A kényszerbetegség több mint rendmánia és precízen elrendezett cipők

–

A harmincas évei második felében jár, de simán letagadhatna egy tízest – Szabó-Vincz Dóra könnyed léptekkel, nagy mosollyal közelít hozzám, haja friss, sminkje tökéletes, inge színe összhangban van a szemszínével – tipikusan az az ember, akiről a környezete sosem feltételezné, hogy mentális betegséggel küzd. Ezt én is jól ismerem – a pszichés zavarral élők gyakran hallják a „de hát nem is látszik rajtad” kijelentést, ami, bár legtöbbször jóindulatból fakad, mégis rámutat arra a globálisan elterjedt narratívára, ami láthatatlanná teszi és megkérdőjelezi ezeket a betegségeket. Többek között ez motiválta arra Dórát, hogy ország-világ elé állva, egy novelláskötettel valljon színt egy olyan nehézségről, aminek a nevét gyakran pufogtatjuk, valódi jelentését azonban csak kevesen ismerik – ez az OCD, azaz a kényszerbetegség.

Éppen ezért, még mielőtt fejest ugranánk Dóra történetébe, jobb, ha tisztázzuk az OCD, azaz obsessive-compulsory disorder (kényszerbetegség) fogalmát. A jelenség ugyanis bőven túlmutat némi rendmánián, egymás mellé rendezett cipőkön, vagy szín szerint válogatott könyveken. A témában Németh Laura klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta, nem mellesleg Dóra pszichológusa segített eligazodni: 

„A kényszerbetegségen a kényszergondolatokból és/vagy kényszercselekvésekből álló tünetegyüttest értjük.

A kényszergondolatok (obszessziók) visszatérő, a gondolkodásba a kliens akarata ellenére betörő gondolatok, képek vagy képzetek, melyek szorongást, szenvedést okoznak. A kényszercselekvések (kompulziók) túlzott mértékű, ismétlődő cselekvések (ilyen lehet például a mosakodás, ellenőrzés, öltözködés, rendezgetés) vagy mentális rituálék (például imádkozás, számolás). Céljuk a kényszergondolatok által kiváltott szorongás csökkentése vagy valamilyen rettegett esemény bekövetkezésének elhárítása” – kezdi a pszichoterapeuta, hozzátéve: a legtöbb beteg tisztában van ezek irracionalitásával, és igyekszik elnyomni vagy semlegesíteni őket. Emellett azt is felismeri, hogy ezek saját pszichéjének termékei, ennek ellenére nem vagy nehezen tud rajtuk felülkerekedni.”

Hogy mit jelent mindez a gyakorlat nyelvére fordítva? Dóra esetében például azt, hogy hatszor állt fel a vécéről, háromszor nyitotta ki az ajtót, tizenötször mondott el magában valamit. Esetében a három, és a három sokszorosai „akadtak be”, és kapcsolódtak egy idő után különböző babonákhoz is: tehát minden mozdulatot háromszor, vagy annak többszöröse szerint kellett megcsinálnia, és úgynevezett mentális rituálékat is adott ismétlésszám szerint kellett végigmondania.

„Az életem minden területére rányomta ez a bélyegét, reggeltől estig mantráztam és ismételgettem a cselekményeket. Próbáltam mindezt úgy csinálni, hogy senki se vegye észre, így baromi sokáig se a szüleim, se a férjem nem tudtak róla.

Csak a gyerekem elől nem tudtam elrejteni a dolgot. Emlékszem, amikor megállt az ajtóban, és kérdőn nézett rám, és ott villant be először a gondolat, hogy na nem! Azt már igazán nem szeretném, hogy a gyerekem megkérdezze tőlem, miért veszem fel és le hatodszorra a nadrágom.”

Semlegesítő gondolatokkal a tragédiák ellen

Ahogy Dóra történetét hallgatom, hamar felmerül a kérdés, hogy mégis mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Hiszen akárhogy nézzük, a kényszer mint tünet jelenik meg nála, amit a szorongások oldására dolgozott ki egy (sajnos nem épp szerencsés) megküzdési módként. Hiszen Dóra csomagja a kényszer nélkül is csordultig tele: gyerekkorában abúzus áldozata volt, testképzavarral, később bulimiával és egészségszorongással küzdött, terhességei és párkapcsolatai pedig rendre előhívták nála a veszteségtől való félelmet.

Mint Németh Laurától megtudom, a kényszerbetegekre gyakran jellemző az úgynevezett gondolat-cselekvés fúzió, amely egy kognitív torzítás, és annyit jelent, hogy valaki tévesen azt hiszi, hogy egy gondolat növeli annak valószínűségét, hogy ténylegesen végrehajt egy cselekvést, vagy ténylegesen bekövetkezik a katasztrófa. Például, ha arra gondol, hogy valami baja lesz a gyerekének, akkor ez a gondolat elhiteti vele azt, hogy valóban nagyobb valószínűséggel lesz baja a gyerekének.

„Nagyon féltem a betegségektől, a vetéléstől, a babám betegségeitől. Védekezésként minden ijesztő gondolathoz gyártottam egy választ, egy mantrát, amivel „semlegesíthettem”, amivel kivédhettem a rossz történéseket.

Hogy bebiztosítsam magam, újra és újra végig kellett mondanom ezeket magamban, és ha bármi megakasztott, kezdhettem elölről. Ez nagyon megterhelő mentálisan, pláne, ha közben fenn kell tartanom a látszatát, hogy minden rendben van. Nem is mindig sikerült: volt, aki azt hitte, azért végzek kényszermozgásokat, mert drogfüggő vagyok” – meséli Dóra.

Mint a pszichoterapeutától megtudom, a kényszerbetegség kialakulásában biológiai (genetika, vagy az agy biokémiai egyensúlyának felborulása) és pszichológiai tényezők egyaránt szerepet játszhatnak. Egyes családokban feltételezhető a betegségre való hajlam, de genetikai háttere még nem teljesen tisztázott.

A stressz és egyéb pszichológiai tényezők – például a konfliktusos, negatív érzelmekkel telített családi légkör – provokálhatják vagy súlyosbíthatják a tüneteket. Gyakori, hogy a betegség hátterében overprotektív, korlátozó nevelői attitűd állt a szülők részéről, ami azt közvetítheti a gyereknek, hogy a világ veszélyes, és a szülő nem bízik abban, hogy gyereke egyedül képes lenne az életkorához illeszkedő nehézségekkel szembenézni és megküzdeni velük. Emiatt a gyerek elbizonytalanodhat saját magában, fenyegetőnek élheti meg maga körül a világot, és biztonsági kapaszkodókra – például kényszercselekvésekre – hagyatkozik, hogy kontrollálhassa a számára bizonytalanságot okozó helyzeteket. Mondanom sem kell: ez sajnos nem célravezető megoldás.

„Sok esetben a kényszerek hátterében elfojtott indulatok állhatnak, így a terápia során fontos ezekkel is foglalkozni, a háttérben álló traumákat feldolgozni. Ha vannak, érdemes a kiváltó okokat feltárni, vissza kell menni a probléma gyökeréig és azt kezelni”

– teszi hozzá Németh Laura. 

Stresszes élethelyzetben még nehezebb

Ahogy a legtöbb mentális betegséghez, úgy a kényszerbetegséghez is rengeteg szégyenérzet és tabusítás kapcsolódik – ennek következtében Dóra, bár már 16 éves kora óta küzdött a betegséggel, csak 30 évesen jutott el annak felismeréséig. Egészen addig barátai, családtagjai előtt is tagadta, hogy bármi gond lenne, mantráit és rituáléit igyekezett titokban csinálni, és egyedül próbált megküzdeni az egyre elárasztóbb gondolatokkal. Eleinte bízott benne, hogy azok majd maguktól felszívódnak, de a stresszesebb élethelyzetekben csak még erőteljesebbé váltak: egyre babonásabb lett, rituálékat kötött a fekete macskákhoz, nem tudta átlépni a küszöböket, minden kilincshez, csaphoz hosszú cselekménysora kapcsolódott. És noha tisztában volt vele, hogy ezek valójában nem szolgálják a biztonságát, mégsem tudott rájuk nemet mondani, és számtalanszor tört ki könnyek között a rá nehezedő nyomástól. A kényszerbetegség már nemcsak az otthon falai között, de az iskolában, a párkapcsolatában, az egyetemen, majd a munkájában is megjelent – a törekvés pedig, hogy mindezt észrevétlenné tegye, rengeteg mentális energiát emésztett fel.

„Tánctanárként dolgoztam, és miközben kb. 50 embert instruáltam, folyamatosan mondtam magamban a mantrákat. Estére kegyetlenül fáradt voltam.

Munka közben valamennyire sikerült elterelnem a figyelmem, de ha stresszesebb napom volt, egyszerre számoltam a koreográfia ütemét és a mantrák számát

– meséli. – A párkapcsolatok és a terhesség különösen nagy mumus volt. Rettegtem, hogy tönkremegy a házasságom, és rettegtem, hogy valami baja lesz a babámnak. Ezek a félelmek másoknál is megjelenhetnek, de nálam hatványozottan jöttek. A szorongásszintem a legmagasabb fokán állt, és ezt próbáltam kényszerrel csökkenteni. Sajnos volt, hogy amiatt mentem késleltetve oda a gyerekemhez, mert nem tudtam kijönni a vécéről, mert folyton fel kellett állnom, és vissza kellett ülnöm.”

