„Ha a párkapcsolatod nem dobod el egyik napról a másikra, a ruháddal miért tennéd ezt?”

–

Ma a téglaszín, a fekete és a barna árnyalatai dukálnak, Csalár Bence már javában készül az őszre. Lenvászon kimonót, bőr rövidnadrágot, és egy úttörőtábori plédből újrahasznosított kabátot visel, a szettet arany gyűrűk és egy kagylós fülbevaló teszi teljessé – mind magyar tervezőtől. Ha ez egy átlagos interjú lenne, valószínűleg nem foglalkoznék a beszélgetőtársam ruházatával, Bence esetében azonban más a helyzet. Mivel ezen az interjún épp arról beszélgetünk, hogy a stílus milyen üzeneteket közvetít a személyiségről, esetében ez majdnem olyan fontos, mint az elhangzó gondolatok. Mondanom sem kell: miközben arról mesél, hogy családi öröksége, traumái, testképével kapcsolatos megélései hogyan formálták az önkifejezését, a tekintetem óhatatlanul is a tökéletesen összeállított öltözék részletei között cikázik.

Takács Dalma/WMN: Az új könyved az előző két kötetnél jóval személyesebb, sőt bátrabb is. Milyen út vezetett ide?

Csalár Bence: Elsősorban szakmai jellegű cikkeket és könyveket írtam az elmúlt években, és az eredeti elképzelés szerint egy hasonlóval „menekültem” volna a bevált irányba, de aztán a kiadóm pedzegetni kezdte, hogy írjak ezúttal egy személyesebb kötetet. Úgy gondolták, hogy itt az ideje, hogy elfogadjam: elég vagyok én is önmagamban egy könyvhöz. Ez nagyon érdekes felismerés volt, mert korábban nem gondoltam, hogy az én elmélkedésem bárki számára érdekes lehet, komfortosabb volt számomra, hogy mások gondolatait és elméleteit közvetítsem egyfajta hídszerepben.

Azonban az önismeret, a testkép, a divat témája elől nem lehet elmenekülni.

Az utóbbi években sok önismereti könyvet olvastam, és terápiára járok, ennek hatására megértettem, hogy nemcsak akkor kell az önismerettel foglalkozni, ha már baj van, hanem akkor is, ha meg akarjuk előzni azt a bajt. Ha pedig az ember megismeri a testét és az igényeit, akkor a választásaiban is tudatosabb lesz, jobban megfontolhatja a döntéseit például a ruházkodás terén.

Még egyetlen könyv megírása sem viselt meg annyira, mint a Stílustérképé – de ezt most a szó pozitív értelmében mondom. Elképesztő mélységekig mentem le magamban hozzá. Persze ezúttal is törekedtem rá, hogy megfelelő szakmai hátteret adjak a témának – elolvastam előtte nyolc-tíz divatpszichológiai kötetet –, de az utolsó fejezet ezúttal kifejezetten rólam szól, arról, hogyan küzdöttem meg a súlyingadozásommal, az identitásom elfogadásával és a traumáimmal, és mindez miképp függ össze az öltözködésemmel, a divattal való viszonyommal. A ruha ugyanis rengeteg tudatalatti és feldolgozatlan megélést közvetít – ha például van olyan darab, ami a hízásodra vagy épp egy korábbi sikeres fogyásodra emlékeztet, lehet, hogy sosem lesz kedved hordani, míg egy menyasszony számára mindig pozitív élményeket hoz majd az esküvői ruhája látványa, amennyiben nem vált el. 

Anno, amikor az első könyvem megjelent, nagyon magam alatt voltam. Tombolt a Covid, túl voltam egy szakításon, el kellett költöznöm, de nem volt hova mennem – a vírus miatt a családomat nem akartam veszélyeztetni, a saját lakásomat pedig épp kiadtam. Az egész olyan volt, mintha víz alatt lennék, és aztán az évek folyamán fokozatosan közeledtem a felszínhez. A harmadik könyvnél éreztem meg először, hogy levegőt kapok, és végre beszélhetek a saját belső folyamataimról is. Sokat változtam az írás munkálatai során, sokkal jobb kapcsolatba kerültem általa a testemmel. Olyan volt ez, mint egy öngyógyítási folyamat.

T. D./WMN: Pedig már a könyv is egy olyan ember szájából szól, akiről azt feltételezem, sosem okozott neki nehézséget az önfelvállalás – legyen szó extravagáns szettekről vagy a véleményéről.

Cs. B.: Igen, és tökre becsülöm a gyerekkori énemben, hogy hiába kritizáltak, röhögtek rajtam, ez soha nem vetett vissza abban, hogy felvegyem, ami tetszik. Akkor is szívesen viseltem a trapéznadrágom, ha előző nap kigúnyoltak érte. De nyilván ez nem jelenti azt, hogy én sosem ingok meg a saját identitásomat, önfelvállalásomat illetően.

Nemrég volt egy fiú, aki nagyon tetszett, négy év után ő volt az első, aki igazán nagy hatást gyakorolt rám. Aztán amikor először találkoztunk személyesen, kiderült, hogy végig egy mögöttem ülő srácot nézett, aki egy teljesen átlagos ruhát viselt. Ez a helyzet egyben metafora is volt az életemre, hiszen rögtön elgondolkodtam azon, hogy

talán nekem is így kéne kinéznem, így kéne öltözködnöm, hogy lehessen valakim. Na, és ez az, amire azt mondom harminc felett, hogy köszönöm, nem.

Ez itt a komplett csomag, kell vagy nem, már nem vagyok hajlandó kompromisszumra a megjelenésemmel kapcsolatban.

T. D./WMN: Van egy sor a könyvedben, amit, bár nem a személyes résznél írsz, mégis igazi önvallomásnak érzem: „minél erősebb a személyiség manifesztációja, annál erősebb a konfrontáció”. Ha a divatpszichológiából indulunk ki, kijelenthetjük, hogy számodra nem okoz problémát a konfrontáció?  

Cs. B.: Az van, hogy olyan régóta konfrontálódom az öltözködésem miatt, hogy már fel sem tűnik. Már hatéves koromban is ez volt, amikor még oviba jártam. 

T. D./WMN: De hát akkor még az édesanyád öltöztetett, nem?

Cs. B.: Igen, és részben azért is ajánlom neki az új könyvem, mert nagyon hamar megtanította nekem azt, hogy az öltözködés izgalmas dolog, ami lehetőséget ad az önkifejezésre. Mindig is imádtam vele vásárolni, a különleges holmik pedig sokkal többet adtak, mint amennyit elvettek a beszólások. Ami pedig a konfrontálódást illeti: már máshogy tekintek rá. Ha valahol feltűnést kelt a külsőm és megbámulnak, tudom, hogy ennek sokszor az az oka csupán, hogy nem találkoztak még ilyesmivel az emberek. Sokan bántottak az életem folyamán, de mindig abból indulok ki, hogy a bántalmazó félnek is megvan a maga sztorija. Valószínűleg pont azért néz, mert benne is zajlanak dolgok, talán hasonlók ahhoz, mint amiken én is keresztülmentem korábban. És erre a kölcsönös empátia lenne a megoldás, nem pedig az, hogy egy bántó Facebook-kommentre „visszashame-ingeljük” az illetőt.

T. D./WMN: A ruha és a viselő viszonyát a párkapcsolatokkal, emberi kapcsolatokkal állítod analógiába. Hogy kell ezt elképzelni? 

Cs. B.: Igen, ezt egy zseniális tanulmányból merítettem, ami arról szól, hogy a ruha és a viselő között egy interperszonális kapcsolathoz hasonló viszony jöhet létre, csak éppen egyoldalú, és míg a párkapcsolatot mindkét fél ápolja és építi, a ruha/viselő viszonyát csak az utóbbi formálja. Nagyon izgalmas megvizsgálni, hogy építhetjük be ezt a gondolatot a mindennapjainkba. 

T. D./WMN: És hogyan? 

Cs. B.: Ehhez a legfontosabb kiindulópontom a fenntarthatóság, a tudatosság és az önismeret, illetve az, hogy megértsük, milyen ok-okozati rendszerek működtetik a divatipart.

