„Itt csókolóztunk először, és a világ nem omlott össze” – Bemutatjuk az LMBTQ-emlékek globális térképét

–

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amelyekhez újra meg újra visszatérünk. Az első csók egy esőillatú pályaudvaron. A metrón elhullajtott könnyek egy fájdalmas szakítás után. Egy húsbavágó megjegyzés az iskolád udvarán, amit sosem fogsz tudni elfelejteni. És nemcsak ezeket az élményeket őrizzük magunkban, hanem a helyszíneket is, ahol átéltük őket.

Minden érzésnek megvan a maga fizikai helye – egy pont a világegyetemben, ami horgonyként húz vissza magához. Ez különösen igaz azokra az érzésekre, amelyeket valamiért el kellett rejtenünk a világ elől.

Bár a történelem során számos marginalizált csoport kényszerült láthatatlanságba, talán az LMBTQ-közösség tagjai tudják a legjobban, milyen az, amikor egy részünket titokban kell tartani. A múlt queer embereinek többsége sosem élhette meg nyíltan az identitását – aki mégis, az gyakran súlyos árat fizetett érte: a szabadságát vagy akár az életét vették el. A kirekesztő törvények és társadalmi normák árnyékában a némaság lassan a túlélés eszközévé vált, történeteik, lábnyomaik és emlékeik pedig többnyire feledésbe merültek.

A Google Maps és a Twitter különc szerelemgyereke

Szerencsére a digitalizáció – amennyi nehézséget hozott magával – legalább annyi új lehetőséget is adott: olyan platformokat, ahol végre láthatóvá válhatnak az addig elhallgatott perspektívák. Ilyen a Queering the Map projekt is, amit leginkább a Google Maps és a Twitter imádnivalóan különc szerelemgyerekeként lehetne jellemezni – de valójában jóval többet nyújt.

Ez a közösségileg szerkesztett honlap egy világtérkép, ahol a gombostűk nem turisztikai látványosságokat, hanem emlékeket jelölnek. Egészen pontosan: LMBTQ-emberek emlékeit, számukra fontos helyszínekhez kötve, a világ minden tájáról.

Az oldalon nincsenek képek, videók, kereső vagy regisztrációs fül – itt kizárólag az interaktív térképre kitűzött rövid, anonim üzeneteket olvashatjuk, illetve mi magunk is elhelyezhetjük rajta a sajátunkat.

A Queering the Map-et Lucas LaRochelle, montreali multidiszciplináris művész és nonbináris aktivista indította útjára 2017-ben, egy egyetemi feladat továbbgondolásaként. LaRochelle nem kisebb céllal vágott bele a projektbe, mint hogy létrehozza az LMBTQ-emlékezet globális, digitális archívumát, amelyhez bárki szabadon hozzátehet. Mivel az oldal teljesen névtelen, nem tárol semmilyen személyes adatot (csak a megjelölt helyet, a szöveget és a beküldés idejét), és keresni sem lehet rajta, így biztonságos marad még azokban az országokban is, ahol a homoszexualitás kriminalizált.  

Bár az alkotó sosem reklámozta, a QTM híre kevesebb mint egy év alatt bejárta az internetet. Mára egy egész önkéntes csapat dolgozik a beérkező posztok moderálásán.

Az eddig közel félmillió bejegyzést tartalmazó platform minden pontja mögött valódi queer és transz emberek állnak – a történeteik pedig épp olyan sokszínűek, mint ők maguk: romantikus, humoros, szívszorító és felemelő emlékek sorakoznak egymás mellett.

Az oldalt megnyitva először a projekt szülőhelyén, Montrealban találjuk magunkat, innen indulhat a virtuális felfedezés. Bár a jelölések nagyjából harmada az Egyesült Államokban és Kanadában található, egy-két ország kivételével szinte mindenhol megtalálhatók helyi LMBTQ-emberek üzenetei. Az eredetileg a mohawk őslakosok által lakott Montreal szélén például ez a köszöntés fogad: „Ha te is queer őslakos vagy, csak tudd: az őseid büszkék rád. Itt szeretve vagy.”

Kicsit lentebb, New York – a 20. század legnagyobb meleg és transz mozgalmainak bölcsője – valósággal fürdik a bejegyzésekben. Egyikük így szól: „’80-as évek. Láttunk egy tüntető párt, akik úgy néztek ki, mint mi, és egy táblát cipeltek ezzel a felirattal: »32 éve együtt«. Kezet ráztam velük, és megköszöntem, hogy reményt adtak nekem.”

