Visszakaptam a hazámat!

–

Azzal az érzéssel kezdődött, hogy végre kicsit könnyebb lett levegőt venni. Szabadon áramlik a tüdőmbe a levegő, és igazán szabad vagyok. Amióta élek, nem éreztem ilyet.

Már aznap este más volt. Egyszer csak máshogy fújt a szél, édesebb, könnyebb lett az illata. Nem nyomott össze, nem fagyasztott meg, nem szárított ki, üdén beáradt az orrlyukaimon keresztül, és lágyan távozott, kisiklott, amikor kilélegeztem. Nem akadozott az útja, mert belőlem tűnt el az a feszültség, ami évek óta megakadályozta, hogy levegőhöz jussak.

Már este is érezni lehetett, de másnap reggel lett igazán egyértelmű. Valami örökre megváltozott.

Este a levegő nem összenyomta a rakparton álló tömeget, hanem besűrűsödött, viharrá változott, felemelte a népet, és elsöpörte a korhadó avarrá száradt zsarnokokat. Boldogan táncolt a szél az embereket, vitte, vitte őket a szárnyán a körúton, a Várba futó lépcsőkön, benézett a keskeny sikátorokba, Pest széles sugárútjain nyargalt, és áradt az egész országban, a Kárpát-medence pereméig, mindenhová, ahol magyarok laknak a világban. Velünk volt mindenhol, ahol élünk.

A szabadság szele.

Magyarország. Budapest. Április 13. Egy ország visszakapta a szabadságát. Tegnap a hazám felszabadult. 

A szél tépte a zászlókat, lobogtatta a fáklyák fényét, félelmetes visszhangot hordozott, ahogy tíz- és tízezer torokból feltört az ének. Egyszerre álltunk egymás mellett, és üvöltöttük azokat a tőlünk régóta elvett rigmusokat, amelyekről azt hittük, már sosem tudjuk őszintén kimondani többé. 

Az öröm leírhatatlan volt. Ahogy egyszerre sírtunk, ugráltunk, nevettünk, valamit visszakaptunk abból, amit elvettek tőlünk.

Újra egymás szemébe tudtunk nézni. Idegenek ölelkeztek, idegenek borultak össze, egymást sosem ismerő jóbarátok zárták karjaikba a zokogó szerelmeseket, és ha egy torokból elkezdett felszállni egy ének, a tekintetek odafordultak, összefonódtak, és mosolyogva csatlakoztak hozzá. 

Abból tudom igazán, hogy ez a valóság, és hogy a magyarokat egymástól elválasztani akaró hatalom végleg megbukott, hogy még másnap is tudunk egymás szemébe nézni. Engem is elbódított az éjszaka, kisírtam, elszívtam és megittam a legszebb fiatal éveim összes bánatát. Az elvett tizenhat évet, amit a fiatal, serdülő-felnőtt énemtől elvett ez a rendszer. Kábultan hevertem a félsötét szobában, fel-felriadva, a rémálmaim peremén csak remélni mertem, hogy nem álmodtam. Reggel csak annyit tudtam, hogy valami nagyon fontos történt.

Katarzis volt este látni az örömkönnyeket. Jelen lenni Petőfi szavaiban, mikor feltámad a népek tengere, egy kis hullámnak lenni mindebben. Apró, bolyongó hullámként megtalálni a saját nagy tengeremet és csatlakozni hozzá – belenézni végre az emberek szemébe, mosolyogni, megölelni őket, és végre nem félni attól, hogy mások, mint én, hogy mást gondolnak, másra szavaznak – mert aznap este ott álltunk és ünnepeltünk mind az utcákon úgy, ahogy ez a nemzet évtizedek óta nem tudott létezni: együtt.

De másnap lett igazán végleges a változás. Másnap reggel ébredt úgy először az ország, hogy visszakapta a szabadság könnyűségét.

Még itt vannak ők köztünk, akik velünk ezt tették, akik beférkőztek a hálószobánkba, a házunkba, a méhünkbe, akik visszaparancsoltak minket a négy fal közé, és megpróbálták lassan megölni az országot azzal, hogy elválasztják az embereket egymástól. De este elsodorta őket a vihar.

Az utcák, amelyeken az áradó tömeg hömpölygött este, reggelre már tisztává váltak. Akár egy rendes, hétköznapi nap is lehetett volna. Ugyanúgy emberek sétáltak, ugyanolyan emberek, mint tegnap este, ugyanúgy te és én mentünk egymás mellett. De láttam, éreztem, és tudtam, hogy ahogy én is, ők is megváltoztak végleg. Megszűnt a düh. Kevesebb a feszültség. Nem bántjuk már egymást.

Egészen érdekes: sokan nevetnek. Egy kedves idős bácsi bottal botorkált előttünk, és nemcsak te adtál utat neki, hanem mások is elengedték. Ajtót nyitnak újra a nőknek, a bicikliseket nem szidják, hanem türelmesek velük. Az utcán egybeakadó tekintetek kitartanak, nem sütjük le a szemünket.

Te nagyon bátor vagy, egészen konkrétan kimondod az eladó néninél a kedvenc boltunkban, hogy mennyire fáradtak vagyunk a hajnalba nyúló ünneplés után. Én gyáván hallgatok melletted, még betüremkedik a tudatomba a régi rendszer, megriadok, és figyelem a hölgy arcát, akit mindennap láttok tizenhat éve, de nem tudtam, hogy hová szavaz. Beáll egy hosszú csend, ami nem lehetett több két másodpercnél, én mégis éveknek érzem. A hölgy téged néz, hallgat, beteszi az utolsó árut a kosárba, aztán elmosolyodik: „Hát igen, volt mit ünnepelni.”

Egy mázsás kő zuhan le a szívemről.

Mégis igaz! A nevét sem tudom az eladónak, de tudom, ő is érzi, amit te a rád jellemző elemi őszinteséggel már régóta meg mersz élni, én pedig még csak ízlelhetem: minden megváltozott. Minden nap nála vettem a tejet és a kiflit, de még soha nem néztem a szemébe ennyire sokáig. Most látok benne mindent. És ő bátor. Bátrabb, mint én, mert amíg az én fülemben még cseng egy kicsit az elsőre riasztó „RIA-RIA Hungária” rigmusa, ő kimondja neked: „Olyan, mintha mindenki felszabadult volna”.

Hangosan mondja, pedig tele a bolt, ott állnak körülötte a kollégái, de nem fél. Ahogy az emberek az utcán, a kassza mögött, a boltban, már nem fél attól, hogy meghallják, amit gondol. Már nem félünk attól, hogy esetleg nem vagyunk ide valóak. Hogy mások vagyunk, hogy máshogy gondolkodunk, és remélem, hogy ebbe a mi-be én is beletartozom. Mert tegnap egy emberként, együtt állt ki egymásért az egész ország, és ott voltam én is.

Megszégyenülten pakolom a kosarat, hogy én még mindig nem merek bízni. Hogy mennyire megkérdőjelezem a saját valóságérzékelésemet, azt, amit átéltem; hogy belém ivódott a kétség… hisz pont ez volt a céljuk. Miközben a szuterén szintjén lévő boltból újra fellépünk a mosolygós emberek közé, csak azon gondolkodom, hogy remélem, a hazám elbírja a szabadság könnyűségének a terhét.

WMN szerkesztőség