Úgy tudjuk ápolni a kapcsolatunkat a ruhával, hogy igyekszünk azt hosszan megóvni, és figyelünk rá, hogy mi tesz jót az anyagának, hogyan érdemes tárolni. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem ez mindig flottul megy, hiszen az életem sokszor túl kaotikus ehhez. De most például az idei második gardróbszanálásra készülök, ami azt jelenti, hogy kipakolom az összes ruhámat, és három kupacba rendezem őket: az elsőbe kerül az, ami a már megszűnt identitásaim része, és nem érzem önazonosnak, a második kupac az, amelyeket a legszívesebben viselek, a harmadik kupac pedig, amelyeket megvettem, mert azt gondoltam, hogy majd egyszer leszek olyan vékony vagy merész, hogy viseljem őket – de aztán mégsem lettem.

És amire már nincs szükségem, azt adományboltba viszem, hiszen ezek nagyon jó, hordható darabok, így pedig örömöt okozhatnak még más embernek is.

T. D./WMN: Ha az emberi kapcsolatok analógiájánál maradunk, az gyakorta konfliktusokkal terhelt. Úgy sejtem, konfliktusba a ruhatárunkkal is kerülhetünk. Mi a teendő ilyenkor?

Cs. B.: Ha a dolog technikai részét nézzük, akkor konfliktusnak nyilvánítható az, amikor egy ruha elszakad, összemossuk valamivel, kilyukad, foltos lesz. Ezek azok a konfliktusok, amik – akárcsak egy párkapcsolatban – vízválasztók lehetnek, hiszen el kell döntened, teszel-e bele energiát, hogy megjavítsd vagy kitisztítsd, vagy inkább megválsz tőle. Sajnos a fast fashion boltoknak köszönhetően elveszett mára a divat kulturális értéke, hiszen ha elfeslik a pólód, vehetsz egy újat 1500 forintért a legközelebbi plázában. Fontos lenne ezt megfordítani valahogy, hiszen ahogy a kapcsolatainkat sem dobáljuk el egyik napról a másikra (jobb esetben), úgy a ruháinkat sem kellene. 

A másik pedig, amikor az okozza a nehézséget, hogy bár tetszik egy ruha, de nem merem felvenni, mert túl kövér vagyok hozzá, nem való az életkoromhoz, előnytelen a színe… és még folytathatnám. Na, és pont ezek miatt fontos megértenünk, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint a testpozitivitás vagy az ageizmus. Ezek egy részét otthonról hozzuk, hiszen kiskorunktól kezdve – sokszor tiszta jóindulatból – intelmeket kapunk az öltözködésünkre vonatkozóan. Öltözz fel rendesen, ne lógjon ki a derekad, állásinterjúra kékben menj, hogy biztosan megkapd a munkát. Ezek egy része elraktározódik, és hosszú távon azt az üzenetet programozhatja belénk, hogy nem vagyunk elég jók úgy a társadalom számára, ahogy a saját ízlésünk, elképzelésünk alapján felöltöznénk. Én szerencsés vagyok, ahogy már mondtam is, mert nagyon pozitív mintákat hozok otthonról, de tudom, hogy sok embert épp a szocializációs környezetben tanultak tartanak vissza attól, hogy bátrabban öltözködjön.

Van ez a mém, hogy „tisztelettel kérdezem azokat, akik úgy élték le az életüket, hogy majd mit szól a falu… végül mit szóltak?”. Ez is arra utal, hogy jobb, ha nem cenzúrázzuk magunkat, és merjük vállalni a saját identitásunkat. És itt nem a szexuális identitásra gondolok, hanem

a társadalmi identitásra, aminek a létrejötte két szakaszból áll: az egyik, amikor felöltözünk, és a másik, amikor a társadalom többi tagja ezt „jóváhagyja”. A hiba általában a másodiknál csúszik be.

Én a könyvem egyik oldalán sem fogom megmondani, hogy melyik színt mivel vedd fel, vagy mi áll jól az alakodhoz, mert ez egy szuverén döntés. Beszélhetünk a színpszichológiáról, az adott színek lélektani hatásáról, de az, hogy te miben érzed igazán jól magad, független attól, hogy egy színtanácsadó szerint mit és hogyan kéne viselned. Ezzel nem derogálni szeretném őket, tudom, hogy valakinek ez tök hasznos, de a nap végén mindent felülír, hogy az adott öltözékben mennyire érzed magad önazonosnak.

