–

Hétfő reggel 8, kedvenc kaposvári turink előtt (nem túlzok!) 15 méteres sor kígyózik, mi 7.30-kor találkozunk anyával, hogy az elsők között juthassunk be. Tagadhatatlan a helyzet abszurditása – én, aki szívem szerint 9-ig alszom és gyűlölöm a zsúfolt, levegőtlen helyeket, itt lökdösődöm az óriási tömegben, vívok ökölharcot egy-egy jó prédáért, üvöltök át a terem egyik feléből a másikba, hogy megtudjam, anyám igényt tart-e a kezembe akadt ingre. Fontos családi program ez, párbeszéd a közös szeretetnyelvünkön, kincskereső vadászat a közös erdőnkben. Legkedvesebb holmijaink mind innen vannak, és amit valami csoda folytán mégsem találok meg itt, azt is használtan veszem meg Facebook-csoportokból. A cikk írása közben például az a 10 éves, bordó Dr. Martens van rajtam, aminek a sztorijától mindig összeszorul a szívem.

Amikor a tökéletesen újnak kinéző, valójában évek óta használt cipő megérkezett hozzám, akkor értettem meg, mennyiben mást jelent a „használás” az előző tulajdonosnak, egy kerekesszékes lánynak, és nekem.

Egy szó, mint száz: rajongok ezekért a cuccokért, az előtörténetükért, a megszerzés aktusáért, az első viselésért – arról nem is beszélve, hogy az olcsóság és a fenntarthatóság szempontjai még a bűntudatot is leveszik a vállamról. Egy-egy izgi darab úgy stimulálja az agyam jutalmazó felét, mint egy tábla egész mogyorós Whole Nuts, és amikor a barátaim elismerő szavakkal illetik a rögtönzött divatbemutatóimat, fellengzősen, önmagamra licitálva avatom be őket a titokba, hogy kerültek 200 forintba az eredetileg öt számjegyű ruhák. 

Ám az idő múlásával muszáj volt felismernem, hogy a turizás sem veszélytelen játék: az olcsóság nagyon erős vásárlásösztönző, és nem egy olyan alkalom volt, amikor túlfogyasztásra sarkallt – ahogy később Csalár Bence divatszakember is kifejti, az alacsony ár sokszor kéz a kézben jár a divat elértéktelenedésével és a még nagyobb hulladéktermeléssel. De erről később.

Egy kis turitöri

Bár a ruhacserélgetés aktusa azóta létezik, hogy az ember először eltakarta a testét, a turkálók története mégsem nyúlik olyan messzire vissza, mint azt elsőre gondolnánk. Míg a régi korok emberénél nem létezett a textilhulladék fogalma – hiszen evidens volt az elhasznált ruhák háztartáson belüli újrahasznosítása –, a XIX. században, az ipari forradalom és az urbanizáció megjelenésével megnőtt a kínálat, sikké vált az új, és lenézetté a használt. Erre a bimbózó antiszemitizmus is rátett egy lapáttal: gyakorta az elhelyezkedni képtelen, zsidó bevándorlók bocsátották áruba használt holmijaikat Amerikában – és ha az nem lenne elég, hogy sokan eleve viszolyogtak tőlük, még egy szerencsétlen pletyka is szárnyra kapott, miszerint himlőt terjesztenek.

Azonban hiába a rossz szájíz, a vallási és a jótékonysági szervezetek gyorsan felismerték a használt ruhákban rejlő lehetőségeket: begyűjtötték a már nem használatos ruhadarabokat, felújították és eladták őket, a bevételt pedig az ügyük támogatására fordították.

A mozgalom két nagy úttörője a Goodwill és a Üdvhadsereg lett, és míg előbbi olcsó ruha mellett munkalehetőséget is kínált, utóbbi komplex szolgáltatást adott üzleteiben a rászorulóknak, akik ruha mellett élelmiszert is hozhattak tőlük.

A valódi áttörést a harmincas évek gazdasági világválsága hozta el: mivel a magas infláció miatt sokak számára elérhetetlenné váltak a vadiúj ruhadarabok, egyre többen fordultak a turik felé – és egyben egyre többen észlelték azt is, hogy a bálákba sokszor márkás, vintage, couture darabok is bekerülnek.

A turi jelentése mára teljesen átalakult: ami valaha a szegénység szimbóluma volt, ma már a fenntarthatóság és az egyediség legfőbb jelképe, és ugyanúgy kedvelt időtöltésük a magasabb társadalmi osztályok tagjainak, mint a rászorulóknak. A mozgalmat többek között olyan arcok is támogatják, mint Tyra Banks, Angelina Jolie vagy Jane Fonda, aki pár évvel ezelőtt kijelentette: soha nem vásárol újonnan ruhát, és rajong a turikért.

Magyarországon a XX. század második felében nyíltak meg az első turik, a rendszerváltás után pedig gombamód szaporodtak el. A legnagyobb úttörőnek a teljesen magyar tulajdonban lévő Háda számított, ami 1995 óta van jelen az országban.

Nem mindegy, mit tanít a kultúránk a státuszszimbólumokról

„Korábban nehezebb volt igazán jó darabokat találni a turkálókban, mert rengeteg ruha hevert egy halmon, de ennek mára lezajlott az evolúciója. A legtöbb üzletben előszelektálás történik, és butikosabb lesz a kínálat, így azok is jobb szívvel térnek be a boltokba, akik korábban ódzkodtak a használt ruháktól. Az emberek a megjelenésüket és a ruhájukat mint státuszszimbólumot gyakran összekötik az adott divatcikk származási helyével. Sokáig az volt a köztudatban, hogy aki másodkézből vásárol, az szegény, holott a használt ruha nagyfokú kreatív szabadságot jelent, és nem mellesleg pénztárcabarát is” – mondja Csalár Bence divatszakember, a fenntartható öltözködés elkötelezett hírnöke, aki épp a napokban vásárolt a húgával egy olyan second-hand inget halloweenre, amit aztán a jövőben is tud hordani.

