„A nőket kevesebbért ütik le” – Durva hátrányban vagyunk a műtárgykereskedelemben is

–

Mondj öt női nevet! 

A #fivewomenartist nevezetű kihívás, mozgalom arra biztat mindenkit, hogy nevezzen meg öt női művészt. Most én is hagyok egy kis időt, hogy átgondold, vajon össze tudsz-e kapásból szedni ennyi női alkotót. Ha nem sikerül, ne hibáztasd magad. Az irodalmi, művészeti kánonnak jóval nagyobb részét uralják férfiak, mint nők. A NAT által a 10. évfolyam végére kötelezően elolvasandóként kijelölt olvasmányok szerzői között csak férfiak vannak, illetve a főhősök is jobbára fiúk, férfiak. A köztéri szobrok között is elhanyagolható számban vannak a női hírességek.

A Margit-szigeti művészsétány 39 mellszobra között összesen egy nő kapott helyet: Déryné Széppataki Róza. 

De más oka is van annak, hogy kevés női alkotó nevét ismerjük. Vannak jópáran, akik az érvényesülés érdekében férfi néven alkottak, ilyen többek között George Eliot (valós nevén Mary Anne Evans). Illetve számos olyan alkotás is van, amiről azt hisszük, férfiak készítették, de valójában nők.

A firenzei gyűjteményt – meséli Martos Gábor – az elmúlt húsz évben kezdték átvizsgálni ilyen szempontból, és kiderült, van legalább 200 olyan festmény, aminek egészen biztos nő a szerzője. Vagy ott van a Nagy Sándor-mozaik, mely az isszoszi csatát ábrázolja, ennek eredetijét szintén egy nő készítette.

Ne állj hozzánk olyan közel, te nő!

Bár a művészetnek nem kellene, hogy neme legyen, és abban is egyetérthetünk, hogy az alkotói tehetség sincsen kromoszómákhoz kötve, a nők meglehetősen alulreprezentáltak a művészeti társaságokban is. Az 1768-ban alakult brit Royal Academy of Artsnak mégis mindösszesen három női tagja volt egészen 1936-ig. Ezek közül az alapításkor ketten lehettek jelen, a társaságot ábrázoló festményen ők a „hús-vér” férfiak mellett azonban csak a falon szerepelhettek stilizált portré formájában. 

A párizsi Szépművészeti Iskolához, mely 1682-ben alakult, az első női hallgató csak bő kétszáz évvel később, 1897-ben csatlakozhatott. De ő is csak azzal a feltétellel, hogy nem festhet aktot.

Ha pedig nem gyakorolhatta íly módon az emberi test ábrázolását, azzal bizony sok témától is elesett. Martos egy hazai példát is hoz: a nagybányai művészeti iskolákban a nőknek többet kellett fizetniük a képzésért, mint a férfiaknak.

Egy férfi többet ér 300 nőnél?

A világ valaha legdrágábban eladott festménye Leonardo da Vinci alkotása, a Salvator Mundi, mely a Christie’s (az egyik legrégebbi aukciósház) árverésén 450.312.500 dollárért kelt el 2017-ben. A világon valaha legdrágábban eladott kép, amit egy nő festett Georgia O’Keffee Fehér virág 1 című műve, mely 44.405.000 dollárért talált új gazdát, tizedannyiért, mint a da Vinci festmény.

Az előadáson Martos számos egyéb példával élt, egymás mellé téve férfiak és nők alkotásait, amelyek esetében rendre kiderült: a férfiak művei jóval magasabb áron kelnek el. És távolról sem arról van szó, hogy ez azért van, mert a nők bénábban festenek. Egy kísérletben mesterséges intelligencia által létrehozott festményeket bocsátottak műkedvelő ítészek elé, mondják meg, melyik érhet sokat. A képek szerzőinek pedig teljesen random módon férfi, illetve női neveket adtak.

Bár véletlenszerű volt, hogy melyik AI-generált képről hihették azt, hogy férfi, illetve nő festette, a férfi nevek esetében az adott képet kivétel nélkül mindenki többre taksálta.

Hogy ez az elfogultság valójában mit is jelent számokra bontva: a már említett Leonardo-féle Krisztus portré árából a legdrágábban eladott női alkotók műveiből összesen 300 darabot lehetne vásárolni úgy, hogy az embernek maradna még 81 millió dollár a zsebében – sokkolja le (az amúgy túlnyomórészt női hallgatókból álló) közönségét Martos Gábor.

Valamiért az újságok sem szívesen adnak felületet a női alkotók műveiről szóló híreknek. 2018-ban Jenny Saville Propped című aktfestménye kilenc és fél millió fontért (több mint 3,5 milliárd forintért) talált gazdára, amivel megdöntötte a korábbi rekodot: ez lett a valaha legdrágábban eladott kép, amit egy nő festett. Ugyanakkor történt, hogy a Sotheby's egyik aukcióján Banksy Lány lufival című képe becsúszott a keretbe suttyomba beépített iratmegsemmisítőbe közvetlenül azután, hogy leütötték a győztest, aki telefonon keresztül licitált a műre. Az ARTnews Banksy trollkodásáról 24 különböző cikkben számolt be. Jenny Saville rekorder művéről azonban egy árva szót sem ejtett, meséli Martos.

Házastársi viszonyok és egyenlőtlenségek

Azt gondolnád, a rokonlelkek összatartanak, a férfi művész megérti a hasonló ambíciókkal és tehetséggel bíró szerelmét, ugye? Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Martos Gábor példáiból kiderül, feleségpozícióba kerülve a festőnők, ha lehet, még kedvezőtlenebb helyzetben találják magukat, mint hajadon korukban.

Martos két történetet is elmesél. Amikor az amerikai festőművész, Jackson Pollock beköltözött a Long Island-i otthonába a feleségével, a szintén művész Lee Karsnerrel, Pollock magától értetődően kezdte el használni a tágas pajtát, hogy ott áldozzon action painting művészetének, hiszen ott volt elég tere, hogy a hatalmas vásznaira spontán csurgasson és fröccsöntsön.

Lee Karsner művészetében viszont ekkor köszöntött be a „kis képek korszaka”. Egészen egyszerű okból fordult ebbe az irányba: neki nem jutott műterem.

Ez egészen addig tartott, amíg Pollock el nem hunyt egy autóbalesetben, és Karstner meg nem örökölte a pajtát, ahol végre ő is kibontakozhatott. Sem Pollocknak, sem Karstnernek nem jutott eszébe, hogy lehetett volna igazságosabban is elosztani az alkotásra való teret. Mindezt úgy, hogy ma már a művészettörténet is elismeri, a két művész egyenlő fontosságú – magyarázza Martos Gábor.

Egy magyar példát is hoz: Czóbel Béla (a legdrágább magyar festmény alkotója) a feleségét, Modok Máriát annak kiállításmegnyitóján ismerte meg. Miután összeházasodtak, kiköltözztek Szentendrére, nem sokkal később pedig Czóbel arról számolt be levélben egy barátjának, hogy Máriát valahogy már nem érdekli a festészet. Abba bele sem gondolt, hogy szegény asszonynak – aki legalább annyira tehetséges volt, mint a férje – a háztartás vezetése és az ő ügyeinek intézése mellett már alig maradt ideje alkotásra. 

Az előadás végén Martos azért felcsillantott egy kis reményt: ha fájdalmasan lassan is, de talán ezek a többszázéves, kőbe vésettnek hitt egyenlőtlenségek változnak, remélhetőleg a nők idővel el tudják majd foglalni az őket megillető helyet – a műtárgykereskedelemben is.

Fiala Borcsa