsa is, egyáltalán nem téma a betegség.

„Itt a lehetőségekről van szó, arról, hogy mennyi mindenre vagyok képes” – jelenti ki határozottan Juliska.

Mind a gyerekek, mind a szülők és a testvérek is ezt élik meg.

„Nem azt látjuk, hogy ő egy beteg gyerek, hanem azt, hogy ő egy gyerek, aki amúgy beteg. Lehet, hogy látszik is rajta, de az csak olyan szinten jelenik meg, hogyan tudjuk megoldani, hogy fél kézzel is lehessen íjászkodni” – avat be kísérőm a szemléletükbe.

És megoldják.

„Az egyik nagyon régi táborozónk mondta, aki aztán Erdélyben is alapított egy ehhez hasonló tábort, hogy itt jött rá: egy másfajta csomagot kapott a sors által, de mindig VAN valami másra is lehetősége. Kizárólag rajta múlik, hogy mennyire és hogyan tudja kihasználni a lehetőségeit” – meséli Juliska.

A betegség mentálisan is bezárja az embert, a Bátor Tábor pedig épp arra hivatott, hogy ebből kimozdítsa a gyerekeket és a családtagokat is.

„Kicserélt” gyereket kapnak vissza a szülők

Volt például egy kamasz fiú, aki nem vette föl a szemkontaktust, amikor megérkezett, és a nevét is alig lehetett érteni, annyira motyogott, de miután folyamatosan érték a kivételesen jó élmények, a tábor végére, a Tied a színpad programon, fehérre mázolt arccal Michael Jacksont énekelt egyedül a mikrofonba. 

És az a legszebb az egészben, hogy kicsik és nagyok viszik magukkal tovább azt, amit itt kaptak

Egy olyan lányról is mesélt Juliska, akinek még nem nőtt ki újra a haja a kezelések óta, a testbeszédén is látszott, hogy ezt mennyire szégyelli.

„Rendeztünk egy táncos estét a tábor vége felé, ő pedig egyedül kiállt, és eltáncolta a Makarénát. Olyan felszabadult, boldog mosoly volt az arcán, ami még most is előttem van” – ezeket a „libabőrös” pillanatokat is megosztotta velem a Suliprogram vezetője, így azt is megtudhattam, hogy a lány a tábor végére levette a kendőjét, és ezzel is azt üzente: „az van, ami van, az vagyok, aki vagyok, nem kell félnem, hogy mit gondolnak rólam”.

Bátorkodó

Már a Boldiékkal készült interjúmban is lelkesen meséltek a gyerekek a Bátorkodóról, ami egy magas oszlop, ahonnan le kell ugraniuk.

„Fizikailag is szembesül a bátorkodóban az ember a saját határaival” – mondja Juliska: „mit merek megcsinálni, és hogyan lépem át a saját félelmem, de közben mégsem vagyok egyedül, mert biztatnak a többiek, és abszolút biztonságban vagyok”.

A pelenkaoszlop nyolc méter magas, ahonnan a hevederekkel biztosított gyerekek leugranak vagy ledőlnek. Kár, hogy a hangfelvételt nem tudom mellékelni ehhez a cikkhez, jónéhány ugrást végignéztem, amit mindig hatalmas ováció követett a nézők részéről, már ez is hatalmas élmény volt!

„Az óriáshinta kilenc méter, ott egymást húzzák föl a hintázók olyan magasra, amennyire a másik is szeretné. Egyszer egy amputált lábú kisfiú beült a hintába, és elkezdte énekelni: »I Believe I can Fly«. Fantasztikus volt. Amikor az ember lát egy ilyen helyzetet, utána a saját életében is meggondolja, mielőtt kimondja azt a szót, hogy lehetetlen” – érzékenyül el (velem együtt) Juliska.

„Két évvel ezelőtt tudatosult bennem, hogy nemcsak azért jó itt önkéntesnek lenni, mert a lehető legjobb önmagad lehetsz, hanem a keret is adott ahhoz, hogy ezek a csodapillanatok megtörténhetnek – a munkatársak pedig tanúi lehetnek ezeknek a változásoknak és formálódásoknak. A ráébredésnek a szülők és a gyerekek részéről is, hogy »ja, ezt én tudom, merem, képes vagyok rá« – így pedig egy új szemszögből láthatják újra egymást” – avat be Juliska abba, hogy miért is olyan jó a Bátor Táborban dolgozni.

