Szabó Anna Eszter / WMN: Én tudtam, hogy Ibu meg fog halni, és igazából el is búcsúztam tőle, mégis, kellett egy nap, amíg úgy tehettem, mintha lehetne nem tudomást venni arról, hogy elment.

Kazimir Ágnes: Mert ha szeretünk valakit, el sem akarjuk képzelni, hogy nem lesz, hogy egyszer nélküle folytatódik az élet tovább. Ezért nem beszélünk róla. Ezt nevezi a szakmánk meg nem történtté tevésnek, amely a gyakori elhárító mechanizmusok egyike. 

Amiről nem veszünk tudomást, az nincs is, ugye. Pedig van. Csak szeretjük hinni, hogy nincs. A strucc is így tesz, de szeretném hinni, hogy egy ember mégis többre képes e téren a struccnál. 

Sz. A. E./WMN: Én azt látom, hogy alapvetően hárításban élünk. Nem veszünk tudomást a halálról. Az egyik legjobb barátnőm férje két éve halt meg rákban. Hiába tudtuk a vége felé, hogy nincs tovább, az utolsó pillanatig voltak olyanok, akik azzal traktálták a barátnőmet, hogy meg fog gyógyulni, meg kell hogy gyógyuljon. Miközben pont épp arra lett volna szükség, hogy az elfogadásban, elengedésben és a gyászban segítsük. 

K. Á.: Ilyenkor az ember mindig magán keresztül szűri át a történéseket. Ha ő nem tud szembenézni a valósággal, más se tegye, mert a végén még azt fogja tükrözni. Gyakran mondjuk, ne gondolj rá, gondolj valami szépre helyette. Nehéz kérdés ez, mindannyian tudjuk. Szembesülni a félelmeinkkel az egyik legnehezebb helyzet és folyamat a terápiákban is.

Talán ha szembe merünk nézni azzal, hogy bárkit bármikor elveszíthetünk, felértékelődik a jelen szerepe. Az, hogy most szeressük, most kérdezzük, most legyünk hálásak, most tisztázzuk az ellentéteket, most fejezzük ki mindazt, ami hozzá köt. Mert most lehet.

Később már késő. Akkor már legfeljebb bánhatjuk a ki nem mondott szót. A válasz nélkül maradt kérdést. 

Kazimir Ágnes és Szabó Anna Eszter

Sz. A. E. / WMN: Csak hát egyszerűbbnek tűnik hárítani. Van, aki provokációnak, vagy ízléstelenségnek érzi, ha valaki kiteszi a halált az ablakba.

K. Á.: Erzsébet királynő halála, a szertartásos gyász és a temetés épp ezért sok kérdést felvetett. Messze több egy bulvárhírnél. Egyrészt példaértékűen eltervezett volt minden mozzanat. Ebben persze benne volt az évszázados tradíció, de sok minden más is, amitől mi már elszoktunk.

A méltóság a veszteség megélésében, a nemzet egészére vonatkozóan. A sok virág, üzenet, az elköszönés, a fájdalom, a hála, a tisztelet, a szeretet rituáléi. A fegyelmezettség, az odafigyelés, az emberi és tárgyi szépség ritka és nehezen felejthető egysége. A kis herceg és hercegnő fegyelmezett jelenléte. A kalap a kislány fején, a kis bross, amit a nagyitól kapott, az együtt éneklés a szülőkkel, a főhajtás a ravatal előtt. Kicsi gyerek, szépen felöltözve, a szülők között, mellett, biztonságban. Minden mozdulatuk tükrözte a veszteséget, a szomorúságot, de azt is, hogy pontosan tudják, mi történt és történik, mert felkészítették őket arra, hogy ez a búcsú a szeretett nagyitól és hogy ennek a végső szeretetnek és búcsúzásnak mi a módja.

A kommentekben olvastam olyan jellemző felvetéseket, hogy minek ilyen kisgyereket egyáltalán odavinni. Hát igen, nálunk mismásolás van. A felnőttek se tudnak mit kezdeni a halállal, hogy is tudnának ahhoz jól viszonyulni, hogy ha egy gyereket integrálnak egy ilyen szituációba? Ez a saját félelmeinkről és frusztrációnkról szól. 

Régen a szüléseknél és az utolsó leheletnél is együtt volt a család, kicsik, nagyok, idősek. Ma az ilyesmit barbár hókuszpókusznak tekintik sokan. 

Lenne mit tanulni, egyéni és nemzeti szinten egyaránt.

Sz. A. E./WMN: Ismerek olyat, aki hosszú évek óta könyörög a szüleinek, hogy végrendelkezzenek, mert tudja, hogy vagyonosak, és fél, hogy ha váratlanul meghalnának (vagy valamelyikük), akkor a testvérek között, mert vannak egypáran, konfliktusok alakulnának ki.

K. Á.: Biztos van, aki ezt számításnak tekintené, de én épp azt látom benne, hogy szeretné, ha a szülei majd valamikor bekövetkező halála nem ilyen alantas dolgokról szólna, hanem a veszteség megéléséről, a családról. Igen, a felelős szülői viselkedés része ez is. Ha van nagy vagyon, ha nincs. Elrendezni, megbeszélni amit kell, amit lehet. Ha a testvérek marakodásától kell félni a majdani osztozkodás során, akkor esetleg konfrontálódni a problémák kiváltó okaival, gyökereivel, s feloldani, megoldani azokat. Nem véletlenül találták ki a végrendelkezést, hát az nemcsak arról szól, hogy mi legyen a vagyonnal, hanem arról is, hogy rendet hagyjunk magunk után a hozzánk tartozók számára.

Sz. A. E./WMN: És olyanra is van ám példa, aki direkt nem rendelkezik arról, hogy mi történjen a lakásával, a holmijaival, a vagyonával a halála után, mondván hogy ez legyen a túlélők gondja. Mi lehet emögött? Félelem a haláltól? Vagy bosszú az élők ellen?

K. Á.: Mindkettő lehet. És az is, hogy valaki a jelenben él, és nem akar arra gondolni, mi lesz ha meghal.

Sokunknak nehéz gondolati út az, hogy miért élünk, küzdünk, szülünk és harcolunk, ha majd úgyis meghalunk. Filozófiai iskolák sora foglalkozik ezzel úgy, hogy megnyugtató választ nem tud adni.

Ezzel a félelmetes tudattal kell megtanulnunk élni az életünket, szeretni a szeretteinket. A hívők hite a feltámadásban, a mennyországban, az örökéletben, a reinkarnációban átsegítheti őket ezeken a sokszor racionális észérvekkel nehezen feloldható dilemmákon.

Sz. A. E./WMN: Vannak azért olyan halálok, amikre el se tudom képzelni, hogy lehet felkészülni, és te sok ilyennek a szemtanúja voltál. Gondolok itt például a gyermekonkológián töltött éveidre. Mindig mesélted, hogy a rengeteg fájdalom ellenére mennyit kaptál ott, és hogy meleg szívvel emlékezel vissza…

K. Á.: Polcz Alaine anno „felkészítette” a kis betegeit a várhatóan bekövetkező végességre. Kísérte őket az úton, támaszt nyújtott, nemcsak a beteg gyereknek, hanem a szeretteiknek is. Én tizenöt éven át kísértem a debreceni Gyermekklinikán a beteg gyerekek és családjuk útját a diagnózistól a halálig. Emberpróbáló, gyönyörű, sosem felejthető időszak volt.

A gyerekek rajzban, játékban, szimbolikusan beszéltek a félelmeikről. Volt, aki sírt rajzolt, körben siratókkal. A kérdésre, hogy mit ábrázol a kép, azt mondta: „Meghalt, akit nagyon szerettek azok, akik sírnak. De ő alszik, nem hallja.” A szülei csak e rajz után mertek vele beszélni arról, hogy ha nem gyógyulna meg, mit szeretne, mi hogyan legyen. 

A gyerek szabályosan végrendelkezett, kié legyen a cicája, a lámpája. De azt is megmondta, hogy az alvómaciját szeretné megtartani, meg a kedvenc könyvét, Jedi-kártyáit. Hozzátette, hogy de hátha meggyógyul! Mert a gyerekek hisznek a csodákban mindaddig, míg a felnőtt világ ezt a hitet el nem veszi tőlük. 

Sz. A. E./WMN: Meddig lehet várni a csodát?

K. Á.: A csodát még maga a halál sem zárja ki. Igenis benne van az is. Lásd azt, hogy titeket, az unokákat hogy köt össze a nagymamátok emléke, a veszteség után megteremtettétek magatoknak azt a miliőt, amiben unokák maradhattatok. Mint a Kék madárban. Addig léteznek azok, akiket elveszítünk, amíg emlékszünk rájuk. Kár hátat fordítani a halálnak, mert akkor nem marad utána semmi. Nem tanulhatunk belőle, nem gyarapodhatunk általa. Felkészülni rá, elfogadni a létezését nem feltétlenül tragikus, vagy félelmetes. Viszont ha nem veszünk róla tudomást, ha félünk tőle, tabusítjuk, azzal csak mélyítjük a veszteséget, mert nem adunk teret az elfogadásnak, a továbblépésnek, a feldolgozásnak és pláne a gyarapodásnak.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RubberBall Productions

Szabó Anna Eszter, Kazimir Ágnes