„Sokszor épp a pokol az, ami összeköt két embert” – miért választunk elérhetetlen partnert?

–

Mielőtt belevágnánk, egy hosszabb bevezetővel nyitok, mert az egész téma ötlete egy valós történetből fakad. Van egy nő, Katherine Emrick, akit azóta követek az Instán, amióta anya vagyok, azaz tizenegy éve.

Gyönyörű, tetőtől talpig tetovált nő, négy gyerek anyukája, és sokáig egyszerűen odavoltam az anyasággal kapcsolatos őszinte, szomorú-szép írásaiért. Már jó ideje követtem, amikor kirakott egy posztot arról, hogy milyen élete is volt, mielőtt anyává vált volna.

Katherine már az anyaméhben azt szívta magába, hogy a legközelebbi hozzátartozója is elárulhatja

Az apja ugyanis rendszeresen bántalmazta a feleségét (azaz Katherine édesanyját), aki várandósan jutott el odáig, hogy elhagyja az erőszakos férfit. Sajnos ezután egyik félresikerült kapcsolatból és házasságból ugrott a másikba, folyton költöztek, és minden csalódás után egyre mélyebbre került. Végül arra jutott, hogy a legjobb, amit az akkor már kiskamasz lányával tehet, hogy a testvéréhez költözteti.

Katherine sokat mesélt már arról, gyerekként mennyire ácsingózott a figyelemért, a szeretetért, és hogy bármire hajlandó volt, hogy ezekből egy kicsit is kapjon. Hamar el is kezdett fiúzni, már ha lehet így fogalmazni, ugyanis inkább a nála idősebbek vonzották, amit így utólag az apahiánnyal magyaráz.

Az élete azonban gyökeresen megváltozott amikor az unokatestvére tinédzserként teherbe esett, amit a szülők Katherine rossz hatásának tulajdonítottak, ezért a lányt hazaküldték a teljesen instabil anyjához. Ekkor kezdődött az igazi lejtmenet.

Felnőtt férfiak környékezték meg, elhitették, hogy törődnek vele, szeretik, új ruhákat, pipereholmikat vettek neki. „Nagylányként” bántak vele – legalábbis ő így élte meg. 

Aztán csoportosan megerőszakolták, majd egy házba költöztették több más kamasz lánnyal együtt, ahol több hónapon át prostitúcióra kényszerítették. Végül meg tudott szökni, de az élete továbbra sem tudott egyenesbe kerülni. Az anyjához hasonlóan egyik megbízhatatlan alaktól a másikig sodródott, tizenhat évesen pedig megszülte az első gyerekét. Azóta négy gyereke van, különböző apáktól.

Egyik bántalmazó kapcsolatból a másikba

Volt erőszakos, bántalmazó kapcsolata, amiben kirabolták, kisemmizték, de olyan is, aki „csak” simán eltűnt az életéből. Katherine közben gyönyörű írásokat publikált, létrehozott egy támogató anyaközösséget, számtalan művészeti projektben vett részt, alapított egy saját ruhamárkát, rendszeresen kiállt – és kiáll ma is – fontos nőjogi kérdések mellett. Próbált megállni a lábán egyedülálló, négygyerekes anyaként.

Két éve pedig úgy döntött, hogy szeretne szembenézni a démonjaival, és önkéntesként elkezdett elítéltekkel foglalkozni: kosarazni velük a börtönben. Direkt olyan elítéltekkel akart találkozni, akik erőszaktevők, stricik, pont mint azok az emberek, akik kislányként anno kihasználták és bántalmazták.

Az önkéntes munka során pedig megismerkedett a mostani párjával, akit – állítólag bizonyíték nélkül – két nő meggyilkolásáért életfogytiglanra ítéltek. Beszélőkön találkozhatnak, de vagy egyáltalán, vagy csak nagyon ellenőrzött körülmények között és limitáltan érhetnek egymáshoz.

És ezzel el is jutottunk a mai beszélgetésünk témájához. 

Szabó Anna Eszter/WMN: Nem gondolod, hogy Katherine Emrick története valójában iskolapéldája annak, hogy a rossz szülői minták – sőt, már a prenatális időszakban szerzett negatív élmények – mennyire befolyásolhatják egy ember későbbi viselkedését, párkapcsolati döntéseit?

Kazimir Ágnes: Így van, ahogy mondod. Ha megszületik egy kisbaba, onnantól, mint a szivacs, úgy szed össze minden élményt: a jót és a rosszat is. Egy életre haza tud vágni egy embert, ha szeretetlenségbe, ridegségbe, bizonytalanságba születik. 

Sz. A. E./WMN: Akkor most jobb nem belegondolni a kórházakban magukra hagyott kisbabákra…

K. Á.: Pontosan. Iszonyú. Nincs annál tragikusabb, mint amikor egy kisbabát vagy gyereket nem szeret senki. És talán

az a legiszonyúbb, hogy a gyerekek mindenhez tudnak alkalmazkodni. A kisbabák persze sírnak egy ideig, de aztán abbahagyják. Tudják, hogy úgysincs válasz a sírásukra, minek ordítsanak hát. A fájdalom, a kiszolgáltatottság, a félelem, ezek viszont nem mennek sehova. Beépülnek a személyiségbe, és szépen fokozatosan átveszik az irányítást.

Elhitetik a gyerekkel, hogy megérdemlik a szeretetlenséget, mit több, ők tehetnek róla. A maguk eszközeivel próbálnak szeretetet, figyelmet kicsikarni, akár rosszalkodással – sok gyerek még a szidást vagy a verést is törődésnek tudja megélni.

De visszatérve erre a történetre, amit meséltél, sajnos, tényleg hozza a papírformát. Ahol nincs stabil pont, ott a gyerek sodródni kezd, és egy kislány, akire senki sem figyelt soha, bizony rettenetes veszélybe kerülhet, ha olyan környezetbe kerül. 

Sz. A. E./WMN: Manapság szinte divatos minden felnőttkori problémát a gyerekkorból eredeztetni: azt mondani, hogy kis túlzással minden rossz döntés vagy kialakult zavar mögött szülői – és elsősorban anyai – hibák sora húzódik. Természetesen ez nagyon sokszor tényleg így van, de sok esetben a megállapítás megreked a puszta felelősséghárítás szintjén. Katherine esetében viszont egyértelmű a helyzet. Egy ilyen indulással, mint amilyen az övé, vajon törvényszerű volt, hogy így alakult az élete?

K. Á.: Megtisztelsz, ha azt hiszed, tudom a tuti választ. Pokoli sors, ha azok árulnak el, akiken keresztül a bizalmat kellett volna megtapasztalni. Már itt elromlott a dolog, mert azt se volt alkalma megtanulni, milyen az, ha olyasvalakiben bízol, aki arra méltó. Nem tanulta meg szeretni önmagát, a másikat, mert nem találkozott igazi szeretettel. Nem tanult meg létezni a világban, és még sorolhatnám.

Ehelyett azt tanulta meg, hogy ő maga nem számít. Mert először is egy teher volt, aztán árucikk, használati tárgy, majd belesodródott az anyaságba. Ilyen alapra nem lehet felhúzni egy énképet. Vagyis lehet, csak abban nincs sok köszönet. 

Mert, ha valaki maga se tudja, kicsoda, mit akar, mit gondol, ha semmi sincs belül megalapozva, akkor hogy is tudná belőni, kicsoda, miféle ember a másik? Honnan is tudna meríteni? A vágyai irányítják és a negatív tapasztalatai. És ez bizony nagyon veszélyes lehet.

Sz. A. E./WMN: Ráadásul, ha valakinek az énképe, önértékelése, világképe pont a környezete által torzul, annak külön nehézsége származhat abból, ha még csak ki se tud törni onnan. 

K. Á.: Pontosan. Amilyen körben mozog, onnan választ. Hosszú évekig tartó kemény munka lehetne számára a kiút.

Nagyon veszélyes tud lenni az is, hogy sokan leragadnak a traumánál, beszélnek, írnak róla – de hogyan tovább? Sokan csak várják a csodát, hogy ha egyszer feldolgozódik a trauma, akkor majd hirtelen fény gyullad a sötétben, és minden jó lesz. Hát, sajnálom, de én nem ezt gondolom, nem ezt tapasztalom. Ilyenkor a felelősség, mint a forró krumpli, dobódik tovább, mindig másra.

Gyanús, amikor mindig a másikban van a hiba, amikor mindenki szembejön az egyirányú utcában.

Amennyiben valaki gyakran fut bele ugyanazon rossz kimenetelű helyzetekbe, akkor talán maga az illető követi el mindig ugyanazt a hibás lépést: nem vállal kockázatot, nem mer más irányt, más módot váltani, változtatni, erős döntést hozni önmagáért.

Hiába írta le és mesélte el interjúkban ez a lány többször is, mi történt vele, hiába rakott össze egy csomó kirakóst, de mégis, a spirál, amibe újra és újra belekerül, nem változik. De hát neki önmagát kellene újrateremtenie!