Az emlékek arborétuma

A Lélekmadár táborban azok a családok vesznek részt, akik sajnos elveszítették a küzdelmet a betegséggel szemben. Ez abból a szempontból is különleges, hogy egy év leforgása alatt háromszor mennek vissza ugyanazok a családok, lehetőleg ugyanazokkal az önkéntesekkel.

A harmadik alkalom végén fákat ültetnek azoknak a gyerekeknek az emlékére, akik már nem lehetnek ott fizikai valójukban. Ezek a fák mind ott sorakoznak az arborétumban. Jövőre lesz a tizedik ilyen ciklus.

Láthatatlan orvosi segítség

A biztonságos egészségügyi bázis elengedhetetlen a Bátor Táborban.

Megnéztük az egészségügyi létesítményt is, ami nagyon vidám hely: a vizsgálóágy például egy orrszarvúra hasonlít. Az egészségügyi csapat is részt vesz minden programban. Egy mini intenzív osztály felszereltségével is vigyázzák a gyerekeket. Minden turnus elején van egy orvosi becsekkolás, ahol mindent megtudnak az érkező gyerekekről.

„Egyedül az egészségügyi csapat van képben a diagnózissal. Az önkéntesek azt tudják persze, hogy ki allergiás a darázscsípésre, kinek van branülje vagy söntje, mi az, amire vigyázni kell a bátorkodásnál, hogy hol fusson az öv, vagy miként kerüljön föl a sisak” – sorolja Juliska.

Szabó Angelika az Alapítvány vezetőnővére, 33 és fél éve dolgozik az egészségügyben.

„Nekem ez az életem” – kezdi a beszélgetést, majd így folytatja: „Ez egy minikórház, viccesen azt szoktam mondani rá, »kórház a város szélén«. Mi azért felelünk, hogy a gyerekek önfeledten játszhassanak, és mi kicsit láthatatlanul, de figyeljünk rájuk” – mondja Angi.

Tíz-tizenkét fős egészségügyi csapat vigyáz a gyerekekre és a cimbikre is. Van két-három orvos, három-négy nővér, két-három dietetikus és egy gyógytornász egy-egy turnusban.

„Kell ennyi ember, mert mi is kimegyünk a programokra, hogy jelen lehessünk, ha bármi történik, de itt is mindig van ügyelet az épületben éjjel-nappal” – meséli a vezetőnővér.

Alaposan és speciálisan kiképezik az ország minden részéről érkező önkénteseket, így mindenki biztonságban érezheti magát.

„Minden felszerelésünk megvan, ami az életveszély elhárításához használható. Le szoktuk mérni, hogy mennyi idő alatt érünk ki egy pályára, ha sürgős riasztás van. Ha futni kell, akkor futni kell. A gyerekek kezelőorvosaival is kapcsolatban vagyunk, ha kérdésünk akadna esetleg. Nagyon jó kapcsolatban állunk a hatvani kórházzal is. Készségesen segítenek nekünk” – árulja el Angi a részleteket.

A gyógyszerek el vannak zárva egy biztonságos helyre, ami kóddal nyílik. Hetven gyereknek a „kigyógyszerelése” egy három-négy óráig tartó, koncentrált munka négy ember számára. Ketten válogatnak, ketten pedig beadják a gyógyszereket. Ez egy ezerszeresen ellenőrzött folyamat.

A bátor szemlélet szépen terjed

„Azt tapasztaljuk, hogy mind a táborozók, mind pedig az önkéntesek elviszik magukkal azt az attitűdöt, amit itt kaptak. Van egyfajta társadalmi hatása ennek, ami továbbgyűrűzik. 

Életeket változtatunk, és nemcsak a résztvevőkét, hanem az önkéntesekét is” – fejezi be Juliska a hosszúra nyúlt találkozást, amit egész biztos, hogy sosem felejtek el. 

Utóirat

Amikor készülődtem hazafelé, még elcsíptem egy párbeszédet, amit megosztok veletek:

– Szabi, lassan indulnunk kellene.

– Maradjunk még egy kicsit!

– Mit szeretnél csinálni?

– Bármit! Visszamehetek táncolni?

– Igen!

Both Gabi