T. D./WMN: Ez így evidensnek hangzik, de a mindennapokban nagyon nehéz szembemenni az öltözködésünkre terhelődő társadalmi elvárásokkal, közízléssel.

Cs. B.: Ennek az első és legfontosabb lépése, hogy békét kössünk a testképünkkel. Nagyon károsnak tartom azt, amikor valaki elkezd fogyókúrázni, de az aktuális állapotban lévő testére gyűlölettel tekint. Ez nekem is nagy küzdelem volt, pontosan tudom, milyen az, amikor zuhanyzás után úgy sietsz el a tükör előtt, hogy még véletlenül se kelljen belenézned. Ahhoz, hogy el tudjuk hagyni az öltözködéssel kapcsolatos komfortzónát, mindenképp az kell, hogy magabiztosak legyünk a bőrünkben, és abban a formájában is szeressük a testünket, amiben éppen van, függetlenül attól, hogy épp milyen változáson megy keresztül. 

T. D./WMN: Neked hogyan sikerült eljutnod ide? 

Cs. B.: A tinédzserkorom és a húszas éveim jelentős részét azzal töltöttem, hogy erőszakosan változtatni akartam a testemen. Aztán amikor rájöttem, hogy mennyi rossz dolog történhet körülöttem, hogy van, aki fiatalon beteg lesz vagy meghal, akkor átkattant valami az agyamban arra vonatkozóan, hogy talán nem a súlyingadozás a legfontosabb kérdés, hanem az, mivel teszek jót a testemnek.

Érzek egyfajta hálát amiatt, hogy a sok viszontagság után még mindig ver a szívem, még mindig tudok levegőt venni.

Nem mindig figyeltem oda a testemre, egyetemistaként volt olyan, hogy hetekig nem ettem. És mivel a testem átvészelte ezeket az időszakokat, úgy érzem, megérdemli azt, hogy foglalkozzak vele, amennyire csak tudok, és ne azért sportoljak, hogy a fogyással megfeleljek egy társadalmi elvárásnak, hanem azért, mert jólesik és egészségessé tesz. Több mint két éve thai boxolok, és kilenc hónapja pilatesezem: ez a két sport rengeteg dolgot megváltoztatott bennem. Általuk jöttem rá, hogy a testem tele van lehetőséggel, többre képes, mint gondoltam, és többet is érdemel annál, mint amit kapott tőlem. Szerintem 30 felett nem opció, hogy nem mozogsz, nem figyelsz oda magadra és a szervezeted jelzéseire. 

Emellett fontos látni, hogy sosincs olyan, hogy te konzisztensen mindig imádod magad. Egyrészt, mert amúgy sem egészséges, másrészt, mert a rossz érzéseket, nehéz napokat is meg kell élni. Ez az öltözködésben is így történik: van, amikor az ember nem akarja felvállalni önmagát, nem akar figyelmet kapni, és szívesebben választ olyan ruhát, amin nincsenek színek vagy sokat takar. Ez tök oké, nem azt mondom, hogy mindenkinek színeket kell hordania. De nekem például nagyon jót tett, hogy tudatosan elkezdtem több árnyalatot hordani, mert bár a fekete szuper alapszín, de a többi segít abban, hogy még jobban kifejezzem magam. 

T. D./WMN: Sok embernél látjuk azt, hogy az öltözködésre csak szükséges, funkcionális dologként tekint. Szerinted mindig közlünk azzal valamit, amit viselünk?

Cs. B.: Persze. És az a jó ebben a játékban, hogy mivel törvény bünteti, hogy meztelenül menjünk az utcára, mind kénytelenek vagyunk egy „második bőrt”, azaz ruházatot viselni. Ha a divat nem is, de az öltözködés mindenkit érint, és a ruházatoddal akár azt is kommunikálhatod, hogy téged nem érdekel, ki mit gondol a megjelenésedről.

Szűcs Gergő retorika és kommunikációs trénerrel kidolgoztuk az úgynevezett Stílustérképet az Arisztotelészi erényetika elvei alapján. Ennek része az is, hogy mindenkinek a saját élete határozza meg azt, hogy a divatot mennyire engedi, engedheti be a mindennapjaiba, vagy mennyire határozzák meg a saját testével kapcsolatos bizonytalanságai. Ott van például az akadémikus embertípus, akinek a szakmai megítélésében nem fér bele az, hogy kövesse az aktuális trendeket – és ez teljesen rendben van.

Mindemellett azt gondolom, hogy ha valakit nem érdekel a divat, érdemes azt is körbejárni, miért nem. Esetleg azért, mert fél, hogy felszínesnek ítélik meg majd mások? Vagy azért, mert megromlik a szakmai megítélése, ha mintás inget vesz fel?

Az öltözködési választásainkat rengeteg dolog befolyásolja már a kezdetektől, és ezek 80 százaléka félrevezető. Az üzletekben összevissza méretezik a ruhákat, a drogériákba olyan tükröt raknak, amiben a pórusaid legmélyére látsz, olyan divatot ajánlanak a fast fashion boltok, amiben kevésbé vonzónak láthatod magad, ezért sok felesleges vásárlással próbálod megtalálni önmagad megállíthatatlanul, és ezek a külső-belső inputok mind arra sarkallnak, hogy még többet vásárolj, hogy majd talán egyszer szebb, jobb, elégedettebb lehess. 

T. D./WMN: Te milyen gyakran vásárolsz?

Cs. B.: Nagyon ritkán. Ha leszámítjuk azt, hogy időnként kapok tervezői darabokat, csak két-három havonta veszek új ruhát. Szerencsére ma már felismerem azokat a befolyásoló tényezőket, amik a felesleges költekezés irányába tolnának. Ha megtetszik valami, akkor alszom rá egyet, átgondolom, hogy van-e két-három olyan szett a gardróbomban, amivel tudom kombinálni, valóban ki fogom-e használni. Azt is körbejárom, hogy mennyire körülményes az anyag tisztítása, ápolása, vállalom-e ennek a felelősségét, és ha már nem viselem, képes leszek-e továbbadni. 

Persze ez nálam sem volt mindig így, a húszas éveim elején, az identitáskeresés időszakában megvettem mindent, ami csak a csövön kifért. Emlékszem, milyen komoly fordulópontot hozott ebben az, amikor Londonban elmentem egy TopShopba. Korábban imádtam a márkát, nagyon egyedinek tartottam és tetszettek a szépen befotózott ruháik, aztán az üzletben szembesültem vele, hogy roskadásig van az állvány, és az a ruha, amit korábban az individualizmus jelképének tekintettem, valójában csak egy tömeggyártmány. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy talán egy másfajta önkifejezési formára vágyom.

T. D./WMN: Beszélgettünk divatról és stílusról is, és te a könyvedben különbséget teszel a kettő között. Melyikkel azonosulsz szívesebben?

Cs. B.: Nem vitatom el a divatipar jelentőségét, hiszen izgalmas és tág eszköztárat ad ahhoz, hogy megtalálhassuk a számunkra tetsző elemeket és beépíthessük azokat a ruhatárunkba. Ezekkel a döntéseinkkel – például hogy fenntartható módon öltözködöm, lehetőleg másodkézből vagy magyar tervezőtől vásárolok – teremthetünk egy külső-belső egyensúlyt a megjelenésünk és az értékrendünk között. Viszont míg a divat egy tágabb merítés, addig a stílus egy szűkebb értelmezése annak, akik vagyunk.

A stílus nagyon jó kommunikációs eszköz, hiszen a külsőnkkel üzenhetünk a világnak arról, hogy mit vallunk, miben hiszünk.

Ez a stílus lehet többféle, hiszen ezt megkívánják tőlünk a társadalmi konvenciók, amikhez valamilyen szinten alkalmazkodnunk kell. Nyilván nem mész temetésre színes ruhában, nem mész esküvőre fehér ruhában, nem mész munkamegbeszélésre rövid gatyában – ezek az életünk elidegeníthetetlen részei, amiket figyelembe kell venni, de azt gondolom, hogy a tudatos ember a helyén kezeli ezeket, és közben nem esik ki az identitásából. El kell fogadnunk, hogy a stílusunk nemcsak egyféle lehet, hiszen nagyon sokrétű emberek vagyunk. Ez ugyanolyan, minthogy egy édesanya sem „csak” édesanya, hanem mellette lehet ügyes vállalkozó, valakinek a lánya vagy felesége, alkotó vagy sportoló. Én ezért sem szeretem kiemelni azt, hogy meleg vagyok, mert számomra ez egyenértékű információ azzal, hogy, mondjuk, kék a szemem, vagy szeretek utazni és olvasni.

T. D./WMN: Pedig az utóbbira rengeteg példát láthatunk, és sokszor még csak nem is a rosszindulat hajtja őket. Többször szembesültem már azzal, amikor emberek például úgy hivatkoznak valakire, hogy a „meleg szomszéd”, holott az illető ezer más tulajdonsággal rendelkezik. 

Cs. B.: Igen, ez jellemző, de közben meg nem gondolnám, hogy bárki is abban a helyzetben lenne, hogy az én identitásom definiálja. Amikor valaki külsőségek vagy másság alapján ítélkezik, az azt is jelenti, nem veszi a fáradságot arra, hogy megismerje a másik embert mélyebb rétegeiben. 

Ha visszatérünk a legelejére, az első benyomás egy századmásodperc alatt létrejön, és nehéz rajta változtatni. Pszichológiai kutatások igazolják, hogy ha találkozunk valakivel, és megpillantjuk egymást, onnantól kezdve tudat alatt folyamatosan próbáljuk alátámasztani azt, amilyen skatulyába az illetőt behelyeztük. Az első benyomáson változtatni nehéz, de nem lehetetlen, valójában csak nyitottság és kommunikáció kell hozzá. Rólam például sokszor gondolják azt, hogy buta vagyok, vagy hogy nem tudok értelmesen beszélni, amiért divattal foglalkozom.

T. D./WMN: A divattal ez a sztereotípia kapcsolódik össze?

Cs. B.: Sokan abszolút felszínes dolognak tartják, pedig én azt gondolom, hogy ez egy kifejezetten szuper lehetőség arra, hogy magunkat még jobban pozicionáljuk abba a helyzetbe, abba az életbe, amire vágyunk. Nem szabad alábecsülni a divat erejét és a mögötte húzódó tudományt.

T. D./WMN: Szerinted hogyan érdemes elkezdeni a divattal kapcsolatos önismereti utazásunkat?

Cs. B.: Egy kegyetlen, de rendkívül izgalmas szembesítéssel: pakolj ki mindent a szekrényedből, nézd át a ruháidat, és gondold végig, honnan indultál, hol vagy most, milyen színek és fazonok dominálnak nálad, mennyire tudatosak a választásaid.

Ebből a leltárból az is kiderül, mennyire erősek az önreflektív képességeid, és mennyire vagy tudatos, hogy állsz a szabálykövetéssel, a fenntarthatósággal, mennyire határoznak meg márkák, logók, mennyire követed a trendeket.

Ebben egyébként sokat segíthet a korábban emlegetett Stílustérkép, amit Szűcs Gergővel dolgoztunk ki, az új könyv címét is ez adta, és a kérdéseivel végigkalauzol ezeken a kérdéseken. Biztos, hogy lesznek benne nehéz kérdések, de ez csak rólad szól, senki előtt nem kell vele elszámolnod, így nyugodtan lehetsz őszinte magaddal. Ez az első lépés ahhoz, hogy felismerd, hogyan érzed magad a legjobban a bőrödben, hogy tetszik neked a tested legjobban, milyen ruhákban vagy a legboldogabb. És ha elégedett vagy mindezzel, az rengeteg más olyan dolgot is bevonz, amire régóta vágytál: egyrészt, több időt és energiát szánhatsz a fogyasztási szokásaid újragondolására, másrészt nőhet az önbizalmad, harmadrészt pedig ezt az attitűdöt továbbadhatod a későbbiekben akár a gyerekeidnek is.

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

Takács Dalma