Filákovity Radojka: Van, hogy egy anya két pánikroham és óriási hormonviharok közepette kezd megszületni

–

Szóval miközben csecsemőket megszégyenítő intenzitással bőgök, arra gondolok: a jó anyátokat! Hosszú, kínkeserves évekbe telt, mire megbarátkoztam ezzel a korpusszal, és köszönöm szépen, de eszem ágában sincs lecserélni. Jó ez! Már teljesen őszintén mondhatom, hogy szeretem, és most már iszonyú nagy hülyeségnek tűnik az a sok idő és energia, amit korábban az utálatával töltöttem. Lécci, nem maradhat mégis? – próbálok alkudozni, mint egy béna kofa, aki pár dekával túlszaladt az áruval. Annyi különbséggel, hogy én azt sem tudom, kivel alkudozzak, hiszen, ha valami, akkor az egyértelmű ebben a műfajban, hogy a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el.

Két mélyről jövő hörgés közben rájövök, hogy masszív pánikrohamom van. És ha ez önmagában nem lenne elég, még a lelkiismeret-furdalás is nagyokat mar belém: hogy a fészkes fenébe lehetek ilyen felszínes – ez egyébként új infó magamról.

Kicsit még hallom a józanabbik énem valahonnan a messzeségből, ahogy elhaló hangon kiáltja: „Kit érdekel a tested, amikor egy új életet növesztesz, és ez iszonyú menő! Mit menő, egy csoda!” És ez igaz is, ahogy az is igaz, hogy engem abban a pillanatban tényleg érdekel, hogy megváltozik a testem. Szóval a kis intermezzo után zavartalanul folytatom a pánikrohamot – ami valójában annak szól, hogy megváltozik minden –, és aminek egy látomás vet véget. 

Egyfajta isteni megváltásként, a felhők mögül ugyanis hirtelen kisütött a nap, a fényében pedig először halványan, majd egyre erősebben jelent meg Rubint Réka alakja. És akkor én is megvilágosodtam: minden lehetséges, ha neki ment, nekem is fog, lehet még olyan alakom, mint régen – sőt, jobb is! Szóval életemben először nemcsak hogy foglalkoztam azzal a tudattal, hogy ő a világon van, hanem még meg is nyugtatott a gondolat. És innen már biztosra tudtam, hogy elindultam azon a hormonhullámvasúton, aminek a végén tényleg nem leszek olyan, mint régen – legalábbis jó néhány tekintetben.

És hogy az idő előrehaladtával a változás nem csak olyan apró jelekben fog majd megmutatkozni, hogy én, akit a világból ki lehetett kergetni a gyümölcs- és gyümölcsös ízesítésű fagyikkal, úgy falom a mangós-joghurtos jégrémet, mintha nem lenne holnap, miközben teli szájjal azt magyarázom a férjemnek, hogy ilyen finomat SOHA a büdös életben nem ettem. Hogy úgy kívánom majd a sört, hogy a reggeli mellé is képes leszek felpattintani egy alkoholmenteset, és hogy bármikor, bármilyen helyzetben el tudok majd aludni – például akkor, amikor a férjem a fiú-, illetve lánynevek jegyzékét olvassa fel nekem. Mondjuk, magára vessen, terhes nőnek ágyban felolvasni, hova gondolt? (Ezek persze az én megéléseim, nem jelenti azt, hogy mindenkinél így volt vagy így kellene lennie, ezért szólok, hogy arról is kár lesz majd vitatkozni a kommentszekcióban, hogy ki szerint normális, amikről írok, ahogy érzek, és ki szerint nem az.)

Az anyává válás is egyfajta normatív krízis, új identitás születik, minden megváltozik, természetes a pánik, ami olykor elfog – ismételgetem a pszichológiából ismert frázist, bár őszintén szólva még csak halványan kezdem kapiskálni, mindez mit is takarhat.

De talán épp az a jó a terhességben, hogy már elkezd felkészíteni arra a fajta rugalmasságra, amire szükség lesz a későbbiekben a változások kezeléséhez. 

A jegyzőkönyv kedvéért azért még megjegyezném – és ide lőjetek most a szaros pelenkákkal –, hogy sosem gondoltam magamra ősanyatípusként (na, majd most, hahaha), és hogy a „pocaklakó” kifejezéstől továbbra is a jeges veríték ver ki, ahogy attól a gondolattól is, hogy valaki a hasamhoz érjen. 

Sokszor hallgattam ismerősöket, barátnőket, ahogy arról mesélnek, hogyan remeg bele a méhük, ha meglátnak egy aranyos babát (jó, volt, aki egy vonzó férfi láttán is ezt mondta), hát az enyém nem remegett, még csak meg se rezzent. Pedig figyeltem magam, Isten az atyám. Még egy anyukacsoporthoz is csatlakoztam a Facebookon pár éve – oda, mondjuk, azért is, mert sokan árulták a terhesség miatt kinőtt ruháikat, és elég jó cuccokat is le lehetett olykor vadászni –, és mint David Attenborough az ismeretlen fajokat, úgy vizsgáltam én is őket. Az anyákat.

Iszonyúan furcsa volt belegondolni, hogy közéjük fogok tartozni. Hogy a saját személyes univerzumom közepén egyszer már nem én, hanem valaki más foglal majd helyet.

Hogy lesz valaki – munkacímén: Babszi –, aki a pörgésből lassulásra késztet, akinek a sejtjei az én véráramommal keverednek majd. Aki belőlünk lesz a férjemmel, és akinek hála, sosem leszek már egyedül.

Mindig is tudtam, hogy szeretnék gyereket, de sosem vágytam rá görcsösen, és így nem is gondoltam, hogy ennyire boldoggá tesz majd, ha terhes leszek. 

Egy meglepetésbabával, akit először „sunyi-Covidnak” hittem (tudod, amikor tünet nélkül átesel a fertőzésen, és majd csak az azt követő, sosem tapasztalt fáradtság, aluszékonyság miatt jössz rá, hogy valami történt a szervezetedben). Egy gyerekkel, aki az első trimeszterben többször ijesztett ránk, hogy el fog menni – és aki így már nagyon korán megmutatta, hogy mennyire lehet aggódni valakiért, akit még nem is ismerünk.

Egy gyerekkel, aki szépen lassan majd megtanít anyává válni – kezdetben két pánikroham meg a hormonhullámvasúton való őrült száguldozás közepette.

Filákovity Radojka