„Emellett a turkálókban sokszor jobb minőségű termékeket találunk, mint a fast fashion boltokban, hiszen ami oda kerül, az már átment egy „előtesztelésen”, már hordta valaki. Ha így is jó állapotú maradt, akkor biztos, hogy az új viselőjét is kiszolgálja hosszabb távon.”

Amikor Bencét az előítéletekről kérdezem, ő az adott szociokulturális környezet és a család hatását hangsúlyozza, mondván: sok ember azt tanulja meg, hogy ha használt ruhákat vesz fel, azzal leértékeli magát, hiszen a családjában is azt látta, hogy mindenből új és drága kell. Azonban szerencsére egyre több helyen ismerik fel, hogy a stílusosság nem pénzben mérhető – példaként elmeséli, hogy míg a milánói és párizsi divathéten mindig a jól látható márkajelzést viselő, drága ruhákban parádézó emberek kerülnek a fotókra, a londoni eseményen az egyediséget, az inspirációt, a DIY-szemléletet kultiválják, és ez neki is sokkal szimpatikusabb. 

Egyébként személyes tapasztalatom, hogy a turizás lehetőséget ad olyan ruhadarabok kipróbálására is, amikkel elsőre bizonytalanabbak vagyunk. Hadd hozzak egy saját példát: régóta szemeztem a trapéznadrágokkal, másokon tetszenek, saját magamon mégis idegenkedtem tőlük, míg az említett kedvenc turimban szembe nem jött egy szimpatikus darab. Mivel nincs vesztenivalóm, könnyen beadtam a derekam: az egyébként vadiúj, márkás darabot pár száz forintért hoztam haza, mondván, ha nem tetszik, legfeljebb nem hordom, de legalább az esélyt megadom neki. Bár ez az eset jól sült el és megkedveltem az új nadrágom, Bence felhívja a figyelmet a helyzet buktatóira is: pontosan ezek a vásárlói döntések vezetnek sokszor a felhalmozáshoz.  

Fenntartható megoldás – ha kellően önreflexívek vagyunk

2023-ban fenntarthatóságról és környezetvédelemről beszélni olyan, mintha csak az időjárást vitatnánk meg. Míg korábban fontos innovációt jelentett egy induló márka esetében, ha újrahasznosított vagy lebomló anyagokat használt, ma már ez alapvető követelmény, és szerencsére a vásárlói oldalon is egyre inkább megjelenik a tudatosabb fogyasztói attitűd. A turizás, bár alapkoncepcióját tekintve ennek kedvez, sajnos könnyen félrevihet, ha ész nélkül ugrunk fejest a bálákba.

„A turizás tulajdonképpen a körforgásos gazdaság filozófiáját követi: azok a termékek, amiket már legyártottak, nem vesznek kárba. A legfenntarthatóbb megoldás az, ha a használatukkal ledolgozzuk a káros anyag kibocsátását, még akkor is, ha a turkált darab fast fashion.

A másodkézből való vásárlás alaptényezői nagyon jó megközelítést adnak, a problémát az jelenti, hogy a pár száz forintos árak miatt elvész a divat kulturális értéke. Ha ennyire olcsón magadhoz vehetsz egy szemeteszsáknyi ruhát, az azt az üzenetet közvetíti, hogy ezeknek a ruháknak nincs értékük”

– mondja Bence, én pedig rögtön közbevetem a saját tapasztalatomat: talán az anyagi értékük megkérdőjeleződik, de a korábban említett kincskeresési aktus mégis hozzáadott értékkel ruházza fel a potom összegért kínált nadrágot is. Legalábbis számomra. Ebben Bence is egyetért: „A gyűjtögető szemléletmód valóban jutalmazó, de a turizásban nagyon könnyű elveszni. Szerintem éppen ezért nagyon fontos, hogy az óriási kínálatnak és alacsony áraknak ellenállva is önreflektív módon járjunk körbe a bálák között.” 

A kényszerbetegség több mint rendmánia és precízen elrendezett cipők

WMN Life – 2023. november 3. – TD

Bevallom, ezen a ponton magamra ismerek – jól tudom, milyen az, amikor púposra pakolt kosárral állok a pénztárnál, és az otthoni bontogatás közben olyan termékek is a kezembe akadnak, amiket meggondolatlanul dobtam a szatyorba. Az olcsóság valóban felelőtlenebb attitűdre sarkall, legalábbis, ha nem kellő felkészültséggel lépjük át a boltok küszöbét. Bence az önreflexió és az önkontroll fontosságát hangsúlyozza:

„Az óriási zaj és kínálat könnyen megzavarhat, így történik meg az, hogy bemész egy kabátért és aztán kijössz négy pár cipővel. Úgy menj be egy turiba, hogy tudod, mit keresel. Ha szükséged van egy nadrágra, a nadrágokhoz menj.

Ha nem szeretnéd a túlfogyasztást serkenteni, és valóban fenntartható módon szeretnél vásárolni, akkor célzottan válogass, és olyan darabokat vigyél haza, amikre szükséged van, és amiket legalább három másik szettel tudsz kombinálni.

Ha ismered az igényeid, a tested és a saját vásárlási szokásaidat, a túlfogyasztáshoz vezető triggereidet, könnyebben féken tarthatod ezt” – mondja.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ RUSS ROHDE

Takács Dalma