–

Mert egy dolog az, ha az egészségügy pénzhiánnyal küzd. Egy másik, ha szakmai viták folynak. De ha a szakma köztestületét, azt a szervezetet, amely hivatott a hitelességet és a betegbiztonságot védeni, kezdik el politikai hálózatként beállítani, az már az egész rendszer alapjait érinti.

Hol hibázott Takács Péter?

Takács Péter nem először váltott ki felzúdulást a nyilatkozatával. Korábban az egészségügyben dolgozó nők arányáról és a béremelés „családpolitikai” logikájáról beszélt, és akkor sokunkban maradt keserű szájíz. Most az orvosokról szólt. „Csak” azokról, akik nap mint nap ott vannak a műtőben, a sürgősségin, a vizsgálókban, rendelőkben, a betegágy mellett. „Csak” azokról, akik, ha kell a saját életüket is félreteszik, hogy másét megmentsék.

Ez a mondat nem pusztán egy rosszul sikerült kommunikációs fordulat. Ez a mondat tükör. Tükre annak a rendszernek, amely évek óta figyel minket, és valójában nem lát semmit. Legfeljebb politikai koordinátákat. Ellenségképet. 

Láthatatlan munka – láthatatlan hitelesség

Az orvosi kamara nem díszlet. Nem luxus. Ez az a szakmai közösség, amelynek tagjai a saját döntéseikért felelősséget vállalnak és ezzel garantálják, hogy a betegellátás független maradjon a politikai szándékoktól. Most viszont az egész szervezetet úgy állítják be, mintha valami sötét, külföldi hálózat része lenne. Mintha azok az emberek, akik a legnagyobb járvány közepén is helytálltak, valójában nem a betegeket, hanem egy „idegen érdekcsoportot” szolgálnának. Ez nemcsak sértő. Ez veszélyes is.

Mert, ha az orvos és a beteg között megbomlik a bizalom, annak nem a nyilatkozó politikus fogja megfizetni az árát. Hanem a beteg, aki nem mer kérdezni. Aki kételkedve nézi az orvost. Aki inkább el sem megy a vizsgálatra, mert nem tudja, kiben bízhat. A bizalom pedig az egészségügy oxigénje. És mi pontosan tudjuk: ha egyszer elfogy, mindenki fuldoklani kezd.

Amikor a világ is felfigyel

Nemcsak mi hallottuk meg ezt a mondatot. Meghallotta a World Medical Association is, az orvosok világszövetsége. És írtak. Na nem azért, mert levelezgetős kedvükben voltak, hanem aggodalommal. Levelükben világosan fogalmaztak: „A Magyar Orvosi Kamara autonómiájának tiszteletben tartása elengedhetetlen az orvosi függetlenség és a betegbiztonság megőrzéséhez.”

Ez olyan, mintha azt mondanák: „Mi figyelünk.” Figyel a világ. Csak épp nem a jó hírünk miatt. Ez az üzenet egyszerre ad erőt és keserűséget. Erőt, mert tudjuk: nem vagyunk teljesen egyedül. Keserűséget, mert megint csak külső jelzésből értjük meg, milyen messzire sodródtunk attól, amiben még hinnünk kellene. 

A bizalom, ami nem politikai alku

A Magyar Orvosi Kamara közleménye szerint ilyen hangnemmel utoljára a szocializmus idején találkoztak.

Ez nem túlzás. Ha egy szakmai közösséget politikai hálózatként állítanak be, az már nem szakmai vita. Az támadás. És mi, akik a mindennapokban csendben dolgozunk, pontosan tudjuk, hogy a bizalom nem kormányrendelet. Nem lehet megszavazni, átutalni, vagy kommunikációs kampányban visszaszerezni. A bizalom évek alatt épül, és egyetlen mondattal össze lehet törni. 

Nemcsak pénz, nemcsak politika – méltóság

Sokan azt hiszik, az egészségügy gondjai a pénzről szólnak. Hogy elég egy jó béremelés, és minden rendbe jön. Pedig a pénz csak egy része a történetnek. A másik része a méltóság. Az, hogy megbecsülnek-e minket. Hogy partnerként kezelnek-e. Hogy számít-e a szavunk, amikor a saját hivatásunkról van szó. Mert lehet, hogy a bérem nem lesz kevesebb attól, ha az államtitkár a kamarámat támadja. De az érzés, hogy a szakmai otthonomat ellenségként festik le, mélyebb sebet ejt, mint bármelyik fizetési tétel hiánya. Mert ez a seb nem a bankszámlán fáj, hanem a szakmai önbecsülésünkben. 

Nekem „csak” a beteg marad. És ott marad az a csendes bizonyosság, hogy én értük dolgozom. Nem a rendszerért, nem a statisztikákért, nem a politikai narratívákért. Hanem azért, hogy valakinek a napja vagy az élete egy kicsit jobb, hosszabb, biztonságosabb legyen. Ezért nem lehet mindegy, hogy az orvosi közösséget miként állítják be. Mert ha a bizalmat elveszik, akkor azt nem lehet egy következő választási ciklusban visszaadni. 

Nem maradunk csendben!

Ahogy a kolléganőim és kollégáim is mondják: nem maradunk csendben. Nem maradhatunk. Mert a csend könnyen úgy értelmeződik, mintha egyetértenénk. Mintha elfogadnánk, hogy a szakmai közösségünket politikai szlogenekbe csomagolják, és a hitelességünket más érdekeknek rendelik alá. Mintha beletörődnénk, hogy az orvosi autonómia, amiért generációk dolgoztak, küzdöttek, csak egy kipipálható tétel legyen egy hatalmi listán.

De mi tudjuk, hogy az autonómia nem kiváltság. Ez a betegek biztonságának záloga. Ez az, ami garantálja, hogy az orvos a beteg érdekében dönt, és nem politikai utasításra.

Ezért nem azt mondom, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt. Inkább azt mondom, hogy az első kapcsolja fel, hogy végre mindenki lássa, mi van a sötétben.

Lássák, hogy ez a rendszer a mi vállunkon is áll. Lássák, hogy minden éjszakai ügyelet, minden újraélesztés, minden magányos betegágy mellett töltött óra mögött ott van egy ember, aki nem statisztikai adat, nem „külföldi hálózat része”, hanem hivatását gyakorló szakember. És tudják meg: ha mi eltűnünk, nemcsak a kórtermek maradnak üresen. Vele tűnik a bizalom, a szakmaiság, és azok az utolsó biztos kapaszkodók is, amelyek miatt ma még hiszünk abban, hogy az egészségügy – minden nehézsége ellenére – képes a legfontosabbra: megőrizni az emberi méltóságot.

Kovács Petra

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Mix and Match Studio, Joana Miriam, Unsplash/ Matt Artz