Dóra életébe végül a házassága vége és egy új kapcsolat kezdete hozta el a fordulópontot. 33 éves korában újra szerelmes lett, és új párja volt az első ember, akinél kitette a szennyest az asztalra, és segítségével pszichológust keresett. Ez volt az első alkalom, amikor szembesült vele: problémája se nem egyedi, se nem megoldhatatlan.

„A harmadik terhességemre szerettem volna jobbá tenni a helyzetet, hogy kicsit könnyebb legyen, mint a második. Tárcsáztam a pszichológust, és amikor az asszisztens kérdésére összegeztem pár mondatban a problémám, ő könnyűszerrel rávágta, hogy á, szóval kényszerbetegség. Akkor hallottam először ezt a szót, és akkor realizáltam, hogy ez valóban létezik és neve is van.”

Az első lépés a pszichoedukáció, aztán jöhetnek a technikák 

Dóra először részt vett egy kognitív viselkedésterápiás tréningen, amely során kapott egy olyan eszköztárat a kezébe, ami segítségével szembeszállhatott a kényszereivel, majd, mivel a problémája összetett volt, hosszú távú egyéni terápián kezdte meg a mögöttes traumák feldolgozását. Az ismétlődő cselekménysorokat lassacskán, lépésről lépésre építette le, először apró változtatásokkal: ha jött a kényszerezés igénye, elhatározta, hogy 5 percig késlelteti a cselekménysort – ennyi idő alatt pedig már csökkent is a szorongás. Időintervallumokban kezdett gondolkodni – mindennap volt egy óra, amikor egyáltalán nem kényszerezhetett, és ezt növelte fokozatosan. Mantrái számát először egy, majd két körrel csökkentette. 

„Sokat segített a helyzetemen, hogy nem én döntöttem ezekről, hanem a pszichológusommal közösen tűztük ki a következő heti kihívásokat, mely során figyeltünk a fokozatosságra is” – mondja el. Hozzáteszi: felmerült az is, hogy gyógyszeres kezelést kapjon, de ettől elzárkózott.

„Végül azért írtam meg a könyvet, mert emlékszem, milyen volt azt érezni, hogy senki nem ért meg, hogy egyedül vagyok. Szerettem volna ezt másoknak is megmutatni, hátha segíthet a sorstársaimnak is.”

Németh Laura elmondta: a National Institute for Health and Clinical Excellence által javasolt kezelési protokoll szerint enyhe és középsúlyos esetekben első lépésként pszichoedukációval és kognitív viselkedésterápiával érdemes próbálkozni, és ezek sikertelensége esetén, illetve súlyosabb eseteknél javasolt a gyógyszerrel kombinált kezelés. Gyermek- és serdülőkori kényszerbetegek komplex terápiás megközelítést igényelnek, és náluk nagyon fontos a család bevonása is. 

  

A szakember hozzáteszi: nagyon fontos, hogy a kényszerbeteg ember környezete türelemmel, következetességgel viszonyuljon az elszenvedőhöz, és ne feledkezzen meg saját maga feltöltődéséről sem, hiszen csak kipihenten, minőségi időt együtt töltve tudnak valóban segítségére lenni a küzdelemben a kényszerbetegségben érintett rokonuknak, barátjuknak. Szintén sokat segíthet, ha a környezet szereplői minél több információt szereznek az OCD jellegzetességeiről, mivel ekkor tudnak helyesen hozzáállni a problémához.

„Prognózis tekintetében a gyógyszeres terápiára vagy viselkedésterápiára a kliensek kb. 60 százaléka javul jelentősen, míg a két terápia kombinációjával a betegek 80 százalékánál érhetünk el szignifikáns terápiás választ.

A fennmaradó 20 százalék terápiarezisztens, s közülük kerülnek ki későbbiekben az idegsebészeti beavatkozásra szoruló esetek. Gyógyultnak tekintjük a klienst, ha a tünetei kb. 90 százalékban megszűnnek és nem okoznak funkcióromlást a mindennapokban” – teszi hozzá.

Dóra története a kényszerbetegséggel és a szorongásokkal, noha még nem ért teljesen a végére, szerencsére biztató fordulatot vett: már csak a stresszesebb élethelyzetekben tör rá a kényszerezés, és aktív életvitelével, új céljaival, és azt a pszichológustól tanult technikákkal szinten tudja tartani. Utólag visszatekintve úgy érzi, könnyebb dolga lett volna, ha már korábban segítséget kér – beszélgetésünk során többször is hangsúlyozza, mennyire fontos az önismeret gyakorlása, és hogy a gyerekeinek már egészen kiskortól igyekszik ezt megtanítani.

Képek: Csiszér Goti / WMN

Takács Dalma