Odébb, a hűvös Minnesota államban, egy érintett szülő bejegyzése fogad minket: „Meleg a fiam. Még nem mondta el, de tudom – és így is ugyanannyira szeretem.”

Mindenki fontos pont

Bár a keresési lehetőség hiánya elsőre megnehezítheti a tájékozódást, hosszú távon épp ez ad hozzá az élményhez: önálló felfedezésre készteti a látogatót, sokkal személyesebb, testközelibb módon kapcsolva össze őt mások történeteivel. Ahogy átgörgetünk falvakon, tengereken, nagyvárosokon, erdőkön és menekülttáborokon, életek százai villannak fel előttünk – nyomot hagyva egy térképen, amely talán először jelöli őket valóban fontos pontként ezen a világon.

Bár Magyarország a már említett országokhoz képest kevesebb bejegyzésnek ad otthont, azért itt is bőven akad olvasnivaló. A fővárosban, például a Budapest Pride felvonulás útvonalán több jelölést is találunk, amelyek arról mesélnek, mit jelent számukra az idén betiltott rendezvény: „Az első Pride-om. Egyedül mentem oda, de összeismerkedtem pár kedves emberrel, akiknek végre a választott nevemen mutatkozhattam be. Életem legszebb napja volt. Remélem, legközelebb már a barátaimmal megyek.”

A sztorizós bejegyzések mellett vannak rövid, vallomásszerű darabok is, mint ez a magányos pin Kőbánya mellől: „Szeretlek. Kérlek, ne vedd észre.” Az egyik kedvenc posztom az egész platformon szintén Magyarországról származik: „Itt csókolóztunk először, és a világ nem omlott össze.”

Európán végignézve egyértelműen beazonosíthatók azok a helyek, ahol magas az LMBTQ-közösség elfogadottsága. Az olyan nyitottságukról ismert nagyvárosok, mint Bécs, Amszterdam vagy Berlin szinte ki sem látszanak a jelölések alól. Az utóbbiban találhatjuk meg ennek a nyári románcnak a történetét is:

„Az első csókom egy lánnyal. Lehetett volna szerelem is, de nem volt sok időnk együtt. Csak egy júliusi éjszakát kaptunk, borral, nevetéssel, tánccal és édes csókokkal. Mindent megadnék, hogy visszatérhessek oda.”

A szomszédos Franciaországban valaki arról a pillanatról ír, amikor tudatosult benne, hogy nem azonosul a biológiai nemével: „Itt jöttem rá, hogy nem vagyok lány, és hogy sosem voltam az.”

Keletebbre vándorolva elolvashatjuk a háborútól sújtott Ukrajna queer lakosainak bejegyzéseit is, melyekben a halál és az otthontalanság félelme legalább annyiszor jelenik meg, mint a szerelem: „Ez az egyetlen biztonságos hely Donyeckben. Remélem, túléled a háborút. Mert ha nem, abba bele fog szakadni a szívem.” Egy másik posztoló elvesztett szerelmének állít torokszorítóan szép sírkövet: „Ha tudtam volna, hogy reggelre mindent lebombáznak, tovább csókoltam volna a puha, törékeny bőrödet.” Valaki ezt az ígéretet hagyta hátra egy orosz megszállás alá került településen: „Egy nap hazatérünk ide, együtt.”

Több ezer kilométerrel odébb, a Földközi-tenger mellett szintén egy háborús zónára bukkanunk, tele történetekkel szeretetről és veszteségről. A gázai konfliktusban immár több mint 56 000 palesztin ember halt meg, és bár az ország muszlim többségű, jelentős LMBTQ-közösség is él itt, akik ezen a felületen emlékeznek meg elvesztett társaikról. „Amikor lelőttek téged, és kettéhasadt a szívem, mindenki azért vigasztalt, mert elvesztettem egy barátot. Nem tudták, hogy magamat is elvesztettem, hogy az a golyó engem is megölt. Bárhol is legyél – a mennyben, a pokolban vagy a semmiben –, ígérem, utánad megyek.”

Egy lebombázott menekülttábor helyén ezt a túlélők bűntudatával átitatott bocsánatkérést olvashatjuk: „Annyiszor elképzeltem minket, ahogy ott ülünk a napon, kézen fogva, végre szabadon. A helyeket, ahova elmennénk, ha lehetne. Amiket te már sosem fogsz látni. Ha tudtam volna, hogy a ránk hulló bombák elvesznek tőlem, elmondtam volna, hogy mennyire fontos vagy nekem. Sajnálom, hogy gyáva voltam.”

A határ túloldalán, Izraelben még több üzenetet találunk – például egy vidéki zsinagóga mellett bukkanhatunk rá erre a rövid levélre: „Sajnálom, hogy a vallásomat választottam helyetted. De előbb vagyok zsidó, mint meleg. Szeretlek.”

A legveszélyesebb helyekről

A világon jelenleg 64 olyan ország van, ahol a homoszexualitás bűncselekménynek számít; ezek közül 12-ben akár halálbüntetéssel is sújthatják azt, aki azonos nemű partnerrel létesít szexuális kapcsolatot. A legtöbb ilyen ország Afrikában és a Közel-Keleten található – közéjük tartozik Algéria és Nigéria is, ahonnan az alábbi szívszaggató üzenetek érkeztek: „Lehet, nem is akarok a Mennyországba jutni, ha el kell érte dobnom egy részemet.” És: „Anyukám, ha valaha megtudod, ki vagyok valójában, gonosznak tartasz-e majd? Kérlek, ne tedd. Te vagy az egyetlen otthonom ezen a földön.” A homoszexualitást szintén halállal büntető Egyesült Arab Emírségek egyik mesterséges turistaparadicsomán, a Pálma-szigeteken ez a reményteljes üzenet vár minket: „Ígérem, hogy valaki, valahol, emlékezni fog ránk.”

A dél-ázsiai Srí Lankán a 17. század – vagyis a brit gyarmati idők – óta tiltják az azonos neműek közötti szexuális érintkezést. Bár manapság csak ritkán alkalmazzák ezeket az elavult törvényeket, a társadalom jelentős része továbbra is elutasító az LMBTQ-emberekkel szemben. Egy itteni queer lány a családja elvesztésétől való félelméről vall: „Minden alkalommal, amikor meglátogatom itt a családomat, arra gondolok, hogy lehet, ez lesz az utolsó alkalom. Mert egyszer találni fogok egy lányt, akinek a szerelme megéri az ő haragjukat.”

Ezek a példák csupán a töredékét jelentik annak a több százezer bejegyzésnek, amelyek a Queering the Map oldalon olvashatók. Mindegyik egy-egy történetet, egy-egy életet, egy-egy embert jelöl. A tény, hogy ez a kollektív emlékezés épp egy világtérképen zajlik, segít abban, hogy a valóság talajára helyezzük ezeket a látszólag gazdátlan élményeket.

Tudjuk, hogy a térképeken pontok jelölik a fontos helyeket, ismerjük az utakat, amelyek összekötnek minket másokkal – és ezért amikor egy térképre felírva látunk valamit, könnyebben elhisszük, hogy valóban létezik.

A térképek segítenek összezsugorítani a köztünk lévő távolságokat, amikor úgy érezzük, hogy bárki, aki megérthetné, min megyünk keresztül, fényévekre van tőlünk – ha egyáltalán létezik.

Az ilyen közösségileg szerkesztett térképek viszont kézzelfogható bizonyítékot adnak: igenis vannak hozzánk hasonlók – még ott is, ahol elhitették velünk, hogy semmi keresnivalónk nincs. És nemcsak létezünk, hanem élünk, gyarapodunk, és szeretünk.

Korábban annyi történetünk végezte kimondatlanul, láthatatlanul, ám végre vannak új lehetőségeink arra, hogy megpróbáljuk újraírni a történelmet, amelynek megtartásától megfosztottak minket. A Queering the Map lényege, hogy olyan platformot nyújtson, ahol szabadon megoszthatjuk és megörökíthetjük a queer és transz létezés minden árnyalatát – megadva ezzel a közösségnek azt a tiszteletet, láthatóságot és összetartozást, amit minden ember megérdemel.

Egy olyan korban pedig, amikor az LMBTQ-emberek jogait egyre több országban kérdőjelezik vagy csorbítják meg, különösen nagy szükség van az ehhez hasonló kezdeményezésekre, amelyek megmutatják a világnak: mi is a részei vagyunk – és mindig is azok voltunk. És ha az egész világ egyelőre nem lát is minket, már az is elég lehet, hogy mi látjuk egymást. Valahol – talán nem is számít, merre –, egy álmos kisváros egyik mellékutcájában három bejegyzést találunk, egymás mellett.

„Félek, hogy én vagyok itt az egyetlen.”
„Biztos vagy benne?”
„Én is azt hittem.”

Nyáry Luca