Magzatként az anyja bánatát, kiszolgáltatottságát, félelmét és még ki tudja, mijét szívta magába, onnantól kezdve meg ide-oda sodorta a szél. Nem akarom ismételni magam, de egyszerűen vannak alapok, amikre esélytelen építeni. Vagyis meg lehet próbálni, csak az első fuvallatra minden összeomolhat, újra és újra.

Aki nem tudja újraalapozni magát egy ilyen szörnyű kezdés után, az általában folytatja az utat, amit a végzete, a szülők és egyéb szörnyemberek jelöltek ki számára.

Ez is egy fajta Stockholm-szindróma, amiből tartós és komoly szakértelmet igénylő segítséggel, valamint óriási elszántsággal lehet csak kiszabadulni. 

Sz. A. E./WMN: Tovább kanyarodva Katherine történetén, mi húzódhat annak a hátterében, ha valaki mindig elérhetetlen embert választ? Az ő esetében elég nyilvánvaló, mi vezetett hova. De nem kell ahhoz elhagyott, bántalmazott, kihasznált gyerekként felnőni, hogy valaki, mondjuk, mindig házas vagy külföldön élő emberbe essen bele. Annak is kell, hogy legyen valami oka, vagy nem? 

K. Á.: Erre nem tudok egyetemes választ adni, hiszen ahány ember, annyiféle történet van. A folytonos, hasonlóan félresikerülő választások mögött lehet ambivalencia is, véletlen is, vagy simán csak pech. De közben egyre inkább hiszem, hogy nincsenek véletlenek.

Általánosítani azért sem lehet ilyen esetekben, mert mindenkit csak a saját kontextusában lehet megérteni. Nem mondhatom azt, hogy aki mindig nős férfit választ, az mindig ilyen, vagy olyan. Találkoztam már mindenféle példával.

Van, aki a házas partner mellett úgy érzi, megőrizheti a szabadságát, az önállóságát. Van, aki igazából nem akar kapcsolatot, ezért választ elérhetetlent. Ismerek olyat, aki mindig hangoztatta, hogy ő márpedig gyereket akar, de csupa olyan emberrel jött össze, aki nem akart. Egy idő után pedig kiderült, hogy valójában csak a környezetének akart megfelelni, és soha nem is akart saját családot alapítani.

Szóval nem lehet egyetlen okot megnevezni, minden történet egyedi. De tény, hogy ahol ismétlődések vannak, ott érdemes kicsit megállni és elgondolkodni, mi lehet a háttérben.

Sz. A. E./WMN: Mennyire vagyunk tudatosak a választásainkban szerinted? Én például meg voltam róla győződve, hogy soha szóba nem állnék egy szőke pasival, aztán meg pont egy szőke vett le a lábamról. 

K. Á.: Hát igen, bár ilyen egyszerű lenne! Sokan válogatnak úgy egyébként párkeresés címen, mintha valami katalógusból választanának, és ez is érthető. Nincs időnk és kedvünk újra és újra csalódni. Ennél instantabb beteljesülésekre vagyunk már berendezkedve.

Vannak olyan kapcsolatok, amik szinte üzletként köttetnek meg. A pár vágyai, szándékai kiegészítik egymást: az egyik szül a másiknak gyereket, a másik hozza haza a pénzt, élnek egymás mellett, tökéletes munkamegosztásban. Van, akinek ez teljesen jól és egy életen át működik. Másoknál kiborul a bili egy idő után, mert kiderül, hogy ez kevés. 

És hát van, amikor két ember egymásba szeret. Akár minden racionalitás ellenére. Ha ez az érzés elég erős, felülírhat mindent. De erre nem vágyik mindenki, sőt, van, aki menekül az intenzív érzelmek elől, mert kiszolgáltatottnak érzi magát tőlük. A lány, akiről meséltél, például beleszeretett egy elítéltbe. Persze, komoly szimbolikája van annak, hogy talált magának valakit, aki fizikailag nem közelíthet hozzá, és elhagyni se tudja, de valójában nem ez az igazi kapcsolódásuk. Hanem hogy így vagy úgy, de mindketten börtönben vannak.

Sokszor épp a pokol, ami összeköt két embert. 

Sz. A. E./WMN: Na és honnan tudhatjuk, hogy jól választottunk? Hogy nem csak valami mintát követve sodródtunk? 

K. Á.: Onnan, hogy szeretet van bennünk. Hogy nemcsak adunk, de kapunk is. Hogy megtartjuk egymást, biztonságot teremtünk. Hogy nem dől össze a világ, ha nem értünk egyet. Hogy autonóm emberként tudunk együtt élni. Hogy jól vagyunk. Ha jól választottunk, igazából fel se merül a kérdés, hogy jól választottunk-e. Egyszerűen csak jó. 

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter