„Ne kapcsoljuk be a híreket a gyerekek előtt, de ha kérdeznek, feleljünk” – Mi (nem) tartozik a gyerekre a pszichológus szerint?

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Lehet, én azért kapom fel a fejem arra, hogy mennyien bújnak el az érzéseikkel a mosdóba, mert nálunk nem ez volt a szokás? Ezért is érezhetem néha a kényszert, hogy én is elbújjak, mert annyira sokaknál tapasztalom ezt?

Kazimir Ágnes: Persze, természetesen nem mindegy, hogyan szocializálódunk. Nálunk valóban nem volt soha tabu az érzelmek kimutatása. Nem tudatosan, egyszerűen mi így működtünk. De gyakori az olyan család is, igen, ahol minden titok. De nemcsak a gyerek, hanem önmaguk előtt is az. Semmiről nem beszélnek nyíltan. Utalgatnak, erre, arra, de nyíltan nem fejeznek ki semmit. Ha nyitott, őszinte légkörben él a gyerek, abban természetes az is, hogy nem titkolóznak. Megfogalmazzák pontosan, ha akarnak vagy éreznek valamit. Jót és rosszat is. Ez lesz természetes, az őszinte és nyílt kommunikációs minta. 

Sz. A. E./WMN: Milyen az őszinte és nyílt kommunikációs minta?

K. Á.: Azt szeretném, ha… azt kérném tőled, hogy… rosszulesett, amikor… kérlek, ne csináld ezt… Az ilyesfajta kérések mindig igazak és indulatmentesek. Ebbe belefér adott esetben a fájdalom vagy csalódottság könnye, de az öröm és elismerés szavai is. Például ha a gyerek mond valami bántót, nem jó leszidni, elintézni annyival, hogy ilyet csúnya dolog mondani, mert az kevés. Tudomására kell hozni a lényeget, mégpedig azt, hogy ezzel fájdalmat okoz.

Legyen szempont, hogy ne bántsunk másokat, és szembesüljön a gyerek azzal, hogy minek milyen következménye lehet. Máskülönben hogyan is tanulhatná meg, amikor majd őt bántja meg valaki és nem érti, miért érez úgy, ahogy. 

Sz. A. E./WMN: Azon túl, hogy az elfojtásban felnövő gyerek nem tanulhatja meg, miként lehetne megbirkózni az érzelmekkel, mivel járhat, ha azok tabunak számítanak?

K. Á.: Az olyan közegben, ahol a könnyeket szégyellni kell, az igaz szavakat lenyelni, az indulatot csak erőfitogtatásos durvasággal tudják kifejezni, gyakori, hogy elbújik az anya, ha sír. Vagy elrohan otthonról. Előfordul, hogy az ijedt gyerek a balhé közben elbújva vadul cumizik, sőt akár önkielégít, magában beszél, hogy tompítsa a külső és belső zajt. Ezért pedig gyakran leszidják, megszégyenítik, a cumit elveszik. Borzasztó dolgok ezek, volt egy régi szovjet film, Hétköznapi fasizmus volt a címe. Az ilyesfajta cselekedeteket én ennek érzem. Ez mindenki számára mérgező lehet hosszú távon.

Sz. A. E./WMN: Mégis milyen kicsi kortól kezdve érzékeli egy gyerek a környezete hangulatát, érzéseit?

K. Á.: Az érzelmek kimutatását, mint mindent, a kicsi gyerek a felnőttől tanulja meg, kisbabakortól kezdve. A csecsemő, ha fölé hajolunk és mosolygunk, elmosolyodik. Ha elkomorulunk, gyakran sírni kezd, mert megijed. Ha kacagunk, kacag ő is. Ezek a tükörreakciók. Egyértelműek. A baba és anya vagy más gondozó nyitott kommunikációja a biztonságérzetet és nyugalmat adja, a szeretet békéjét. De hát már magzati korban is felveszi az ingereket, ezt jó ideje tudjuk, úgyhogy bizony ők már hihetetlen érzékeny lakmuszpapírok a kezdetektől fogva. 

Sz. A. E./WMN: Hogy hat a gyerekre, amikor azt mondják neki, hogy ehhez vagy ahhoz nincs köze? 

K. Á.: Ha, mondjuk, az anya és az apa balhézik egymással, esetleg kiabálnak is, a gyerek megijed, megkérdezi mi a baj, vagy sírni kezd, vagy más módon hívja fel a figyelmet magára. Ilyenkor gyakran azt mondják a szülők, hogy nincs semmi baj, nem tartozik rád, menj játszani. Ebből a gyerek könnyen azt szűrheti le, hogy azok, akik a biztonságot lennének hivatottak adni, azok nem segítettek neki. Magára hagyják a szorongásával. Utat téveszthet, ilyenkor gyakoribbá válhatnak a változatos szomatizációs tünetek, az indulatkitörések, alkalmazkodási, viselkedés- és/vagy tanulási zavarok. Persze nagyon nehéz ilyenkor a szülőknek, amikor épp konfliktus van, hiszen az a legjobb családban is előfordulhat, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy ilyenkor egy gyereknek a bázisa rendül meg.

Ha fizikailag eltávolítjuk a feszültségtől, attól még az benne nem szűnik meg. Mint ahogy a mosdóba sírni elbújó anyában sem. 

Sz. A. E./WMN: A helyzet szerintem sokunknak ismerős, hogy konfliktus van, a gyerek közbeszól, ami csak fokozza a feszültséget. Az a gyerek, akit ilyenkor a szobájába küldenek, vagy aki csak simán a szomszéd szobából érzékeli a helyzetet, mit él át? Hogyan tud védekezni? 

K. Á.: A gyerekben erősen rögzülhet a magára hagyottság érzése, amit felerősít, hogy pont a szülei hagyják magára az érzéseivel, szorongásaival. A gyermekkorban gyakori székletvisszatartás, vagy az ellenkezője is gyakran azt jelzi, hogy a gyerek nyugtalan, bizonytalan, és a maga funkcióit próbálja kontrollálni, szabályozni, amivel szorongást és aggodalmat vált ki a szülőben. Ez ismét növeli a kicsiben a feszültséget és a bűntudatot, amivel létrejön a kommunikációs és emocionális patthelyzet. De nem kell ehhez a szülők veszekedése, ha azt látják, hogy az anyjuk rosszul van, sír, mindig bezárkózik egy másik szobába, ijesztő lehet, aggódni, szorongani kezdhet, miközben észrevétlenül egy olyan mintát szív magába, hogy a bajban el kell zárkózni a szeretteinktől.

K. Á.: Szélsőséges irányok vannak annak alapján, amit látok. Az egyik, amikor mindig mindent a gyerek előtt beszélnek meg, minden terhet rárakva, gyakran be is vonva, hogy tegyen igazságot, vagy foglaljon állást. Van olyan is, hogy a két felnőtt beszélne valamit, a gyerek meg kényszeresen figyeli, minden szót elkap, nem érti, ezért percenként megszólal, kérdezget, mindent érteni, tudni akar látszólag. Gyakorlatilag azonban eléri azt, hogy megakassza a beszélgetést és ezáltal a számára nehezen viselt feszültség megszűnjön. Van egy kiskamasz gyerek ismerősöm, aki kicsi kora óta mindig odaül a felnőtt beszélgetőkhöz, figyel, és megkérdez szavakat, a szülei elmagyarázzák, aztán megint és megint, és közben olyanról van szó, amit neki nem jó hallani, mert nem tud az infóval mihez kezdeni, bármilyen okos. Van mértéke a nyíltságnak is. Igenis létezik a „nicht vor dem kind” kategória, csak épp máshogy, mint ahogy azt sokan gondolják.

Sz. A. E./WMN: Akkor most picit beszéljünk arról, hogy a túlzott nyíltság ebben az esetben milyen következményekkel járhat. Mi az, ami valóban nem való a gyereknek?

K. Á.: Kerülni kell a szélsőségeket minden esetben! Ha az ember mindig elbújik az érzéseivel, nem sír a gyerek előtt soha, az nem jó. De jogom az lehet, sőt van is ahhoz, hogy magányosan félrevonulva sírjak, ha nekem az jobb, könnyebb. Ha erre van szükség az erőgyűjtéshez. Mert van ilyen. Ha mindig ilyen, az már másról szól és azzal foglalkozni kell. Soha ne bújjunk el pusztán azért, hogy ne legyünk terhére valakinek. Ha a gyerek előtt sírunk, abból csak annyit tanul meg, hogy igen, anya is szokott sírni, ha szomorú. Anyának is jólesik olyankor az ölelés. Vállalni kell, hogy valami bánt. Hogy haragszom, csalódtam, fáj, dühös vagyok, ideges vagyok, de az örömöket is hasonlóan. Ha mindig elbújok az érzelmeimmel valahol, mert szégyellem, vagy félek kimutatni, el kell gondolkozni azon, hogy jó helyen vagyok-e. A másik szélsőség, amiről kérdezel,

a túlzott nyíltság, egyszerűen túlterheli a gyereket. Olyan információkat pakol a vállára, amiket képtelen feldolgozni, megérteni. Megtévesztő tud lenni egy gyerek, de attól még gyerek, törékeny lélekkel. Nem szabad vele visszaélni.

Feszültségben nem szabad magára hagyni, de ha felnőtt téma van terítéken, igyekeznünk kell nem rápakolni a gyerekre. 

K. Á.: Azt gondolom, hogy a gyerek mindent megért, ha jól fogalmaznak és ha szeretik közben. Azt hiszem, hogy a kulcs a biztonságérzet, a bizalom, a szeretet és akkor nem kell bujkálni senkinek sehova, sem átvitt értelemben, sem szó szerint. Aztán vannak az ilyen extrém helyzetek, hogy – kimondani is szörnyű – közben kitört egy háború. Kiből mit vált ki, ugye. Engem kiver a víz, a szívem kalapál, észre se veszem, de a kezem ökölben, az izmaim feszülnek. Közben pedig vannak olyanok, akik ugyanettől szinte elélveznek, vigyorogva hallják a pénzük csörgését, saját hatalmi mámorukban fürdőznek. A „jó emberek” eközben takarókat gyűjtenek, élelmiszereket, fedett helyeket keresnek azoknak, akik mindenüket hátrahagyva, otthonaikból elindulnak. Ha menni kell, hát menni kell. Mit lehet mondani? Ne kapcsoljuk be a híreket a gyerekek előtt, de ha kérdeznek, feleljünk. Mindig a lehető legkevesebbet, ha maradt még benne kérdés, úgyis felteszi. Ne mondjuk, hogy a szomszédban háború van, mert neki a szomszéd a mellettünk lakó néni. Nem kellenek részletek. Igen, egyik ország megtámadott egy másikat. Nem, mi nem vagyunk veszélyben. Hogy lehetünk-e, azt ugye nem tudjuk, de ezt a bizonytalanságot már nem terhelhetjük a gyerekre. Ha szorongunk, sírunk, elmondhatjuk, hogy sajnáljuk azokat, akiknek most nehéz. Biztos recept nincs erre.

Abnormális helyzetekben nem várhatunk ideális megoldásokat. 

Sz. A. E./WMN: Egy olyan gyerek számára, aki nem tapasztalta a háborút, annak mit jelent a fogalom? Mi a háború? 

K. Á.: A háborúkban jó és rossz összecsap, mint a mesékben. Alapesetben ezt jelenti egy gyereknek a háború. Hogy vannak a jó és a rossz emberek, és ők csatáznak. A gyerekek nagy része pedig pontosan a rossz emberektől fél. Persze nem mind. Mert van olyan, aki a gonosszal azonosul, hogy legyőzze a szorongásait, felrúgja a másik által épített homokvárat, tornyot, aki ledobja a ringató karból a babát a földre, belefirkál a rajzba, beleköp a másik kajájába, elveszi azt, ami a másiknak érték, elrontja és eldobja, mert neki csak a birtoklás volt a fontos, sorolhatnám végtelenségig. És ez a huszonkettes csapdája. Mert nagyban, a kis és nagy háborúkban, a hétköznapi fasizmusban ugyanez folyik, mint anno, a gyerekkori gonosz játszmákban. 

Sz. A. E./WMN: És a mai, felnőttkori játszmák egyre kiszámíthatatlanabbak, egyre ijesztőbbek. 

K. Á.: A mai világ rossz. Kegyetlen. Jogos a félés és a féltés. Történnek pokoli dolgok. Vannak történések, amik arra késztetik a világot s benne gyereket, felnőttet, hogy ne bízzon meg feltétel nélkül mindenkiben. Vannak rossz emberek. Ne légy jó mindhalálig, én egy ponton túl így korrigáltam szegény Nyilas Misi, debreceni diák édesanyjának jó szándékú intelmét. A bizalmat nehéz megszerezni, könnyű elveszíteni. Megőrizni pedig őszinte és nyílt kommunikációs készséggel, bátor felelősségvállalással, döntésképességgel, autonóm személyiséggel lehet. A gyáva, szorongó, gyakran megfélemlített, önállótlan gyerek, vagy felnőtt nem tud nyílt, őszinte lenni. Elbújik bajaival mások elől, de végül már önmaga elől is. Betegségekbe, hazugságokba keveredik, irányvesztett és magányos lesz. Arra méltatlan emberek pedig ezt jó érzékkel kihasználják, megvezetik, kisemmizik, majd megzsarolják, az online térben hatványozottan megnő a veszély. Fontosabb az őszinte kommunikáció, az érzéseinkkel való szembenézés, mint valaha! Egy klímakatasztrófa, világjárvány, vagy háború árnyékában igazán nem aktuális az elfojtás, az érzelmi elszigetelődés. Sem szülőnek, sem gyereknek.

Sz. A. E./WMN: Onnan indultunk, hogy vállalhatjuk-e az érzéseinket a gyerekünk előtt, most meg már a háborúról beszélgetünk. Belekényszerülünk szülőként, hogy olyasmikről beszélgessünk a gyerekeinkkel, amikről nem kéne még…

K. Á.: Ez van. Hiába festünk le a gyereknek egy olyan világot, amiben anya sosem sír, nem szorong, amiben nincs mitől félni, azzal csak hamis illúziót keltünk, és később a realitás csak még keményebben csapja majd arcon. Mit lehet tenni? Az itt és mostban tanítsuk a szeretetet adni, elfogadni.

Nem tudunk többet tenni most, mint hogy a háború undorító zaját és embertelenségét nem adjuk tovább, olyan gyerekeket nevelünk, akiknek nem az uszítás az anyanyelvük, hanem tudnak és mernek is másként élni, mint a rossz példákat halmozó generációink.

Akiknek nem a szerzés, a bosszú és a pénz az élet értelme. Ezért öleljük magunkhoz a rettegőket, etessük, ringassuk őket, takargassuk amikor fáznak, adjunk tetőt a fejük felé, segítsük az útjukon, adjuk vissza az emberi szó és emberi élet igazi értelmét, a bizalmat meg a szeretetet. Akik háborút robbantanak ki, azoknak ilyen talán sose volt. Ez az igazi szülői felelősség: egy szeretetképes generációt felnevelni. Ki-ki kezdheti most a sajátjával. Mert helyzet van!

Szabó Anna Eszter

Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt